Fodor Veronika: Munin, szép emlékezetem

 A sárkányballon kissé inogva állt meg a táj fölött. Lehmann tábornok kiköttette egy tölgyfa vaskos derekához, egyelőre csak körülnézni akart fentről, nem indult még sehová. Bőrkesztyűs kezével megütögette a felöltője zsebeit, a távcsövét kereste. Szokatlanul óvatlan volt: a szíve fölé tűzött aranyszín sárkányt egyetlen mozdulattal lökte le. A sárkány néhány pillanatra az egyik nehezékül szolgáló homokzsák szélére esett. Reményteli pillanatok voltak ezek. Lehmann a kosár szélére támaszkodva hajolt előre, nem tehetett azonban semmit. Az aranysárkány elveszítve egyensúlyát zuhanni kezdett lefelé.
– Ksssssz – szisszent fel a tábornok. A sárkány fontosabb volt neki, mint bármi akkoriban. Azzal gyűjtötte össze ugyanis az álmokat. Mindenféle álmot: jót és rosszat, legelsőt és legutolsót. Ahogy felegyenesedett, szemébe nézett a varjú, amely mindig a vállán ült. Fejét kissé oldalra billentette, saját tükörképét csodálta Lehmann szemében.
– Fel tudod hozni nekem? Ugye fel? – meredt a madárra. A varjú prüszkölt egyet és a kosár szélére röppent. – Talán már látod is innen, huh?
– Krrraaaa – válaszolta a madár, és ellökte magát a kosár széléről.
A tábornok felegyenesedett. Zavartan megigazította farkasprém kabátjának gallérját, szorosabbra húzta magán, fázott. Kissé összeszorított szemmel nézett körül.
– Na, jól van, nézzük csak, mért is jöttem most fel? – nézett maga elé. Észrevette jobb kezében a sárgaréz távcsövet. A távcső üvegén keresztül az egész vidék tarka takarónak tűnt. Sárga volt és barna, zöld és szürke. Szürke az őszi pataktól, tarka a falevelektől. Lehmann szeme megpihent egy kis házon, a patak mellett. Füst gomolygott kifelé a kéményéből. Régóta nem érzett nyugalom áradt szét a testében. Nem emlékezett rá, honnan volt ismerős a hely, arra sem, hogy honnan volt ismerős az érzés. A varjú nem maradt sokáig távol. Elméje egy alig látható vörös szalaggal kötötte a sárkány ragyogó szívéhez, így könnyű volt megtalálnia. Ahogy újra a ballon kosarának peremére szállt, Lehmann tekintetéről eltűnt a feledés fátyla.
– Munin, hamar megtaláltad – vette át a sárkányt, és szokott helyére tűzte vissza. – Jó, hogy visszatértél, nem emlékeztem, hogy ma még dolgunk van. El kell foglalnunk azt a falut. 

