Diófára a rigó

Diófára nem ül a feketerigó repked az udvaron a ház körött keresi az ablakot a házra műhelyablak tárva-nyitva gyertek mesék diók rigók mondja a Költő mondja Zsürke és mondja mind ki Cimbora röppenjetek be rajta!

Búcsúzunk a nagy diófától, a diófa udvarától, nagypapától, gyerekektől, madárijesztőktől, angyaloktól, rigóktól, átadjuk a helyet a Műhelyablak meséinek, verseinek, gondolatainak!

Tartsatok velünk!

Búcsúznak a Dióverés témakör szerkesztői:

Gertheis Veronika, Lukács-Kis Panka, Nagy Izabella

Zelei Marcell rajza

Béres Tamás: Dióhullás

   Egy ragyogó őszi délután, amikor a nap sugarai sárgára színezték a faleveleket, elém gurult egy dió a Tarsoly utca egyik fájáról. Eszembe juttatta a mi öreg diófánkat, amit még nagyapám ültetett legénykorában a házuk udvarán, ami alatt nagyokat heverésztem kislegényként. Igen terebélyes volt, tenyérnyi leveleivel árnyékot vetett szinte az egész udvarra, pedig az sem volt éppen kicsi.
   Nagyapám azt a fát egy különleges dióról ültette nagymamám legnagyobb örömére, aki már akkor a szemei előtt látta, hogy hamarosan százszámra szedheti majd a fáról a termést. Abból aztán kalácsot süt, meg diólikőrt főz a téli hidegek alatt. Fiatal leveleiből pedig gyógyteát készít, ami kiváló a gyulladásokra, bélbajokra és szájnyavalyákra. Ha meg idő előtt őszülni kezdene a haja, akkor a zöld dióhéjból főzött tinktúrával zsemlebarnára színezheti, ahogy az ő nagymamája is tette.
   Nagyapa szeme kikerekedett, felnézett egy pillanatra a feleségére, miközben a frissen ültetett fa tövénél taposott egyet a földön és a fejét csóválta.
   – Arra te még nyugodtan aludhatsz vagy négyezret, hogy innen kosárszámra diót szedjél, de addig is… imádkozhatsz vasárnaponként, hogy gyorsan nőjön és sokat teremjen! – vágta oda nagymamának, majd megigazította a csemete törzsét, ami így már függőlegesen állt, mértani pontossággal az udvar közepén. Olyan helyen, ahol pár év múlva a nyári napfényben árnyékot vethet a verandára, ahol nagyapám ebéd után pipázni szeretett.

Köteles Kata illusztrációja

Nagy Izabella: Diófa hókabátja

 

Zelei Marcell illusztrációja

Udvarunkban nagy diófa vastagtörzsű ága
földre ér csupaszsága, hideg tájra hajol

Bercike és Marcika feküsznek alatta
ágyuk hópuha, fölül a csillagok sötét égre rakva

Rigót, harkályt, széncinegét ágai közt látnak
szárnyait kitártan egy fiúarcú angyal tetejére ér

Mutogatnak hozzá feljebb, ni, ni, ott a csúcson
csapkod dióágon hókabátot lesöpörve

Rájuk hullik mind a hó, nyelvükön majd illan
hókabátból hógolyó, hópihéből olvadó

Bercike és Marcika keze-lába szálldos
hóba írnak bolyhos angyalt hószárnyú fehéret

Száll feléjük, diócsúcsról ugrik lefelé
tolla tiszta fény, mint udvarunkban hókabátos diófa remény.

Szerk.: Czeiner-Szücs Anita

Takács Viktória: A madárijesztő

 

Takács Viktória rajza

   A kertben nagy cseresznyefa áll. Magasabbra nőtt, mint a házunk, a teteje a gólyafészekig ér. Ha gólyák lennénk, a tetejéről is leehetnénk az édes cseresznyét, nem lenne a seregélyeké. Szépek a seregélyek, pöttyös tolluk fényes, de annyira éhesek, hogy semmit sem akarnak nekünk hagyni. Nagymama veri a nagy fazék alját, hogy elkergesse őket.
   Befogom a fülem, olyan hangos, hogy nem bírom sokáig hallgatni.
   Nagypapa madárijesztőt készít. Azt mondja, segíthetek, foghatom a régi gatya szárát, amibe szalmát tömött. Jó szorosra köti az alját, egészen olyan lesz, mint egy ember lába.
   Szerintem a seregélyek nem fognak megijedni. Nem hülyék. Én mégis félek egy kicsit lefekvés után. Amikor kinézek ablakon, a madárijesztő körvonala olyan, mint egy zombié, aki mindjárt lemászik a fáról és bekopogtat az ablakon. Ki sem dugom az orrom a takaró alól.
   Túl meleg van bent, egy kicsit izzadok, pedig ilyenkor szoktunk jegesmedvéset játszani a húgommal. Én vagyok a nagy jegesmedve, ő a kicsi. Néha átjöhet a barlangomba, hogy igyunk egy jegesmedve teát, de most nem akarok játszani. Egyedül is melegem van.
   Legyünk barnamedvék, mondja. Nem jó, azoknak is melege van.

Megint kinézek az ablakon. A hold megvilágítja a kitömött madárijesztőt. Seregélyek alszanak a fán.

Szerk.: Gertheis Veronika