Wéber Anikó: A tárgyak bűvöletében

Wéber Anikó

Te szereted a tárgyakat? Tudtad, hogy életre kelnek, ha emlékezel rájuk? Tudtad, hogy a számodra fontos tárgyak nélkül nem lehetnél ugyanaz, aki most vagy? Én tudom. A szüleim tanították nem is olyan rég, amikor gyerek voltam.
Akkoriban a vízzel teli kádból Óperenciás-tenger lett. Majd veszélyes, gyors sodrású Nílus. Onnan mentett ki apa, amikor eljött az alvás ideje. Felkapott, a mosógép tetejére tett, bebugyolált egy hatalmas, törölközőnek használt pelenkába úgy, hogy még az arcom se látszott ki, és elindultunk a szoba felé. Nem láttam mást a fehér anyagon át, csak a lámpák fényeit. Mindig meglepetésként ért, mikor érek földet nagy huppanással az ágyban. Akkor kezdődött a mese. Arról, hogy apa talált egy csomagot a folyóban, amit a krokodil elől mentett ki anyának. A szüleim lassan kibontották a rám csavart pelenkát, és megcsodálták, mit rejt. Az ő kislányukat.
Majd jött a lefekvés, és a nappaliból erdő, a vitrin porcelánjaiból kisállatok lettek. Minden este, amikor nem akartam elaludni, apa a karjába vett, és bejártuk a mesebeli tisztást, bekukkantottunk az odúkba és a bokrok mélyére. Elköszöntünk az őzikéktől, a medvétől, a mókusoktól és a madaraktól.
– Látod, lehunyta már a szemét minden erődlakó. Rád is vár az ágyad – mondta apa a polcok előtt állva, én pedig bólogattam. Csak akkor ráztam a fejem, amikor valóban ott találtam magam a szobámban, betakarva. Ahogy a takaró csücskét szorítottam, figyeltem a homályba vesző tárgyakat.
A sötétben a házunk falaiból manók birodalma lett. Biztosra vettem, hogy a téglákban apró lakásaik és járataik vannak. Több százan élnek körülöttünk, piros sapkát hordanak, és hosszúra nőtt a szakálluk. Mindent tudnak rólunk, és amikor nem figyelünk vagy elalszunk, akkor előjönnek és táncolnak, rohangálnak a szőnyegen egészen reggelig. Amikor felkel a nap, ők eltűnnek, nekem pedig elérkezik a kedvenc napszakom: a játék ideje.
Ilyenkor Kinga babából a kislányom lett. Nagy, barna szeme volt, hosszú, sűrű szempillája, kopasz, kerek feje, gödröcskés arca. Így tekintett a világba, és várta, hogy átöleljem. Kétévesen kaptam, és azonnal a társammá vált. Jött velem minden nyaralásra és a kórházba is. Hatévesen hozzábújva aludtam a fehérségben a sok idegen, beteg gyerek között. Őt tologattam a játék babakocsiban is a tó körül, amíg anyukám az öcsémet altatta. Majd amint elég nagy lett a testvérem, ő lehetett az apukája: Papi. Vele és Kinga babával bejártuk az egész világot: utaztunk az Orient expresszen, hajókáztunk a tengeren, sziklát másztunk és kincset kerestünk. Attól kezdve, hogy velem volt, minden álmomat, vágyamat megosztottam és eljátszottam Kinga babával. Ha ránézek, felfedezek benne egy darabka Anikót.
Ahogy láttam az arcom az üvegpohárban is, amiből mesebeli serleg lett. Azt kaptam jutalmul, amiért vigyáztam a tárgyakra. A szüleim kihívtak a konyhába, ünnepélyes arccal, büszkén. Megmutatták nekem a pultra tett üvegpoharat, és azt mondták, már olyan nagy vagyok, hogy abból ihatok. Én pedig felnéztem a konyhaszekrényre, láttam a lámpafényben csillogó üveget, és olyan óvatosan fogtam meg, mintha az életem múlna az épségén. Hirtelen igazán felnőttnek éreztem magam. De csak addig, amíg vissza nem tértem a nappaliba, ahol a puffokra tett takarókból sátrak lettek. A dobozokból kastélyok. A régi szoknyákból báli ruhák. A díszpárnákból lovak és hintók. Akkoriban minden szobában, minden tárgyban megbújt a varázslat. Talán még most is ott van, csak elő kell hívni.
Te észreveszed? Tudod, hogyan kell előcsalogatni a varázslatot? Látod a tárgyaidat, amik bármivé át tudnak változni? Ne hagyd őket elveszni és elfelejtődni!