Fodor Veronika illusztrációja

Dér Adrienn: Mézesbába az Antarktiszon

 Életkép a mézcsorgató orrú banya egy rendhagyó napjából 

Franciska M. Slejm, közismertebb nevén a mézcsorgató orrú banya vacogva dörzsölte a karját a jégszakadék peremén, sütőlapát méretű füleit pedig melengetően az arcára lapította. Fogalma sem volt arról, hogyan került az Antarktiszra. Előző este még Jancsit és Juliskát akarta betolni a kemencébe, ma meg már itt ébredt, és most a jégszikla peremén egyensúlyozott. Vele szemben egy eszkimóbundába bugyolált rablósirály vicsorgott rá: a fél szemét szemkötő fedte, jobb szárnyában egy pengeéles sirálytollat szorított vasmarokkal, amit marok híján két összekötözött harapófogóval helyettesített.
– Elkészíted nekem a szörnyet, vagy sem? – fenyegette a banyát hunyorogva, mivel a szabad szemébe minduntalan belefújta a havat a déli-sarki szél.
A banya rettegve nézte a sirályt, majd letekintett a végtelen fehér mélységbe. És ilyenkor nincs nála a seprűje, sóhajtotta magában. Végül úgy döntött, a sütés mégiscsak jobb választás, ott legalább nem fagy halálra.
Csakhogy az Antarktiszon nemhogy kemence, de még egy gyufa és fahasábok sem voltak, amiket meg lehetett volna gyújtani, a jég meg pikk-pakk elolvadt, ha abból próbált tüzet csiholni. A banya tehát továbbra is vacogott, de nekilátott a mézeskalácstészta elkészítésének. Igaz, a mézcsorgatással akadt némi nehézsége, ugyanis annyira hideg volt, hogy még a méz is megfagyott az orrában. Ezzel egyidejűleg persze – szintén a hideg miatt – egyfolytában folyt is neki, így úgy nézett ki, mint egy rég kihalt kardfogú tigris, csak neki a szája helyett az orrából meredt ki két hatalmas mézagyar.
Tapasztott a tésztába mindent, ami csak a keze ügyébe akadt: levált sirálykarmot és -ürüléket, kihullott banyahajat, sőt még a rablósirály egyik ottfelejtett harapófogóját is. Végezetül beleköpött egyet, hogy legalább ennyi elégtétel jusson neki. Alaposan kifáradt, mire meggyúrta és formára sodorta a tésztát, amely akkora lett, hogy éppenhogy elfért az igluban. A végén kifújta magát, és lepöccintette a jégverejtékgyöngyöket a homlokáról.
– Ehun a szörnyed! Most má’ erissz el!
– Előbb lássuk, feléled-e, mert ha nem adtad bele szíved-lelked, jaj neked! – sandított rá vészjóslóan a sirály.
– Má’ hogy adtam vóna? – motyogta a banya. – Egy szívtelen, gonosz banyátú’ vársz szívet? Ennek sem óvastak mesét fiókakorában.
A rablósirály ebből mit sem hallott, a „gonosz” szót különösképpen nem, hisz azt annyira megszokta már, meg különben sem így hangzott el a mondat. Várt egy napot, mert a Mézeskalácsszörnyek felélesztési útmutatója rablósirályok számára című nagykönyv szerint ezt így szokás (valamint az sem elfelejtendő, hogy a lényt kizárólag jó boszorkánnyal szabad elkészíttetni! De hát ő csak ezt az egy banyát találta). Másnap felröppent a figurához, összekötötte a kábeleket a mézeskalácstésztával, azután beindította a masinát.
– Kelj fel és járj, szörnyűséges Jégrémem! – rikoltotta gonosz kacajjal a sirály.
– Mézrém – javította ki a banya, de szavait elnyomta a gépezet recsegése, zizegése, ami emellé szikrákat is szórt, és az utolsó utáni pillanat nyolcadig szikracsapásában és ötödik zizzenésében a mézeskalácsszörny feléledt. Összevissza kóválygott az igluban, még a havat is kihányta belőle, közben a hasát szorította.
– Asszem túl sok lett nekije a méz – vakarta elgondolkodva a bibircsókját a banya, mert az néha neki is megártott, ha nem tudta hova felhasználni azt a sok kicsorgó mézet, és olyankor visszaszívta, hogy mégse vesszen kárba.
– Mindjárt jobban lesz, ez csak a felélesztés mellékhatása – reménykedett a sirály, ám a mézeskalácsszörny csak rombolt tovább szakadatlanul. Azaz mégsem, mert az egyik füle leszakadt, amikor beverte a fejét a mennyezetbe. Ettől aztán éktelen haragra gerjedt.
– Ki élesztett fel? – zengte. Dörgedelmes hangjától egy jégtábla megriant, levált a többitől, és menekülőre fogta.
– Én vagyok az apád! – röppent elé büszkén a sirály, közben a hangja egy pillanatra elhalt, ahogy lenyelt egy adag túlfűszerezett aromát. – Engedelmeskedni fogsz nekem! A világ sirályurává teszel engem! A te hatalmasságod és az én eszem senki sem győzheti le!
– Én is eszem – válaszolta a szörnyeteg, azzal hidegvérrel bekapta a sirályt. Tudniillik, bár nagyon is édes szörnyeteg volt, azt meglehetősen rosszul tűrte, ha valaki evésről beszél, őt pedig meg sem kínálja, ráadásul parancsolgat neki. Ezután jóllakottan visszafeküdt aludni.
A banya egy ideig az ajtó mögött lapulva, mézbe ragadt lábbal figyelte, mert még az orrából kicsorgó mézet sem merte visszaszippantani, nehogy őt is befalja a szörny. Majd amikor a mézeskalácsszörny iglurengető hortyogással álomba szenderült, a banya az ajtó mögé támasztott sílécekkel sietve lelécelt, sütőlapát méretű füleivel ugyanis már hallotta az erdei kunyhója felé tartó Andrist és Mariskát.

