KIKELET
 |
| (c) Krizbai Gergely |
Elfogy a fagy, s megy a tél is vele, cimborám!
Még két hét, és olvad a koszlott jég talán:
csak túléled a varjas nyomorú időt,
s elkezdődhet a fesztivál!
Várd csak, hiszen úgy lesz: jön majd megin’ új tavasz!
És több áldozatot nem szed a híd alatt,
megfáradva, a tél: már valahogy megél,
mind ki ezentúl megmarad!
Foszlik az elkoszlott hó csonka padok tövén,
s mint jó hír, idelenn végig a csarnokon
langyos léghuzat árad – a komor hajót
fordítsd akkor a fény felé!
Vagy még jobb, ha a mély kikötő öblén hagyod
ormótlan tutajod, kartonon úsztatott
dunnád – csak a tested vidd, makacs életed:
kényeztesse a szép idő!
VÁROSI TÉLBEN UTCAGYEREK
Nyüzsgő december hava pereg
a téren, hol minden nap átmegyek.
Ház alján kóbor macska remeg:
városi télben utcagyerek.
Különböznek a fegyvernemek
a téren, hol minden nap átmegyek:
van, aki sír, a keze rebeg,
a másik valami áldást hebeg,
vannak kullancsok, szemtelenek,
bénák, zenészek, feltárt sebek,
meg ez a fázós macskagyerek,
ez a kis néma, girhes beteg.
Ez nem kér, nem vádol, nem kesereg.
Mégis mit tegyek mit tehetek –
soványka hátában parapetek,
áll csak: dől rá a bűzös meleg.
