Volt egy nyúl.
Élt egy nyúlanya
a hepehupa réten.
Volt egy
nyúllánya, nyúlfia.
Két nyúlpalánta,
kérem.
Volt két hatalmas
nyúlfüle,
két
nyúlantennaféle.
Volt nyúliramlás,
nyúlzene,
és nyúltánc is,
mint régen.
Mikor még ott élt
nyúlapa,
a
nyúltársastáncbajnok,
megtelt a rét
fűudvara,
a hepehupa
csarnok.
Őzek, borzok és
hörcsögök
tátott szájjal
figyelték,
ahogy a két nyúl
röpködött,
és a táncversenyt
nyerték.
Volt nyúliramlás,
nyúlöröm,
született két
nyúlgyermek,
rezgett a szőr a
nyúlfülön,
örökké énekeltek.
De aztán jött egy
szép napon
egy perzsabundás
róka,
híres leszel
nagyon-nagyon,
mindig ezt
súgta-búgta.
A hepehupa rét
fölött
nem is szólt más
azóta,
hogy a nyúlapa
hallgatott
az
impresszárióra.
Eltűnt a nyúl, a
róka, és
a mosoly is
megdermedt.
Elhalt a jókedv,
nevetés,
helyette
nyúlcsend lett.
A szél csak jött
és felkavart,
sóhajtva szállt a
felhő,
ógott-mógott a
zivatar,
rezgett a
levélerdő.
Lehullt végül
minden levél,
elszáradt minden
fűszál,
egy kérdés járt a
rét ölén:
Anya, már megint
sírtál?