 

Vajda Melinda illusztrációja

Lukács-Kis Panka: VarázsSzeplők

 Mimi volt a legkisebb a boszi óvodában. Aprócska, hirtelen vörös, göndör hajú, zöld szemű kislány, ezernyi szeplővel az arcán.
A nagyobb gyerekek gyakran csúfolták:
- Pöttyöslabda, pöttyöslabda! Gyere ide pöttyöslabda!
Mimi ilyenkor pipacs vörös arccal rontott neki a csúfolódóknak és kiabálva szórt rájuk átkokkal kígyót, békát.
Egy péntek tizenharmadikai napon Mimit megint csúfolni kezdték. A kis boszilány válogatott átkokkal felelt. A boszi óvónéni azonban türelmes szeretettel csitította;
- Ne vedd a szívedre, nem akarnak bántani, csak eddig még nem láttak VarázsSzeplőket!
A kis boszi nagy csodálkozásában még azt is elfelejtette, hogy egy pillanattal korábban Mandragóra haját akarta éppen meghúzni, és Undok Ulrik orrát akarta megfricskázni.

- Gyertek üljünk le a repülő meseszőnyegünkre! - hívta kedves hangján Boszinéni a kis ovisokat a hatalmas erdei tóra emlékeztető szőnyegre.
Ehhez kellett némi idő, mert Vadóc Vendel és Gőte Mirabella éppen békává akarták varázsolni Tóvölgyi Gedeont. Nagy igyekezetükben Gedeon brekegni kezdett és zöld lett a haja. Ezen annyira nevettek a bosziovisok, hogy addig nem lehettet elkezdeni a mesét, amig Boszinéni vissza nem varázsolta Gedeont az eredeti formájába. Ezután Pöffeteg Katica szólt, hogy neki meg pisilnie kell és szomjas is.
Mikor végül mindenki az erdei tavacskára emlékeztető szőnyegen ült, kezdődhetett a mese.

„Egy havas téli estén a Szeplő tanyát óriási hangzavar töltötte meg. 

- Hagyj békén! Ne húzd a hajam! Ezzel én játszottam, add vissza! - hallatszott mindenfelől a sivalkodás.
A Szeplő csemeték, akik épp tizenhárman voltak folyton civakodtak. Panaszkodtak; a tejberizs túl édes, a pulóver túl puha, a kisautó elgurul, a Hold túl messze van, a mama meséje túl rövid. Szeplő mama nem győzte őket csitítani. Sokszor annyira elfáradt, hogy a legnagyobb zaj közepén is képes volt elaludni. Ez történt ezen az estén is, ami péntek tizenharmadikára esett. Annyira mélyen aludt, hogy csemetéi hiába randalíroztak, hangoskodtak, dobálóztak, veszekedtek, hisztiztek, csapkodtak, nem tudták felébreszteni.

Szeplő mama álmodott: rózsaszín vattacukor felhők alatt táncolt, pillecukor lepkékkel futott versenyt, csokoládé pacsirtákkal énekelt. Mikor elfáradt, leheveredett a selyemméz mezőre és az eget kémlelte. Az ultraviola égbolt egyszer csak vibrálni kezdett. Egy színpompás, ívszerű valami jelent meg a feje felett. Sosem látott még ilyen szépet. Felállt, hogy megérintse. Addig nyújtózott, míg a lába már nem érte a földet. Egyre magasabban lebegett a föld felett, a színes csoda pedig egyre közelebb volt hozzá. Mikor végre elérte, meglepődött. Egyszerre érezte keménynek és puhának. Felkapaszkodott rá. 

