Az utolsó orrszarvú

Az orrszarvú kalandjai
(Marics Bence, a kadarkúti Jálics Ernő Általános Iskola tanulója)

Az állatkertben jártam, és meglátogattam az orrszarvút. A kifutó kerítését egy szakaszon méretes fatörzsekből építették. A fatörzsek közötti résen simán ki-be járkálhatott akár egy kacsa is, de az orrszarvú nehezen fért volna ki. Viszont vakarófának valószínűleg kedvére volt ez az elrendezés. Az orrszarvú nekidölleszkedett a kerítésnek, a látogatók pedig  résen keresztül vakargatták a hátát. Olyan a tapintása, mint az érdes fakéregnek, mégis benyomható, mintha vízzel lenne töltve. Amióta megtapogattam, egy kicsit én is orrszarvú lettem. Sokkal menőbb, mint az egyszarvú!
(Majoros Nóra)

Repülőgépen utaztam Kairó és Róma között. Egy kisfiú ült mellettem, Gaddielnek hívták. Valahonnan Nyugat-Afrikából jött, teljesen egyedül. Kezében egy felfújhatós repülőt szorongatott, a légitársaság ajándékát, és az ebéd mellé dupla süteményt kapott. Azt mondta, a római pápához megy, mert el akar neki mesélni egy történetet, amit senki sem hisz el. Gaddiel úgy gondolta, a pápa már biztosan hozzáedződött a csodákhoz. Nagyon izgult, mert csak kicsit beszélt angolul, és megkért, hogy segítsek neki szépen megfogalmazni a történetét.

            Elmondta, hogy a faluja a szavannán, egy domb tövében fekszik. A domb túloldalán sokféle vadállat él, még egy orrszarvú is. A falusiak sokszor hallanak éjszaka fegyverropogást, és hajnalban, amikor vízért mennek a kúthoz, megfigyelik, melyik állat hiányzik. Ha a gazellák vagy a zebracsorda nyugtalan, akkor tudják, hogy a fehér vadászok mulattak éjszaka. Ilyenkor elénekelnek egy dalt, hogy az állatok szelleme megbékéljen azzal, hogy csak mulatságból haltak meg. Ha oroszlán vagy elefánt hiányzik, akkor egész nap énekelnek, hogy mérges szellemük megkímélje a falut.

Vízitündér és Tűzmanó

Tűz Manó és Víz Tündér kalandjai
(Kőbányai Kiskakas Óvoda, Mókus csoport)

Mázlista vagyok. Gyerekkorom óta rajongok a manókért, tündérekért, sárkányokért, boszorkányokért és mindenféle és -fajta meselényért. Most, hogy van egy saját házam, össze is költözhettem velük. Helyzetünket jól szemlélteti, hogy nyári szünet után a gyerekeim azt találták mondani, minek menjenek vissza az oviba, amikor itthon sokkal több izgalmas dolog van. Hát, néhány várost ki tudnánk stafírozni mesékkel, annyi szent.

Azért választottam Vízitündért és Tűzmanót, mert akár nálunk is lakhatnának. Jó, bevallom, igazából nálunk laknak, csak kiszöktek és megkértek valakit, hogy pirítson rám végre: milyen dolog az, hogy pont róluk nincs még mese? Most már van. Ha tetszett, lesz több is!

(Várfalvy Emőke)

Vízitündér és Tűzmanó, mivel szomszédok voltak, nem csak az óvodában játszottak sokat együtt, , hanem otthon is. Nagyon örültek neki, amikor kiderült, idén a nyaralni is együtt mennek.

– A Balaton csodás, majd meglátod! – lelkendezett Vízitündér, aki minden tavat, folyót és patakot szeretett.

– Főleg, ha homokos a partja – válaszolta Tűzmanó, aki az óvoda legtehetségesebb homokvárépítője volt.

Háromlábú

A háromlábú flamingó
(Hős Adél, a Szent Margit Általános Iskola Szent László Tagiskolájának tanulója)

A flamingók csudalények, szürkén születnek és aztán idővel elképesztő színben pompáznak. A lábukat különösen szeretem, mindig is hosszú lábakról álmodtam. Ha pedig három ilyen lábam lehetett volna... beleszőttem egy régi vízióm, hogy a mamám melletti tavon ezer flamingó tollászkodik. Az egyik kedves barátnőmnek pedig a kedvenc állata... így nem is volt kérdés, hogy a tollasokra teszem a voksom. Köszönet a lehetőségért! 
(Szabó Imola Julianna)

