Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lakótelep. Majdnem
ugyanolyan, mint a többi. De csak majdnem. Mert ezen a lakótelepen mindig
történt valami érdekes. Egyszer például, senki sem tudja, hogyan, pipacsmezővé
változott a játszótér melletti park. Attól kezdve Pipacs térnek hívja mindenki,
hiába, hogy nem ez a hivatalos neve. Másszor víz tört fel egy tűzoltócsapból,
ami még nem lenne akkora csoda, de kiderült, hogy nem egy közönséges csőtörés
okozta a ribilliót, hanem a föld hasa kordult egyet, kénes, ám annál gyógyítóbb
termálvizet köpködve az arra járók arcába. Azóta az ivókút a Pipacs téri
lakótelep egyik nevezetessége.
A másik meg Szonja szobaállatkertje. Mert cicák és kutyák
laknak bőven a lakótelepen, még nyuszi és tengerimalac is akad egy-kettő, nem
beszélve Zotya akváriumáról és Bence terráriumáról, de Szonja
szobaállatkertjével, pontosabban, szobai állatóvodájával egyik sem tud
versenyezni. Jó, hát ismerjük el, hogy Szonjának van egy nagy-nagy előnye a
többiekkel szemben: a bácsikája állatorvos az állatkertben. Ott pedig gyakran
előfordul, hogy pótdada kerestetik valamelyik elárvult állatgyerkőchöz. Először
még összefutott az egész lakótelep, amikor Szonja sétálni vitt egy árván maradt
páviánt, sőt, másodszorra is összefutott, mert mégiscsak nagy dolog, ha az
embernek nem kell elvillamosozni az állatkertbe, és belépőjegyet váltani, elég,
ha lesétál a Pipacs térre, ha egy kismajommal akar találkozni. A környéken élők
azonban lassacskán megszokták, hogy Szonja hol egy kengurubébit levegőztet egy
hordozókendőben, olyanban, amilyenben a kisbabákat viszi az anyukájuk vagy az
apukájuk, hol egy mókus futkos a vállán ide-oda.
Azon a napon azonban, amikor először vitte sétálni
Létrácskát, a zsiráflányt, mégis keltettek némi feltűnést.