Búcsúznak Laci és társai

A Laci te, hallod-e… műhelytábor alkotásaiból álló sorozatunkat augusztus eleje óta közöljük, amit szeptember végére sikerült be is fejezni. "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, / Még zöldel a nyárfa az ablak előtt", de már sárgák, narancsok, vörösek, barnák indulnak átszínezni körülöttünk a világot. Búcsúzunk hát a nyártól, és vele nyári táborunktól, azzal a gyermeki funkcióörömmel, amit az önfeledt játék és együttlét, sok beszélgetés adott, s amiből a megszületett művek őriznek valamit. Mint a napon érett gyümölcs, a napfény ízét. Jó volt érlelődni, együtt veletek.
Búcsúzunk az egész csapat nevében, akik akár a táborban, akár az azt követő alkotó folyamatban velünk voltak. A tábori kiadvány pdf-változatát a szerzők beleegyezésével ezennel közzétesszük,  ITT  megtaláljátok. 
Létrehoztunk az Író Cimborák blogon egy Műhelytábor oldalt, ahol a kiadvány és néhány alapinformáció szintén megtalálható. Azzal a reménységgel, hogy ez az első bejegyzés évről évre bővülni fog új tábori anyagokkal.
 

Köszönjük minden résztvevőnek az együttműködést, átadjuk a stafétát az "Októberi faggató" szerkesztőinek, Csík Mónikának és Turbuly Lillának.

Áldott, szép őszi napokat kívánnak a tábor szervezői és a szerkesztők:

Bódi Kati, Miklya Luzsányi Mónika, Miklya Zsolt

Kiss Lehel: Ágyhajón

Vajda Melinda illusztrációja

Lámpaoltás. Néma csönd.

Befekszem az ágyba.

Az ágyam most nagy hajó,

s én a kapitánya.

Eresztjük a vitorlát

indulásra készen,

úrrá lesz az izgalom

minden tengerészen.

Az egyikük víziló,

kis mókus a másik,

a harmadik teknősbéka

– most épp vacsorázik.

Miénk ez az éjszaka,

szeljük a sötétet,

fölöttünk egy apró csillag

araszolva lépked.

Aztán nőni, nőni kezd,

mintha Nappá válna,

s mint egy pompás tűzijáték,

úgy bomlik szikrákra.

A hajónknak szárnya lesz,

fölrepül az égre.

Teknősünknek lassacskán

elfogy az ebédje.

„Vacsorája!” – javít ki.

Ezeregy bocsánat!

Egyre gyorsul a hajó,

mint Pegazus vágtat,

talán soha meg nem áll...!

De – hopp! – gyúl a lámpa,

és a lelkes kis csapat

visszahull az ágyba.

Kint zörög a villamos,

fürge autók járnak,

kezdődik egy újabb nap,

s nem jön, hogy kiszálljak

vitorlás kis ágyamból.

Ám jön az újabb este,

s nem kérdés, hogy új kaland,

új utazás lesz-e?!

Est-mesék

Bertóti Johanna: Várom az estet

Várom az estet,

mikor a mese testet ölt.

Utazunk oda,

ahol a csoda végbemegy.

Lehunyom szemem,

olvasol nekem. Hallgatom.

Majd jön az álom,

ott újra látom a mesét.

Endrődi Kata: Hintázó angyal

Mészöly Ágnes: Várom az estet

Várom az estet, amikor a mese testet ölt.

Mesébe öltöm az este a testet, a várást.

Testet ölt az est, mikor a mese várhat.

Öltöm a mesét, mikor estet vár a test.

Mikor várom a testet, estet ölt a mese.

Este öltöm a mesét, mikor vár a test.

            A mese vár, a test az este ölt.

