Egy ukrán népmese és Arthur Conan
Doyle
Sherlock Holmes történetei nyomán
 |
Márialigeti Anna illusztrációja |
Egy enyhe téli reggelen
a mezőőr zsebéből kiesett egy fél pár kesztyű. Nem maradt sokáig ott, ahová
esett, a szél elfújta, egy molnárgörény játékból megcibálta, egy nyúl
megrágcsálta, mert úgy vélte, ehető. Ámde arra járt egy róka, aki meg a nyulat vélte
ehetőnek. Ezután a kesztyű kallódott. Mind tudjuk, mi történik a kallódó
kesztyűkkel: belevackolják magukat az állatok. No, de hogyan is történik egy
ilyen szállásfoglalás a Borsodi-Mezőségben?
Vizsgálódásunkban
bizonyos Serteperte Holmi úr, a szöcskeegér (egészen pontosan: magyar
szöcskeegér) lesz segítségünkre. Nevét onnan kapta, hogy mindenbe beleütötte az
orrát, és állandóan kérdéseket tett fel: Hol? Mi? Mikor? Miért? És ez a Hol-Mi
ráragadt.
Éppen
téli álmából ébredezett, amikor kopogtattak föld alatti ürege bejáratán. Kikászálódott
az ágyból, és a bejárathoz ment. Az ajtóban Hoppá állt, a röpképtelen szöcske
(egészen pontosan: magyar tarsza).
–
Van egy ügy! – jelentette Hoppá. – Ismeretlen dolog tűnt fel a réten!
Az
egér jegyzetfüzetet vett elő.
–
Hogy néz ki az a dolog?
– Mint a búbosbanka tollbóbitája, de nem tollból van, és
sokkal nagyobb.
Holmi
felírta.
–
Hol van?
–
A morotvánál, a nőszirmok között.
–
Mikor került oda?
–
A nyúlné szerint télen, amikor a róka megette az urát.
Holmi
mérgesen lecsapta a füzetet. Hoppá gyorsan megjegyezte:
–
Megevési gyilkosság volt, ami nem törvénytelen.
–
Ha az a dolog tél óta ott van, akkor várhat, amíg megreggelizem! Különben nemsokára
itt is megevési gyilkosság esete forog fenn – közölte az egér, mire a szöcske
megszeppenve félrehúzódott. A szöcskeegér ugyanis szívesen fogyasztott
szöcskét, ám ez a tarsza a társa volt.
Holmi
becsukta az ajtót, majd megreggelizett. Csenkeszmagot. Utána felvette kockás
kabátját, sapkáját, zsebre tette a nagyítóját, és tette a dolgát: nyomozott. Elsőként
megvizsgálta a szóban forgó dolgot. Felfedezte a molnárgörény és a megboldogult
nyúl fognyomát. A kallódásra utaló jeleket, úgymint csiszatolódás, beakadás,
szakadás és tépődés, sorban feljegyezte a füzetébe. Zsályaillat – ezt kétszer
aláhúzta.
–
Te Holmi, nekem van egy megérzésem – mondta izgatottan Hoppá. – Nem lehet, hogy
ez egy óriás búbosbanka tollbóbitája? És a róka nem csak a nyulat…
–
Nem találgatunk, barátom, hanem szemtanúkat hallgatunk ki! – közölte az egér.
A
morotva vize locsogott-fecsegett, ahogy a part menti nádasban nyüzsögtek az
állatok. A vizsgálat alatt álló dolog a nőszirmok torzsás tövén akadt fenn. A közelben
békabuzogány nőtt, friss hajtásain Holmi rágcsálás nyomait vette észre.
Feljegyezte a füzetébe, aztán felmászott egy nádszálon, és körülnézett. Ezután
cikcakkban átfutott a zsombékoson, mígnem megtalálta, akit keresett: a mocsári
teknőst.
–
Mit tudsz mondani az idegen dologról? – szegezte neki a kérdést.
–
Semmit. Azt sem tudom, miről beszélsz – vágta rá a teknős.
–
No, és akkor ki rágcsálta meg ma reggel a békabuzogány leveleit? – kérdezte a
szöcskeegér, és nyomatékosításnak felemelte a mutatóujját. – Elárult a
fognyomod. Tehát látnod kellett az idegen dolgot! Ki vele, mit tudsz róla!
A
teknős behúzta a nyakát a páncélja alá, alig látszott ki a feje.
–
Jól van. Láttam. De nem én hoztam el onnan, ahol volt!
–
Hol volt?
–
A szilfaliget mellett. A kidőlt tölgy törzsén.
–
És miért hoztad el?
–
Én nem…
Holmi
a teknősre nézett, mire az meggondolta magát.
–
Mert nem akartam, hogy a hörcsögé legyen. Elvettem tőle. Csihi-puhi, megvertem.
Nem szégyellem, mondd el nyugodtan bárkinek! Veszélyes az a dolog?
–
Folyamatban lévő nyomozásról nincs módomban információt adni – felelte Holmi,
majd intett Hoppának, hogy kövesse.