Mesehajtogató 8: Turbuly Lilla

Illusztráció: Steiner Lídia

- Te, lehet, hogy káprázik a szemem? – dörzsölte meg Tengelici Manka legendásan kék és legendásan kerek szemét. – Mintha egy kicsi, sötét felhő húzott volna el az ablak előtt.

- Káprázik. Én nem láttam semmit – morogta Leghosszabborrú. – És különben is, együnk végre, mert elviselhetetlenül finom illata van ennek a Habosvajkaramellás Desszertkrumplinak. Hmmmm…. Az én orrommal ez életveszélyes… Azonnal meg kell ennem az egészet, mert ezt csak úgy lehet elviselni, ha a gyomromba kerül, és nem érzem ezt a borzalmasan jó illatot… akkor viszont gyomorrontásban fogok fetrengeni. Nekem csak az ízetlen, szagtalan és színtelen menzakaja jó.   

- Jó, lehet, hogy káprázik, de akkor a fülem is zúg, vagy ez a kicsi, sötét felhő berreg!

- Gyere már és együnk!

- Csak még egy perc türelem!

Mesehajtogató 7: Szabó Imola Julianna

Illusztráció: Dániel András

A sötét lassan magába falta az eget. Lomhán és araszolva közeledni kezdett, mint egy alattomos bacilus, ami bebújik a test titkos üregeibe, és lelkesen nyammogni kezd ott legbelül. A Desszertkrumplik ismerték ezt a nyammogást, ezt a kimerítő és végzetes mannyogást. Reszkedtek tőle. Bár várták is. Tudták, hogy minden Desszertkrumpli egyszeri és megismételhetetlen végzete a szájon át érkezik el. Egy asztalnál, ahol a sötétnek nyelve és foga nő. És nem felejt el harapni.

Mesehajtogató 6: Dániel András

Illusztráció: Igaz Laura

– Végre itt vagyunk! - hajította a sarokba vakondbőr napernyőjét Tengelici Manka.

– Csak volna nálam a tyúkfa nyelű bolhakorbácsom, adnék azoknak a nyavalyásoknak! – morogta Leghosszabborrú, majd fáradtan lerogyott az egyik bálnaborda támlájú konyhaszékre.

– Snyek lufar dök surbatokvén! – jegyezte meg Manka, miközben szájába tömött néhány porlepte pókbonbont.

– Hogy mit mondtál? – nézett rá idegesen Leghosszabborrú.

– Egy marcipánd közmondást idéztem – mondta teli szájjal a lány. – Sose fagyizz babzsák alján! Ezt jelenti. Derék nagyapám, Turbóveder T. Lahomir szavajárása volt...

– De hiszen ennek semmi értelme nincs! – jajdult fel az orrmutatványos, idegesen piszkálva a desszertkrumplis doboz üvegtetejét.

– A közmondások nem azért vannak, hogy értelmük legyen – vonta meg vállát a lány.

– Desszertkrumplik sem azért, hogy csak nézzük őket! – jegyezte meg halkan Leghosszabborrú.

Mesehajtogató 5: Tasi Katalin

Illusztráció: Frey Sára (3. osztályos tanuló)

Legnagyobbfülű elmélyülten szemlélte a gesztenyefa árnya alatti, szép, pöttyös terítővel fedett asztalon illatozó Habosvajkaramellás Desszertkrumplit. Azon filozofálgatott, hogy vajon a krumpli illata vagy a habosvajkaramellára rá-ráröppenő méhek döngicsélése bódítóbb-e, és egy lassú pillanat erejéig az is eszébe jutott, hogy ne a napon aludjon el, mert még leég a háta, legalábbis az a része, amit a füle nem árnyékol le belőle. De csak egy pillanatra jutott eszébe, tenni már nem tudott semmit, mert a krumpli illata, a döngicsélő méhek zenéje, a simogató szellő és a melengető napfény a pillanat végére elaltatták.

Éktelen ricsajra ébredt.

Borzasztó zümmögés közepette Tengelici Mankát vette észre, amint napernyőjével egy szürke, mozgó felleget csapkod, s közben felbőszült páviánhad ugrál a feldöntött asztalkáról a gesztenyefa levelei közé, ózélandi mutáns répákkal dobigálva szegény Leghosszabborrú barátját, aki nyilvánvalóan sikertelenül próbálta megvédelmezni a Desszertkrumplit. Látta ugyanis, hogy annak hűlt helye.

Legnagyobbfülű felpattant, csattintgatni kezdett a füleivel, amik ettől óriásira nőttek. Az egyikkel elkapta Leghosszabborrút, a másikkal átölelte Mankát, és nagy sietve bemenekült velük a kert elején pompázó fitos kis nyári lakba.