- Köszöntelek Szeplő mama! Vagy inkább hívjalak CsillagVirágnak?! - hallatszott valahonnan.
- Ki vagy? Hol vagy? Nem látlak!– forgott Szeplő mama óvatosan.
- Pedig látsz! Csak nem ott keresel, ahol igazából vagyok, ott keresel, ahol te gondolod, hogy vagyok. Gondolkodj és nézz körbe jobban!
Szeplő mama mély levegőt vett, próbálta izgatott szívdobogását lecsitítani. Lassan körbe nézett az ultraviola égen. Nem lehet más a hang tulajdonosa csak a…
- Szivárvány, te beszélsz?
- Igen. A nevem pedig CsillagSzivárvány.
- Hasonlít az én régi nevemre.
- Nem véletlenül, ugyanis testvérek vagyunk. Réges régen téged egy hatalmas égi vihar a Földre sodort. Nem tudtunk visszahozni, ezért segítettünk neked családot találni ott lent. Régóta figyellek és ma azért hoztalak az álmodon át, hogy segítsek visszatalálni a boldogságodhoz.

Szeplő mama csodálkozásában szóhoz sem jutott.

-    Tudod miért olyan rosszcsontok a gyerekeid? Mert el vannak zárva az égtől. Ők oda tartoznak, ahogy te is. Ugye, mostmár emlékszel, milyen az ultraviola ég, a repülés, a vattacukor felhők, a pillecukor lepkék, a csokoládé pacsirták, a selyemméz mező? Sokáig vártam, hogy újra velem lehess, s hogy ezután bármikor eljöhess hozzám ajándékot kaptok tőlem: VarázsSzeplőket.
Az arcodon helyezem el őket. Amikor nagyon hiányzom neked én és az ultraviola ég szabadsága szivárvány színűvé válnak. Ekkor indulhatsz hozzám és hozhatod a gyerekeidet is. Ahogy felébredsz az arcodon lesznek a vörös varázsszeplők és a gyermekeiden is megjelennek, amint megsimítod őket ébredés után.

Szeplő mama örömmel teli szívvel ébredt.
-    Gyerekek, gyertek ide!! -kiáltotta izgatottan.
A Szeplő gyerekek azonnal odasereglettek az anyukájuk köré, mintha érezték volna, hogy itt valami csoda-fura dolog van készülőben.
- Miért mosolyogtál álmodban? - kérdezte a legkisebb Szeplő gyerek, Micike. Szeplő mama mesélni kezdett: a vattacukor felhőkről, az ultraviola égről, a csokoládé pacsirtákról, a selyemméz mezőkről, CsillagSzivárványról és aVarázsSzeplőkröl is.
- Tényleg szeplős vagy!- kiáltották a gyerekek kórusban.
Szeplő mama tükör elé állt, vörös szeplői ott virítottak az arcán, pont ahogyan CsillagSzivárvány mondta. A gyermekeihez fordult és mind a tizenhármat megcirógatta. Rögtön megjelentek az ő szeplőik is.
Ettől a naptól kezdve a Szeplő család élete teljesen megváltozott. Nem lehetett hallani többet a; „Hagyj békén! Ne húzd a hajam! Ezzel én játszottam, add vissza!” kiáltásokat. Bármelyik kis Szeplő szomorú vagy rosszkedvű lett, az arcán lévő VarázsSzeplők működésbe léptek és a lurkó meg sem állt az ultraviola égig.”

 
- Így volt mese volt minden szava igaz volt! Ha belenézel a tükörbe és meglátod a szeplőidet ne felejtsd, az ég egy darabkáját hordod. - fejezte be Boszinéni a mesét.
Mimi, a legkisebb bosziovis szóhoz sem jutott. Percekig csend volt a csoportban. Aztán Turbolya Fanni, aki Mimi legjobb barátja volt, felkiáltott
- Én is akarok VarázsSzeplőket!

Ettől a pillanattól kezdve a hangzavar leírhatatlanná vált. Mindenki VarázsSzeplőket akart.
- Az igazság az, hogy mindenkinek vannak VarázsSzeplői - magyarázta Boszinéni - van, akin már születésétől fogva látszanak, és van, aki elrejtve a szívében hordja őket.- Látni akarjátok az enyémeket?
Egy pillanat múlva az arca csillogni kezdett és szivárványszínű szeplők kezdtek megjelenni rajta, szám szerint egy tucat meg kettő.
- A nevem Szeplő Mici- suttogta csillogó szemekkel Boszinéni – és segítek előcsalni a ti VarázsSzeplőieteket is.
Boszinéni sorra megsimította a bosziovisok arcát. Mindegyikőjükön sorban meg is jelentek a VarázsSzeplők.
- Használjátok örömmel a szeplőiteket, s ha valakinek szüksége van rá, meséljetek neki ti is róluk, CsillagVirágról és az ultraviola égről. Ez az én ajándékom nektek! -fejezte be Boszinéni.
Így volt mese volt minden szava igaz volt!

