Eszter Németh: Das geht auf keine Kuhhaut

 
Für Ilia

Editiert von Nicolas Puffer und Lukas Krois

Vorwort: Einige Hügel von Kisszékely sind mit dem Hundszahngras (Cynodon dactylon) bedeckt. In der wortwörtlichen Übersetzung heißt es Sternengras oder Sternenrasen. Für das Hundszahngras gab es auch noch weitere Trivialnamen, sowohl auf Ungarisch als auch auf Deutsch. So bekam der Protagonist dieser Geschichte seinen Namen: Zsürke oder Kriechender Hennich (Mittel- und Süddeutschland)

((Und nach dem ersten Kapitel wurde die arme Autorin auf ihre Ohren reduziert, so kam die folgende Geschichte zu Stande.))

 

(c) Szántói Krisztián

Es dämmerte auf der Hügelkuppe, der Wald versank langsam in Dunkelheit und nur durch das Licht des Lagerfeuers warfen die Bäume lange Schatten. Eine sanfte Brise wog die Vögel in den Baukronen in den Schlaf. Die langsam abkühlende Luft belebte das Heer, das vom Marschieren und vom Aufbauen des Lagers erschöpft war.

Im Lager der Landsknechte stocherte ein blonder Junge mit einem Stock in der Glut. Unser Hennich wurde größer, seine blonden Haare waren länger geworden, sein Gesicht wurde schmaler, aber seine Bewegungen waren immer noch lebhaft und leicht. Ihm machte die Knappenarbeit nichts aus. Wenn jemand genau hingeschaut hätte, hätte er erkennen können, dass Hennich Buchstaben in die Asche zeichnete. Nicht weit von ihm saß ein rundgesichtiger Landsknecht in Rot und Grün. Er sah wie eine Erdbeere aus und hatte daher den Namen ,,Erbeerknecht‘‘. Er war kaum älter als Hennich und schrieb mit verträumter Miene in einem Buch.

Nur wenige Menschen im Lager konnten lesen und schreiben, und noch weniger waren in der Lage, ihr Wissen weiterzugeben, und so war Hennich sehr froh, dass der Erdbeerknecht ihm erlaubt hatte, ihn zu begleiten und ihm sogar das Lesen und Schreiben beizubringen.

Der kleine Junge konnte sich allerdings nicht beklagen, denn nachdem er aus seinem Dorf weggelaufen war, wo er ohnehin keine Verwandten hatte, fand er bald die Landsknechte, die ihn trotz ihrer üblichen Gewohnheit aufnahmen und sich mit besonderer Sorgfalt um ihn kümmerten, als wäre er ein Glücksbringer. Für den oberflächlichen Betrachter mag Hennich sogar verwöhnt ausgesehen haben, aber er tat genau so viel wie seine martialischen Freunde und seine kleinen Füße bewegten sich oft doppelt so viel, so dass es kein Wunder war, dass er manchmal auf einen Wagen beim Tross geworfen und von dem Rotschopf oder dem Riesen an der nächsten Station abgeholt wurde.

Es geschah nie etwas Böses, denn der Ruf des Hauptmanns von Fähnlein sorgte dafür, dass sich kein Mensch mit ihm anlegen wollte. Im Gegenzug überbrachte Hennich fleißig die Nachrichten, da er bei seinen Schlendereien im Lager Augen und Ohren offen und den Mund geschlossen hielt.

Abends erzählte er, was er gesehen und gehört hatte, wer was tun würde, und so kam es, dass die Landsknechte über alles rechtzeitig informiert waren und der Hauptmann, der sein grün-rotes Gewand gegen das vornehmere blaue getauscht hatte, dem Erdbeerknecht den Befehl erteilte, dem kleinen Jungen so schnell wie möglich Lesen und Schreiben beizubringen, da er wusste, dass die schäbig gekleideten Kinder im Tross, die sich in den Zelten herumtrieben, leicht für einen Obulus oder ein Stück Brot als Kuriere im Lager gewonnen werden konnten und dass die Offiziere wichtige Briefe oft nicht einmal mit einem Stempel versahen.

Németh Eszter: Zsürke és az eperlovag

Szántói Krisztián illusztrációja

 

Alkonyodott, a hegytetőn az erdősáv lassan homályba borult, csak az őrtüzek fényétől vetettek hosszú árnyékokat a fák. Lágy szellő ringatta álomba a fák lombjában a repülőleckéktől megfáradt madarakat, a lassan hűlő levegő felélénkítette a talpalástól, táborveréstől megfáradt sereget.

A landsknechtek táborában egy szőke kisfiú piszkálta bottal a parazsat. Zsürke megnyúlt arca elvékonyodott, de a mozdulatai még mindig élénkek és könnyedek voltak, meg sem kottyant neki a lótifuti apródlét. A figyelmes szemlélő észrevehette, hogy betűket rajzol a tűzbe. Nem messze tőle ült egy piros-zöld ruhás, kerek képű, Zsürkénél alig idősebb landsknecht, aki álmodozó arccal írogatott egy bőrbe göngyölt lapkötegre.

