Józsa Marianna - Orcsik Roland: A dühös fa

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember. Annyira öreg volt, hogy a nevére sem

emlékezett. Volt neki egy fia, aki könnyen dühbe gurult, sokszor maga sem tudta miért. Az

öregember, aki a nevére sem emlékezett, figyelmeztette, vigyázz, vigyázz, ha nem uralkodsz

magadon, mozdulatlan fává kérgesedsz! A fia azonban nem hallgatott rá, minden apróságon

felkapta a vizet. Hol azért mérgelődött, mert elfelejtette, hová tette a filctollát, hol meg azért,

mert nem találta a kapukulcsot, emiatt néha lekéste az üveggolyós meccset. Olykor annyira

dühös volt, hogy karjait összevissza lóbálta, mintha egyszerre tíz óriás kígyóval küzdene! Egy

nap az öregember, aki a nevére sem emlékezett, próbálta lefogni a dühével birkózó fiát. Ám a

fia önkívületében észre sem vette, pofon csapta saját apját. Amikor a fiú lecsillapodott,

szörnyülködve látta a sajgó pofájú öreget. A fiú szégyenében az erdőbe menekült. Az erdőben

talált egy tisztást, ott addig korholta magát, míg kérgesedni nem kezdett a talpa. Majd tovább

az egész lába, hasa, mellkasa, nyaka, füle, álla, orra, tarkója. Mielőtt a karjai is

megkérgesedtek, az ég felé emelte őket, hátha szélvihar támad, s az egészet megállítja. Hiába.

Sem eső, sem szél. A dühös fiú kemény kérgű fává változott. Hasztalan erőlködött, semerre

sem mozdulhatott. Egyedül apja, aki a saját nevére sem emlékezik, tudja hol van. Nap mint

nap hideg vízzel öntözi, hogy fia ki ne száradjon egetverő dühében.


Józsa Marianna 14 éves
Gyengénlátók Általános Iskolája
Felkészítő tanár: Józsáné Éltető Katalin

Orcsik Roland, író, költő

Kuti Lili - Orcsik Roland: Mi lenne, ha magányos róka lennék?

Ha magányos róka lennék, akkor senkivel sem ravaszkodnék. De nem azért, mert nem akarok,

hanem azért, mert nincs kivel. Magányos lennék, magányosak a szóvonyításaim, mert senki

nem hallaná meg. Keresnék magamnak egy nagy szürke követ, felmásznék rá,

összegubóznék, egész nap együtt hallgatnék a nagy szürke kővel. A kő nem szólna hozzám,

mert én nem tudok kőül, s én sem szólnék a kőhöz, mert a kő nem tud rókául. A némaságban

aztán közösek lennénk. Télen csatlakoznának hozzánk a kopasz fekete fák, ágaik hegyén

ritkás hószakáll. Aztán beköszöntene a tavasz, a latyakos mezőn több barna kő kuporogna,

fejükön olvadó hósapka. Ők is, mi is magányosak. Ám többé a magányával senki sem lenne

egyedül.

Kuti Lili, 2.  osztály, Szabadka, J.J.Zmaj iskola
Tanítónő: Grubanov Martinek Emília
Orcsik Roland, író, költő

Mi lenne, ha… – búcsú

Mi lenne, ha…

pályázatunk véget ért, de mi lenne, ha az együtt alkotás-olvasás nem érne véget, és

...galériánkat tovább nézegetnétek,

…újabb olvasmányokat fedeznétek fel a megismert íróktól, költőktől,

…és még sokat rajzolnátok és festenétek,

…meg olvasgatnátok az Író Cimborák blogon?

Búcsúzik Vackor csoport a sepsiszentgyörgyi Hófehérke oviból

Köszönjük, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban velünk…

…alkottatok,

…írtatok,

…olvastatok,

…izgultatok,

…énekeltetek,

…meséltetek.

Köszönjük

a gyerekeknek,

a felkészítő tanáraiknak,

a szüleiknek,

a cimbiknek és a többi nagyszerű írónak, költőnek,

és a segítőinknek!

Nyaraljatok jól, közben nézzetek be ide is, hiszen a stafétát tovább adjuk!

Minden jót kívánnak a szerkesztők:

Bertóti Johanna – Miklya Zsolt – Németh Eszter

Fischer Márta: Ha a csodacsizmámmal bejárhatnám a világot – Körmöczi-Kriván Péter: Ha csodacsizmámmal…

Anyu puzzle-t játszik ötvennyolc vázamorzsával, és tizenhárom könnycseppel. Apu a fejét fogja, ami ketchup színű és csípős. A második ujját hintáztatja éppen, miközben furcsa nyelven beszél hozzám. Én egy árva mukkot sem értek belőle, mert még nem tudom, hogy mi az a morál, amit már oda-vissza fújhatnék. Talán valami hangszer lehet vagy lufi, ami nagyon pukkanékony. Nem tudom. Én még csak annyi idős vagyok, ahány ujjam van a fogmosós kezemen, ezért csak tippelni tudok. Szerintem a morál egy csodacsizma, amivel bejárhatom az egész világot, és az most pont jól jön, mert olyan nagyot ugrok, hogy éppen a Tejfel-torony lábánál landolok, ahol megveszem anyu vázáját. Fizetni csak később fogok, mert még nem tudom írni és olvasni az életet, csupán élni, és még a bankautomata száját sem érem fel, ami folyton éhes. Jó dolog ez a csodacsizma, csak azt remélem, hogy nem olyan csúszós, mint a lábam, mert akkor nem lesznek vázamorzsák és könnycseppek. Mielőtt még felhúzom, megkérdezem aput, van-e a méretemben, aztán már indulok is.