Fodor Veronika illusztrációja

Komjáthy Nessie: N+V

 Metafor, a százhét és egynegyed éves bükkfa mogorván méregette a derekán éktelenkedő rovást. A kora őszi nap még alig kelt fel; szomszédai éppen csak ébredeztek, így meglehetősen kellemetlenül érintette őket, mikor Metafor nem bírta tovább türtőztetni magát, és felcsattant.
— Kazetta! Rozetta! Pipetta!
Három taplógombakalapos manó érkezett kutyafuttában, az egyiknek fényes, fekete haja volt, a másiknak csipkerózsa szirmához hasonlított az arca, a harmadik meg hangosan szívta az orrát.
— Mámivammá’ — szipp. — Még a nap is szinte alszik, öregem — szipp. — Má’ a manót se hagyjuk aludni? — szipp.
Olyan volt, mintha Pipetta a mondatvégi írásjelek helyett mindig szipogott volna egyet, pedig csak náthás volt, mert a kis csobogó melletti páfrányosban, ahol Rozettával és Kazettával lakott, még nyáron is olyan hideg és nyirkos volt, hogy brrr.
— Nézz rám! — dörrent rá Metafor, és még a szokásosnál is magasabbnak látszott.
Pipetta ránézett, aztán vállat vont.
— Na — szipp.
— Hát nem látod?!
— Azt nézd, ott fenn! — bökte oldalba Kazetta.
Pipetta kimeresztette a szemét, és tényleg! Metafor ezüstszürke kérgén egy elnagyolt, szív formájú seb volt, benne N+V felirattal.
— A korhadt fapadját neki! Há’ téged kidekoráltak — szipp. — Elég randa, ha engem kérdezel…
— Azonnal keresd meg azokat a faragatlan csupaszkezűeket, és szedesd le! — Metafor már magából kikelve ordított. — Itt állok százhét…
— És egynegyed… — mormolta unott hangon Rozetta, és megvakarta finom sörtékkel borított tenyerét.
— …és egynegyed éve, és még senki nem vetemedett arra, hogy megsértsen. Senki! Én itt tiszteletben állok! A törzsem olyan síma — így, hosszú í-vel mondta — és fényes és hibátlan, hogy a harkályok is csak messziről köszönnek! És most tessék! Jött az a csupaszkezű! Az még hagyján, hogy lelocsolt meleg sóslével, annak pár nap alatt elmegy a szaga. De aztán képes volt…
— Psszt! Pssssszt!
Kazetta két kézzel integetett, de olyan hevesen, hogy lobogott volna a tenyerén a sörte, ha hosszabb lett volna.
— Ne szólj közbe! — mordult rá Metafor.
— De jönnek a csupaszkezűek! – súgta a lehető leghangosabban, miközben a többiekkel együtt elbújt a szomszéd fenyő (a hetvenhárom és fél éves Kámfor) mögé.
— Nagyon jó, Lajoskám, nagyon jó! — bólogatott Ati az ákombákom faragást nézve, de olyan lelkesen, hogy vékony testén lengett az XL-es póló. — Ha ezt a Vivi meglátja, tuti lesz esélyed nála!
Norbi reménykedve mosolygott vissza.
— Ugye, Lajoskám? Ma meg akarom kérdezni…
— Gyertek már, a Vass tanár úr titeket keres!
— Hupsz, a Vivi…
Ati nem a tapintatról volt híres, de most mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, úgyhogy sarkon fordult, és elindult vissza a táborba.
— Szólok a Vassnak, hogy mindjárt jöttök!
— Kösz, Lajos — intett utána Norbi, és Vivihez fordult. — Nézd! — mutatott Metafor törzsére.
— Azt a krikszkrakszot? — Vivi agya a következő pillanatban felfogta, hogy mit lát, és a szája elé kapta a kezét. Hatodik vége óta, azaz kerek négy hónapja fülig szerelmes volt Norbiba, és ha most emiatt befuccsol…!