Nagyon kevesen tudtak a táborban írni-olvasni, még kevesebben voltak képesek ezt a tudást továbbadni, így Zsürke nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy az eperlovag hagyta, hogy árnyékául szegődjön, mi több, oktatni kezdje a betűvetés tudományára. A kisfiú amúgy sem panaszkodhatott, mert a landsknechtek szokásuktól eltérően nemcsak befogadták, hanem különös gonddal vigyáztak rá, mintha csak valami szerencsehozó kabala lenne. Soha semmi baja nem történt, hiszen a landskechteknek olyan híre volt, hogy más seregbéli nem akart volna ujjat húzni velük. Cserébe Zsürke szorgalmasan szállította a híreket, jártában-keltében nyitva tartotta a szemét és fülét, a száját meg csukva. Esténként aztán rendre elregélte, mit látott és hallott, ki mire készül. Így esett, hogy a landsknechtek mindenről jó előre értesültek, és a vezér parancsba adta az eperlovagnak, hogy mielőbb tanítsa meg írni-olvasni a kisfiút, tudván tudva, hogy a sátrak közt őgyelgő kopott ruhás gyerekek könnyen kaphatók egy-egy obulusért vagy darab kenyérért a táboron belüli futárszolgálatokra, s gyakran le se pecsételik a fontos leveleket.

Az álmodozó tekintetű eperlovag minden igyekezete ellenére is inkább illett reménytelenül szerelmes trubadúrnak, mint landsknechtnek. Bámulatra méltó naivitása ellenére, bár furcsa kalandokba keveredett, mégsem esett soha nagyobb baja. Aznap este sóhajtva megfújta a tintás lapokat, és amíg várta, hogy száradjon, álmodozó arccal bámult a tűzbe. Körülötte a landsknechtek nevetve, dörmögő hangon mesélték, hogy a tavernében kalózestet tartanak, és vadabbnál vadabb történeteket meséltek a Héttenger kalózairól.

Kiss Dorina: Pacsuli újra otthon

 A Pacsuli, a görények Orra című mesesorozat 2. része

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

 

Szóltam előre! Addig tornáztam, diétáztam, amíg visszanyertem az eredeti alakomat, és leadtam a sok nasi miatt rám rakódott plusz dekát. Hiába tettek hűvösre egy állatkereskedés titkos kódzárral ellátott ketrecébe, a rácsokon így már gond nélkül áttoltam magam. Jó, ez túlzás, nem annyira gond nélkül, mert a fejemet nem tudtam vékonyabbra aerobikozni, és beszorult. Először csak simán át akartam slisszolni a rudak között, de hamar rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Azon agyaltam, honnan tudnék szerezni szappant, hogy könnyebben kicsússzak, de ebben a bűzös állatokkal teli boltban előbb jön velem szembe egy jegesmedve, mint szappan. Addig törtem a fejemet, amíg eszembe nem jutott a megoldás: összenyaltam a mancsomat, aztán addig simogattam a ketrecet, amíg nyálas és csúszós lett, így végül sikerült kiszabadulnom a börtönömből. Nem mondom, hogy büszke voltam magamra, úgy nézhettem ki, mint aki éppen most született meg, de legalább magam mögött hagytam ezt a rémálmot.

Azt a parkolót céloztam meg, ahonnan a sintér autójából bemenekültem. Emlékeztem, hogy ott elég sok kocsi megfordult. Mivel fogalmam sem volt, pontosan hol vagyok, és merre kell mennem, azt a mestertervet eszeltem ki, hogy belopódzom egy kocsiba, ami a Kőrös-Maros Nemzeti Parkba tart, hiszen ott várt a családom.

Arra nem gondoltam, hogy ez mégsem lesz olyan egyszerű: két napig a kukák mellett kellett dekkolnom, mire végre megtaláltam a megfelelő fuvart.

Czeiner-Szücs Anita: Pötty

Vadas Máté illusztrációja

 

Lenke legújabb, fehér pettyes nyáriruhája a szennyeskosárban várta a hétvégi nagymosást. Előző nap a vacsorához édes áfonyalekvárt kínáltak. A kislány az utolsó falattal véletlenül leette magát. A lila ragacs foltot hagyott fehér gallérján és még az övén is. Lenke megijedt. Mi lesz a szép ruhával? De nagypapája szerint a mama mosószappanja még a makacs foltokat is nyom nélkül eltávolítja. – Az áfonyalekvár semmiség! – legyintett.

A szennyeskosár mélyén azonban a selyemruha és öntudatos pettyei ebben már nem voltak annyira biztosak. Most landoltak először a lábszagú zoknik és a piszkos bugyik között. A finom anyag gyűrötten és lekvárfoltosan hevert, fehér pettyei pedig a várakozás bizonytalanságában egyre jobban aggódtak. – Talán örökre elfeledkeznek rólunk. Lehet, hogy Lenke kap egy új ruhát. Minden pöttyök anyja, micsoda balszerencse – nyafogtak. A szennyeskosár békéjét felkavarva egyre nagyobb zúgolódásba kezdtek. Egyikük, megelégelve a zsivajt és a tehetetlen várakozást, gondolt egyet, és se szó, se beszéd, zsupsz, leugrott a ruháról. A sötétkék selyem könnyedén engedte el a kis Pöttyöt. Mintha évek óta minden nap gyakorolták volna a búcsúzást, olyan puhán váltak el egymástól.

Pötty volt a legbátrabb minden pettytestvére közül, így nem csoda, hogy ő egyedül vágott neki az ismeretlennek. – Ha ezt a ruhát már úgyis elfelejtették, jobb, ha máshová szegődök – gondolta a kis korong, és útnak indult.