A sakálok közelebb húzódtak, ahogy
esteledett. Jáde olyan szorosan lapult a sziklához, amennyire csak tudott, de
tisztában volt vele, hogy vége az életének, amint leszáll az éjszaka. De nem
tudott mit tenni. Törött bokájába a legkisebb mozdulatra is belenyilallt a
fájdalom, nemhogy felállni, kardot fogni, de még arrébb húzódni is alig tudott.
Az övéhez nyúlt, kezébe simult a tőr markolata. Ha megindulnak a sakálok, a
tőrt talán még képes lesz belemártani néhány sakál szívébe… A tőr markolata
hűvös volt, szinte hideg. A lány keze melegét sem vette át a hegyi kristály, a
királykő, ahogyan az országában nevezték. A markolat hideg érintése elvezette a
lányt a messzi északra, ahonnan származott. A csupa üveg kristálypalotába, ahol
hidegek voltak még a fények is. Fagyosak a falak, az arcok, a mosolyok, fagyos
még az apja ölelése is, ahogy maghoz vonta, és megsimogatta szőke haját.
– Napsugaram…
Fagyosan hullottak az apja könnyei
fehér szakállába, és a gyerek nem értette a szót, amit mondott. A Napot ritkán
látta az égen, szürke felhők borították el még nyáron is. Elvették az erejét,
elszívták a melegét. Pedig Róza, Jáde dajkája gyakran mesélt neki arról, hogy
messze délen, ahol a kislány anyja született, ezer ágra sütött a nap, a
völgyekben virágok nyíltak, a fákon érett gyümölcsöt himbált a szél, és a
patakok csacsogva ugráltak kőről kőre.
– Itt meg mindenütt csak jég meg dér –
húzta össze magán a bundáját az öregasszony. – Ha legalább hó lenne, de az
sincs. Csak fagyott föld, sivár sziklák, tűéles hegycsúcsok. Szegény anyád, nem
csodálom, hogy nem bírta itt sokáig – simogatta meg Róza a gyerek arcát.
Jádénak görcsbe rándult a gyomra,
ahogy kimondta szót:
– Anyám… Mikor jön vissza?
Róza megrázta a fejét:
– Soha kicsim, soha. Anyádnak el
kellett mennie innen.
– És engem miért nem vitt magával? Nem
szeretett?
– De, nagyon szeretett. Magánál is
jobban. De a napsugarat még nálad is jobban szerette.