Hangos röhögés buggyant, és ezzel egyidőben a szomszédos fenyő mögül kiesett egy apró, szőrös izé, aminek gombakalapja és fényes, fekete haja volt.
Vivi védelmezőleg Norbi elé lépett, és felvette a küzdőállást. Ez kicsit kellemetlenül érintette a fiút, mert mikor tavaly ilyenkor kiderült, hogy Vivi karatézni jár, ő is kikönyörögte a szüleitől, hogy hadd járjon. Na nem karatéra, hanem kung fuzni, mert a kung fu sokkal menőbb, mint a karate. De mindenesetre kellett, mégpedig azért, hogyha arra kerülne a sor, hogy valakivel bajuszt kell akasztani, hogy Vivi végre észrevegye őt, akkor ne álljon ott, mint egy láma, hanem legalábbis egy-két forgórúgást meg feszítős kibírást tudjon villantani.
– Hopszikácska – hallatszott a fa mögül, és két másik almaméretű fej bukkant fel. Az egyiknek még a színe is olyan rózsás volt, mint a legjobbféle almák belseje, a másik meg szívott egyet az orrán. Szipp. – Kazetta! – súgta fojtott hangon a rózsás arcú. – Micsinász?
A fekete hajú izé feltápászkodott, és leporolta magát.
– Há’ na, ha má’ így vagyunk, lennétek szívesek szépen elmesélgetni, hogy mi a rothadó avart csináltatok a Metaforral?!
Most Norbin volt a sor, hogy védelmezőn Vivi mellé álljon. Nem elé, nehogy Vivi azt higgye, gyengének tartja, vagy lenézi a karate tudását, ami mondjuk nem annyira menő, mint a kung fu, de azért mégiscsak karate. Éppen csak annyira mellé, hogyha szükség lenne rá, be tudjon szállni a bunyóba.
– He? – kérdezte, és befeszítette a felsőtestét, hogy nagyobbnak látsszon.
– He? He?! Há’ te vésegetted meg a Metafor százhét éves törzsét, vagy nem te vésegetted?
– És egynegyed – suttogta Pipetta a fa mögül, nehogy Metafor is megszólaljon, mert néhány manó még csak-csak, de ha kiderül, hogy a fák is éreznek, gondolkodnak és beszélnek…! Hát, nagy felhördülés lenne a világban, az biztos.
– És egynegyed! – tette hozzá sietve Kazetta. – Százhét és egynegyed. És eddig nem vót rajt’ hiba, mosmeg idevésted ezt a randát, te, te, te…! – Hirtelen semmi cifra nem jutott az eszébe, úgyhogy elhallgatott egy pillanatra, aztán rávágta: – Te bomlott borztetem!
Norbi önkéntelenül is megszagolta a hónalját, de csak a póló mosószerillatát érezte rajta. Vállat vont.
– Jól van na, így sikerült. Még sose véstem.
– Akkó ezt most mé’? – tette csípőre a kezét Kazetta. Élvezte a helyzetet, mert nem ritkán adatott meg, hogy ne őt szidják.
Norbi Vivire sandított, aztán kihúzta magát.
– Mert szerelmes vagyok a Vivibe, és ha belevésem a fába, hogy együtt vagyunk, akkor úgy is lesz! – hadarta. A hangja nem hagyta cserben, de azért belevörösödött. Mi van, ha Vivinek nem tetszik? Fel se ismerte, hogy az szív, meg ők ketten. Mi van, ha Vivinek nemcsak a szív nem tetszik, de ő se tetszik?
– Ezt meg kitő’ hallottad?
Norbi csak a vállát vonogatta, és nem mert Vivire nézni.
– Tök mindegy, nem? Úgyse használ. Csak egy hülye babona. – Az imént még feszesen álló kamaszvállak beestek. – Na, én mentem.
– Nem használ? Mi?! Nem használ?!
Norbi megtorpant. Vivi közelebb húzódott hozzá.
– Nincs félelem, csak én vagyok. Nincs félelem, csak én vagyok – mormolta, de most, hogy Norbi feladni készült, és ijesztőnél ijesztőbb dolgok történtek ebben a fura erdőben, az egész teste megtelt bizsergető félelemmel.