Kettő vagy négy? Inkább három. Az pont eggyel több mint a kevés, és pont eggyel kevesebb mint a sok. Főleg egy rózsaszín akrobatának, egy púderes tavi zsonglőrnek, aki soha sem talál harisnyát magának. Pedig a kedvence a csíkos és a pöttyös, a bolyhos és a puhánkás. Szrífút, ahogy a turisták hívják, akik még sohasem láttak a Feneketlen-tónál egyetlen valódi madarat sem, Szrífút kám in, mondogatják. De egy háromlábú flamingónak több sütnivalója kell, hogy legyen mint egy kétlábú kacsának. Így csak tollat von, odatolja a fenekét és süketnek tetteti magát. Mint aki se nem lát, se nem hall.

Szrífút amúgy sem szeret hallani. Hallgatni már annál inkább. A színeket és a szagokat. A tó tükröződését, a felhők zakatolását és az esőt ahogy fejest ugrik a tófelszínen. Hallgatni a sétálók szív-zörejét, gyerekek sírását, öregek morgását. A szatyrokat, ahogy összeszottyadnak a cipelésben, a cipőket, ahogy sóhajtanak a betonon. Szrífút még nem látott sosem kétlábú flamingót, és sosem látta a szülőföldjét. Egy gólyától hallotta, hogy mindenkinek van olyan. Csak néha elhagyja, vagy elveszíti. Az évszakok átalakítják a tájat és a hóban elég nehéz azokkal a hosszú lábakkal.

A befagyott tótükrön elcsúszik az égbolt. De Szrífút nem hisz a hidegben. Legfőképp azért nem, mert Nagyi, akinek kontya van és csak két lába, varrt neki egy kezeslábast. Vagyis szárnyas-lábast. Rózsaszín, bolyhos és meleg. Három gyönyörű sorban táncolnak rajta a minták. Nagyi reggelente hoz kenyeret és esténként ráksalátát. Nagyi ül a tó melletti padon, szemüvege félrecsúszva, kezében egy maroknyi étel. Mintha merengene: milyen furcsa ez az öregség, mondogatja, már a lábakból is többet lát az ember. Sebaj, olyan szép ez a madár, mint egy örökké nyíló tavirózsa.

A fafaragó medvebocs

Szeretném, ha írnátok a fafaragó medvebocsról.
(Szakáll Hargita, a szabadkai Jovan Jovanovic Zmaj Általános Iskola tanulója)

Miközben olvastam a sok nagyszerű témajavaslatot, a fafaragó medvebocsnál erősen megdobbant a szívem – mégpedig azért, mert azt a fafaragó medvebocsot én tulajdon szemeimmel nem álmomban, nem is állatkertben, hanem egy havasi legelőn láttam. Ha már erdő- és hegyközelben él az ember, megesik vele, hogy át kell mennie erdőn és hegyen. Egyik alkalommal ez történt velem is, mikor váratlanul megpillantottam őt, akiről akkor még nem is tudtam, hogy Fafának hívják. Elszánt komolysággal egy fenyőtörzset hántogatott éppen, de hogy mit faragott ki belőle, azt én már nem vártam meg. Aztán vele álmodtam egy hétig, és ma is hangosabban kezd verni a szívem, mikor rá gondolok. Abban a felejthetetlen pillanatban jutottam a sokak által már rég hangoztatott felismerésre: a medve és a művészet nem játék!
(Kiss Lehel)

Egyszer volt, hol nem volt... – kezdhetném a mesét, ha csakugyan az volna. Ám hogy mennyire nem az, bizonyítja a tény, hogy egy egészen normális erdő szerepel benne. Sőt, hogy hol van az az erdő, azt is pontosan meg tudnám mondani; de hát a magamfajta ember mér’ beszéljen fölöslegesen, nem igaz? Ebben az erdőben semmiféle különleges nincs: sem égigérő fák, sem kincset rejtő sziklabarlang, sem húsevő virág, sem paradicsommadár, mézecskalács házikó, törpeember vagy valami efféle, mert ha volna, akkor csak mese volna az egész, amit elmondok.
          Reggeli után Fafa, a medvebocs minden nap elébújt az egészen normális barlangból, és szapora, karikó léptekkel dolgára indult; bozontos apja rendszerint akkorákat ugrott utána, hogy széles, barna háta ki-kivillant az egészen normális fák lombkoronái közül (de ezt csak a madarak láthatták).
          – Megállj, de rögvest! – ordított, hogy még a kövek is beleborzongtak – Itthon maradt a hátikas!