 |
| (c)Póth Rebeka |
„A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart.” (Jókai Mór)
Nem ehetek csokit. Pedig itt érzem a nyelvemen selymes ízét, ahogy a kakaótól barnálló szelet felmegeszik, majd lassan, komótosan csúszni kezd, végül elolvad a számban. A lelkem megtelik örömmel, és nyugalom árad szét a testemben. Erre várok egész nap – sóhajtom, és képzeletben török még az illatos édességből.
Látom a kakaófát, ahogy bátran magasodik egy buja dél-amerikai esőerdő peremén, szívja magába a párát, az éltető vizet, érleli a kakaóbabot. Ahogy a második falat csiklandozza ízlelőbimbóimat, megértem, miért is nevezte el felfedezője ezt a gyümölcsöt „az istenek táplálékának”. Ez mennyei!
Azaz mennyei lehetne, ha tényleg törhetnék magamnak. Nem lehet. A doktor nem engedi. Szót fogadok, csak gondolatban nassolok…