– Itt állok százhét és egynegyed éve, de még senki nem sértett meg ennyire – dörögte a bükkfa a megszeppent gyerekekre. – Azt hiszed, semmi következménye nincs annak, hogy ennyire belebolondultál ebbe a kis csupaszkezűbe? Azt hiszed, nyom nélkül elmúlik az egész, ha elsompolyogsz?! Hát hadd mondjam el neked, mindennek van nyoma, és mindennek van következménye!
– Elég lesz, Metafor – próbálta a szomszéd fenyő menteni a menthetőt, de az öreg úgy felhúzta magát, hogy nem lehetett megállítani.
– Téged valami kóbor mókus hordott ide a bükkösbe, szagoskám! Azt hiszed, hogy csak úgy beleszólhatsz a nagyok beszélgetésébe?
Kámfor megrázta magát, és ahogy peregtek a tűlevelei, gyantaillat borította be a környéket.
– Lehet, hogy nagyobb vagy, és lehet, hogy többet tudsz, mint én, de egészen megkérgesedtél. Pedig régebben te is tudtad: akinek van szíve, csak azt hallja meg, ami a szívéhez szól.
A manók felbátorodtak, és mindhárman odasündörögtek Kámfor elé, készen arra, hogy megvédjék, de a százhét és egynegyed éves bükkfa hallgatásba burkolózott.
Szipp. Szipp. Szipp.
– Szóval akkor most mi lesz? – kérdezte óvatosan Pipetta a hosszúra nyúló csendben.
– Ha már idevéste, akkor így is lesz, nem? – morogta az öreg bükkfa, de már egyáltalán nem félelmetesen. Tulajdonképpen becsülte azokat, akik annyira akartak valamit, hogy tettek is érte.
Vivi megköszörülte a torkát.
– Oké – mondta halkan, és leeresztette az öklét.
Norbi olyan gyorsan fordult hozzá, hogyha megemeli a lábát, simán fel tudta volna rúgni. Kung fu király! Persze nem rúgta meg. Csak belebámult a szemébe. Még sose látta ilyen közelről, ezüstszürke volt, sárga és barna pöttyökkel. Tisztára mint az őszi bükkös. Egészen megszédült, pedig csak egy felet fordult.
– Tényleg azt mondtad, hogy oké?
– Lajos! Gyertek már, a Vass mindjárt bepipul! – hallatszott Ati hangja a tábor irányából.
Norbi ujjai maguktól megtalálták Vivi kezét, és olyan szélesen vigyorgott, hogy belesajdult az arca. Viviből is kibuggyant a nevetés, és futásnak eredtek.
– Aztán jövőre tessék visszajönni kijavítani ezt a randaságot! – szólt utánuk Metafor.
– Hát, ezt már nem hallották – nézett fel rá Rozetta. – De ha szeretnéd, a téli álom idején kicsit kipofásíthatjuk.
– Nem, nem, ez az ő dolguk. A csupaszkezűek sokmindenre rámondják, hogy babona meg boszorkányság, de csak azért, mert még nem értik, hogyan működik. Ha visszajönnek, akkor tudni fogjuk, hogy tényleg akarták.
Pipetta megnyugodva ült le Metafor lába elé, de aztán rögtön fel is pattant.
– A bűzhödő sóslevét neki! Olyan lett a hátsóm! Hapci! Hapci! Sose fogok meggyógyulni…
Rozetta és Kazetta közrefogták, és elindultak hazafelé.
– Ó, fúj – fogta be az orrát Rozetta. – Három napig büdös leszel.
– Dehogy lesz, megmosdatjuk!
– Megmosdatjátok a Kámfor lombját, azt! – hallotta még Metafor Pipetta bosszankodását.
– Kámfornak nincs is lombja!
A három manó távolodó nevetése vidáman tekeredett a fák törzsére, és megmelengette a százhét és egynegyed éves bükkfa szívét; a kintit is, meg a bentit is. 

Illusztráció: Pörge Panna