 |
| Basilides Kinga |
A világ – a világom – kezdetben egy szűk, sötét, száraz kis odú volt, ahol három testvérkémmel gubbasztottunk a Mamára várva. Tíz napig még a szemünk is zárva volt, szóval akkor se láttunk volna többet, ha kint lettünk volna a szabadban. De ez a rész csak jóval később jött.
Szóval eleinte volt ez a biztonságos sötétség, a vékony hangon miákoló tesók és Mama. Azután tíz napos korunkban végre kinyílt a szemünk, aminek mind nagyon örültünk, mert már rettentően kíváncsiak voltunk, hogy mi minden van itt még! Szőri, Pamacs és Tappancs nem fértek a bőrükbe a boldogságtól, mindjárt össze is verekedtek örömükben.
Én inkább az odú bejáratához furakodtam, és kikukucskáltam rajta: elámultam a hatalmas, zöldes-aranyos, susogó-csivitelő mindenfélén.
− Ez az erdő, kis vadmacskám! – mondta Mama, aki épp akkor érkezett vissza a vadászatból. – Ez a mi világszép öreg tölgyesünk, az otthonunk!
Legszívesebben azonnal felfedezőútra indultam volna, mindent megszerezni, ami odakint megszerezhető, de erre még négy egész hetet várnom kellett.
Azon a varázslatos éjszakán viszont az első voltam, aki kióvakodott az odúból a Mama nyomában.
− Csak bátran, gyerekek! Hanem arra vigyázzatok, hogy ne keveredjetek rossz társaságba! Messzire kerüljétek a rosszarcú házi macskákat, mert betegségeket terjesztenek.
Hirtelen hatalmasra nőtt a tér: a szűk odú után az erdő egyetlen hatalmas játszótér volt.
Tappancs már megint Pamacsot gyűrte. Szőri az odú nyílásában kétségbeesetten nyávogott: nem mert lejönni.
És akkor arra szállt egy termetes éjjeli lepke! Ez már Szőrit is érdekelte annyira, hogy leugorjon. „Egy macskaként” vetettük magunkat utána. Estünk-keltünk, hemperegtünk, de bizony a lepke túljárt az eszünkön, és tovább röpült.