 |
| Somogyi Dóra |
Nagy
dérrel-dúrral, pufogva, morcogva, porcogva koppantak a cipők a
járdán. Bizony, világgá megy. Nem marad egy percet sem tovább! A
kunkori copfos, fürtös, eperszájú, nagy szemű világgá indult.
Két
házig vitte még a lendület az apró pukkancs lábait, a negyedik
háznál már megfáradt öregek módjára törölte meg öklével az
arcát, dühös, csapkodó mozdulattal. A dühkönnyektől elkenődött
a por, csupa maszat lett az arca. A kunkori két copf, a maszat és a
világfájdalmas arc felriasztotta a járdáról a verebeket. Bár
talán a léptei.
Az
utca végén aztán megállt. Jól megnézte a messziséget, volt már
arra, de sosem egyedül. Ácsorgott egy darabig, de a messzi távol
sehogy se lett vonzóbb, meg mit is csináljon ott. Érdekes, meg
minden, de az igazán érdekes a háta mögött van. Épp világgá
ment, az meg a világ végéig éppen elég távolság. Az ő
világának a vége meg pont itt van. Leült hát a kerítés
betonjára, és lógázta a lábát.
Bár
a láblógázós vidámságra csak akkor eszmélt fel, amikor arra
jött az utcaseprő. Nagy cirokseprű volt nála, kicsit odébb
taszigálta vele a reggel lehullott őszt jelző faleveleket. Be a fa
tövébe.
