Miklya Zsolt: Fordulatszintek

Deák Panka illusztrációja

Én az alföldszinten lakom.

Innen a hegy ki se látszik.

Van felénk egy dombos lejtő.

Öreg Fordunk azon ázik.

Igazi domb erre nincsen.

Homokbucka annál inkább.

Ott terem a királydinnye.

Meg a zsíros libafarhát.

De ha a Ford nekilódul,

dimbek-dombok, lankák-lejtők

a magasból hova szállnak?

Nem nyithatnak ejtőernyőt.

Múltkor túlléptük a dimbet

meg a dombot a határnál.

Kevesebb a lombos erdő,

több az alagút a pályán.

Apa mondta, hogy a hegyek

nálunk még csak középhegyek.

Anya mondta, hogy a magas

hegyek között nyugton legyek.

De azt nem gondoltam volna,

hogy a magashegyek között,

ahol sok a húzós lejtő,

öreg Fordunk épp csak döcög.

Apa se gondolta volna,

hogy a borókaszint fölött

kezdődik a kuplungcsere.

És hogy anya mindig köhög.

S ha már megúsztuk a cserét,

s láttunk kilenc tengerszemet,

és egy szatyor rókagombán

kihúztunk még egy fél hetet,

öreg Fordunk visszafordul,

végre tényleg lejt a lejtő,

meg se áll az alföldszintig,
nem kell hozzá ejtőernyő.

Finy Petra: Sok műhó semmiért

Holló Anna illusztrációja

Azt mondják anyáék, ha nem lesz igazi hó, 

legfeljebb műhavon fogok megtanulni síelni.

Nagylány vagyok,

itt az ideje egy jó kis csúszkálásnak,

nézzem csak meg apát,

hogy száguld majd le a hegyről,

mint akit puskából lőttek le,

teljesen úgy.

Bérelünk lécet,

meg kapok szörnyszőrös sapkát,

így eljátszhatom majd a jetit is,

sőt még az unokatesóim is eljönnek,

akik apáék keresztfiai,

az Ágoston meg a Barnabás.

Hát van ennél jobb program?

Van bizony, mert arról nem volt szó,

hogy  a hegyek ilyen magasak.

Dobogókő, ami mellett lakunk,

az is elég rémisztően magas,

de ez a hegy, ez több a sokknál.

Apa azt mondta, lehet, hogy téruszonyom van,

és ezért érzem, hogy elszédülök a pálya tetején,

ha lenézek, de nem nézek,

mert még a hányinger is rám tört egyszer,

ezért hülye leszek nézelődni,

ráadásul lefelé.

Téruszony,

mintha legalábbis hal lennék,

bár nagyon szeretek a vízben ficánkolni,

de hiszen úszókártyáim sincsenek,

nemhogy uszonyaim.

Idén tehát nem tanultam meg síelni,

de az unokatesóimmal 

megépítettük a világ leghosszabb sílécét,

az egész család léceit összekötözve,

ami olyan nagy lett így,

hogy még az óriás lábú jetinek is jó lenne.

Apa ki is próbálta, 

és felvette a szörnyszőrös sapkámat,

és brummogott is,

pedig a jeti nem medve,

de azért így is dőltünk a nevetéstől.

A végén már szúrt a hasam a sok kacagástól,

pontosabban nem is a kacagástól,

hanem egy síbottól, amibe belefeküdtem.

Úgyhogy senki nem mondhatja,

hogy sok műhó semmiért,

hisz a jókedv azért eléggé valami,

ha nem is minden.

Megjelent a Gréta garbója című kötetben (Naphegy, 2009).