 |
| Boros Dorottya |
A sátor ponyváján alig szűrődött át a déli napsütés. Csupán itt-ott, a
csillagképszerűen elhelyezkedő lyukakon nyújtózkodtak le a sugarak,
egészen a földig. A fénypászmákban porszemek szállingóztak tétován,
mintha nem tudnák eldönteni, hogy a réseken át kisurranjanak a szabadba,
vagy visszahulljanak a porond homokjába.
Gyufa sercent, a félig
nyitott függöny mögött valaki felszisszent. Egy vastag karika gurult be a
porondra. Tett egy elegáns kört, majd egyhelyben pörgött egyre
laposabban, míg el nem feküdt a porba.
Ekkor lépett be a főbejárat felől Gyoma, az állatgondozó. Nyomában nyugodt léptekkel az oroszlán.
– Csirilla! – kiáltott Gyoma. Az üres nézőtér elnyelte a hangját.
– Csirilla! Hahó, meghoztam a cicust!
A
függöny meglibbent, Csirilla lépett elő. Fekete szemét az oroszlánra
szegezte, vékony karján megfeszültek az izmok, s ahogy koncentrált, még a
megszürkült szalag lobogása is megállt borzas, fekete hajában.
– Engedhetem? – kérdezte Gyoma.
A
lány bólintott. Az oroszlán megindult felé. Csirilla keményen,
parancsoló tekintettel nézte egészen addig, amíg az állat le nem ült
előtte.
– Kiköpött apja – gondolta Gyoma.
– Itt leszek a közelben, kiálts, ha kellenék! – szólt a lánynak és magukra hagyta őket.
Csirilla közelebb lépett az állathoz. Az oroszlán felkelt. Éppen egymagasak voltak.
–
Papa lába eltört. Ma én fogok fellépni veled, Rei – próbált olyan
határozottan beszélni, mint a papája, mégis cincogásnak hallotta a saját
hangját.
.jpg)