Simon Noémi illusztrációja

Smelka Sándor: Egymondatos töredék

...várom az estet, mikor a mese testet ölt, és vájuk a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat, ahogy mondja a költő, de ez csak zárójel, asszociáció, mint minden ezen az estén, kint a kertben, a holdfényes udvaron, most újra feléled a múlt, a régi telek, mikor szedtük elő a szánkót, az őszi szüretek, mikor apám mosta a hordót, a sarjadó tavasz, ó azok a májusfák, és minden, ami ehhez az udvarhoz köt, legyen az olvasmányélmény, film, Hatteras kapítány sétál a kert fái közt nagyanyámmal együtt, harmincöt év élményanyaga bújik elő a gyűmölcsfák ágai közül, a holdfényből, a fene tudja honnan, mindegy is, mert talán a táj őrzi a múltat, az elpusztult macskáink csontjait,  elmúlt záporok esőcseppjeit,  mert a táj körülvesz, keretet ad: Kozár felől kel a nap, a Jakab-hegynél nyugszik, a présházunk tetőgerincén túl van észak, és dél, a gyerekkornak vadont adó dél, az erdő felé esik, az erdőn túl messze ott van a Villányi-hegység, az már Bacchus birodalma, olyan ez, mint egy magánmitológia, ami felett ott az ég saját csillagképekkel, és ezen az éjjelen, a holdfényből előjön minden, ami emlék, jönnek a tudatom homéroszi távlatából – igen, itt van Trója is az udvaron –, jönnek, jönnek az emlékek, a hangok, az emberek: élők, holtak, valósak, kitaláltak, és kezdődik a bál, az emlékek meddő mégis mámoros bálja, és én várom az estet, mikor a mese testet ölt...

Turbuly Lilla: Fiola éneke – Miklya Luzsányi Mónika: Fekete madár

Turbuly Lilla: Fiola éneke

Hallgass meg, ó, hobbitok királya,

lányorcám elé kendő kerül,

hadd maradjak jó bátyám nyomába’,

féljek ott, ne itthon, egyedül.

Kamillapárna gyulladásra,

ápolni termett két erős kezem,

vérehulló fecskefű és zsálya –

abból majd élet, nem halál terem.

Bódi Kati illusztrációja

Miklya Luzsányi Mónika: Fekete madár

A kocsma zsúfolt volt és hangos, úgy mint mindig. Merwick hosszan kifújta a pipafüstöt. Az ajtót nézte. Már itt kéne lenniük.

Amikor megkapta a hírt, hogy a fogadóban találkoznak, nem hezitált. Szárnyra kapott azonnal, hiszen a testvéréről volt szó. Akinek ismerte minden rezdülését, minden gondolatát, akit ismert anyja méhétől fogva, hiszen ikrek voltak. Akivel egyformán vert a szívük, egyszerre vették a lélegzetet, mégis… Nem hordott két ennyire különböző lényt a föld, mint ők ketten. Merwick szőke volt, mosolygós és kerek, mint a napsugár, a bátyja fekete és sötét, erős, mint a medve, és fél fejjel magasabb mindenkinél.

Merwick keresztülnézett a pipafüstön, és eltűntek a falak, el a fogadó. Eltűntek az évek is, a távolság is, ami most kettejük között feszült. Együtt voltak megint, két kócos gyerek, akik még nem uralják teljesen a testüket.

– Úgysem tudsz megfogni! – kiáltotta Merwick. Összegömbölyödött, kicsi lett, szőrös, és hosszú cikcakk ugrásokkal vágta át a mezőt. Odónak sem kellett több, csak egy vörös villanás, s máris a testvére nyomában volt. Merwick érezte, hogy a róka már a sarkában liheg, s hiába változtatta meg hirtelen az útirányt, a bátyja mintha csak előre tudta volna, merre fog fordulni, mindig elé vágott. Merwick szökkent egyet, szőre aranybarnára vált, fején agancsos korona. Odó elvigyorodott, és elnyújtott farkasüvöltés hagyta el a torkát.

Merwick megtorpant, s hirtelen gyerek lett megint. Mérgesen toppantott a vérfarkas előtt.

– Ez nem ér! Ne csalj! Falkában nem ér vadászni!

Odó ugrott egyet, felrugaszkodott az égbe, és hirtelen madár lett, nagy fekete madár, olyan hatalmas, hogy elsötétítette a napot. Szárnyait kifeszítve körözött egyet az égen, aztán szitálva szállt az öccse feje felett:

– Menekülj! – károgta éles karvalyhangon, de Merwicknek nem volt kedve játszani.