 |
| Németh Eszter |
Az eperszájúnak melege volt. A nap hétágra sütött, ezért is gyöngyözött a homlokán a veríték, no meg...
Kezdjük az elején, az eperszájú, mint minden gyerek, a felnőttek szemében érthetetlen és undort keltő apró élőlények iránt érzett vonzódást. Legyenek bogarak vagy egyéb ízeltlábúak, esetleg egyéb, a felnőttek számára sikítozásra okot adó élőlények.
Az eperszájú anyusa félt az egerektől. Macskát a kutya miatt nem lehetett tartani, és most, hogy zajlott az építkezés, az egerek pofátlanul bemerészkedtek a lakásba. Az eperszájúnak is ígértek saját szobát, amiről neki ugyan fogalma sem volt, mit jelent, de azonnali hatállyal egérfogómentes övezetté nyilvánította. Szerencsére erről anyusnak nem volt tudomása, és a szoba sem volt még lakható. Apus és nagyapus egérfogói tehát maradtak.
Egy ilyenből szabadított ki az eperszájú alig pár perce egy áldozatot, akit nagy óvatossággal épp az imént csempészett ki az udvarra. Mi tagadás, számos apró verejtékgyöngy okozója volt az ügylet és lebonyolítása. Az eperszájú vizet dugott az egér orra alá, aki azonban a bajuszát sem mozdította, épp csak pihegett. Igyekezett melegen tartani a kis testet, ami alig volt nagyobb, mint a tenyere, valami mesében csinálták egy madárral, és elóvakodott diót szerezni.
Szerencsére a kedvenc diófája alatt még akadt tavalyi dió, a hangtalan osonkodásról megfeledkezve az eperszájú nagy lendülettel taposott rá. Az meg reccsenve széttört. Az apró kezével kigyűjtötte a lábával szétrugdalt héj közül a dióbelet. Az izzadó tenyerében nyugvó egér orra alá dugta.
Az egér kicsi orra megremegett, aztán elfelejtett lélegezni. Az eperszájú csalódottan bámulta a kezét. A fene essen az egérfogóba, pedig ez a példány nem is vérzett. Szerencsére nevet keresni neki még nem volt ideje. Tanácstalanul ácsorgott a diófa alatt, most aztán mit kezdjen a döglött egérrel?
A tekintete a homokdombra tévedt a betonkeverő mellett. Az eperszájú határozott léptekkel a nagyapus asztalosműhelyéhez ment, keresett két kis lécet. Az egeret, jobb ötlet híján, zsebre tette, neki már úgyis mindegy alapon. A felnőttek nem szerették, ha a műhelyekben makterol, így aztán sompolygásra váltott, amíg szöget és kiskalapácsot keresett.
Egymásra helyezte a léceket, a két kis szöget az ajkai közé szorította, pont úgy, mint nagyapus és Zsóóóóci, bár ennek nem volt tudatában. Sőt a jobb szemét is pont úgy csukta le, mintha kacsintana, mint ők, és úgy méregette, hol kellene összeszögelnie a két lécet, hogy rendes kereszt legyen belőle. Végre megállapodott, ügyesen kivette a szájából az egyik szeget, a léceket tartó ujjai közé illesztette, felvette a kalapácsot és apró, halk ütésekkel összeszögelte. Megfordította a keresztet, egyenesre húzta a léceket és gondosan beverte a másik szöget is. Elégedetten szemlélte az eredményt. Majd visszasompolygott a műhelybe és gondosan helyére tette a kalapácsot.
A homokdombhoz már rendes gyereklépésekkel ment, ott szabad volt játszani, csak széthordani volt tilos. Lyukat ásott a homokba és a farkánál fogva kihúzta a döglött egeret a zsebéből. Gondosan a lyukba helyezte és ráhúzta a homokot. Már épp a keresztet szúrta le fejfaként, amikor mamóca hirtelen megszólalt mögötte:
- Hát te meg mit művelsz?
Az eperszáj dacosan hallgatott. A nagyra nyílt szemek sarkában gyűlni kezdtek a könnyek.
- Na, gyere segíteni! Krumplit kell pucolni.
- Használhatom a bicskám? Kapok igazi kést?
- Kapsz igazi kiskést. De előbb eredj kezet mosni! Szappannal!
Fél órával később az eperszájú lelkesedése már jócskán alábbhagyott. Sajnos ezzel együtt a figyelme is. Egyszerűen túl kicsi volt a keze, a krumplik meg túl nagyok és ráadásul túlerőben is volt a burgonyahadsereg. A győzelem esélytelennek látszott, csakhogy a sok segítő felnőtt gyomra délre biztosan nagyon fog korogni, így beharapta az eperszáj alját és tovább mészárolta a burkumpik páncélját, azaz héját.
Ekkor történt a baj. Egy különösen hatalmas és vitéz burkumpi csúszósra izzadta magát, a kés megcsúszott és egyenesen az eperszájú hüvelyujjának körmében landolt. Két részre osztva középen, mint az apus-szakállas Mózes a tengert a piros könyvben. Az amúgy is beharapott eperszáj alsó ajkába a kisegérnyi fogak élesen martak bele. A vitéz burkumpi a földre szökkent, a kés utána. Az eperszájon megjelenő apró vércseppeket könny oldotta rúzsnyivá.
Mamóca rémülten tette le a kését és az éppen pucolt krumplit. Kiszaladtak az udvarra és felkiabáltak anyusnak a tetőre. Az eperszáj vörösre mázolt vigyorral mutatta a hüvelyujját. Anyus először bután nézett, de aztán megértette, hogy az eperszájú nem a vörös körömlakkját és rúzsát kölcsönözte ki, így lemászott a létrán. Mamócával bevitték a szobába és leültették. Anyus kirohant kötszerért, mamóca a nyomában.
A hirtelen egyedül maradt eperszáj az ujját bámulta, nem fájt, csak lüktetett. Minden szívdobbanás egy-egy csepp vért préselt ki a kettévágott köröm közti vékonyka résen. Mikor anyus és mamóca visszaért a kötszerrel, a szék támlájára bicsaklott fejjel találták az eperszájút.
Kicsit később a kerítésen keresztül büszkén mutatta, már szélesre húzott, kicsit sebes eperszájjal a szomszéd Karcsinak a bekötözött ujját, aztán nagy komolyan, a hangját lehalkítva hozzátette:
- És életemben először elájultam. Most képzeld el! Az egeret meg bebetonozták. Szerinted elszédült az egérhulla a betonkeverőben?
Ezen aztán hosszasan tanakodtak. De máig sem jutottak eredményre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése