CsíkMónika - Korsós Karolina: Beköltözés

 

(c)Korsós Karolina

Beköltözés

Beköltözhetnénk, csak mi ketten,

hogy otthonunk ez a kis piros legyen: 

e gömbölyded, pettyezett almalak,  

mi hintázva ázik az ághegyen. 

Néhanap ringatná, néhanap tépné a szél,

héján meg dobolgatna a zápor,

és csak fülelnénk mindketten odabenn,

ahogyan máskor, a meleg szobából.

A magházban ülne ő egy széken,

szék helyett lehetne esetleg fotel,

én a plédemen, a bolyhoson kifliznék,

holdarccal, mi sosem fogy el.

Dorombolnék az eső dobverő-zajára,

ő közben olvasna, olvasna hangtalan,

ültében billenne néha, ahogy a lombok,

ahogy az árnyak szoktak, 

előttem illatos kiflivég, rajta vaj.

Telnének így a napok, életre élet,

fényesednénk, mint a sok barna mag,

s ha vihar tépné le almánk csumáját,

együtt hullnánk a fűbe, hallgatag.

Vagy röpülnénk inkább felhők fölé,

szél hátán utazva, akár a madarak,

az űrbe, a Holdra, a Tejúton túlra,

hol bíbor bogárcsillagok rajzanak.

Bertóti Johanna - Bódi Kati: beköltözni oda

 

(c) Bódi Kati

beköltözni oda

beköltözni oda, hol a falak kékek,

hol megértik, hogyha madárul beszélek,

hol végtelen a tér, hol kevés a szúnyog, 

hol az esti szellő altatódalt suttog,

hol mindig új csodát ígér a napkelte,

hol nem áhítozom egy másik lakhelyre,

hol örökzöld kertre nyílik az ablakom,

beköltözni oda, hol álmomban lakom.

Czeiner-Szűcs Anita - Bódi Kati: A Boldogság

 

(c)Bódi Kati

A Boldogság

Simára vasalt, fekete abrosszal terítette meg a vasárnapi asztalt Cecília. Fia, Lackó a terítő sötét szegélyét  morzsolgatta. Károly szótlanul ült. Az apa tekintete az ablakon át egy hulló falevél útját követte, ahogy lassan egyre lejjebb ereszkedik a dióillatú avarba.

A fekete abroszra készített húsleves gazdag volt és sárga. Omlós, fehér csirkemell benne, a szürkére főtt máj pedig krémesen olvadt el a szájban. A családtagok mindennek ellenére egykedvűen szürcsölték a langyos levet, kanaluk fénylő élével csak bökdösték az ízes húst. A falióra ütemes hangja elnyomta sóhajaikat. Lábuk alatt kolbászolt Belki, a blöki. A pulinak általálban jutott egy-két finom falat, de most beleolvadt a fekete abrosz, és a borongós novemberi délidő sötétjébe. Éhes volt, ezért egy combcsont reményében nyalogatni kezdte gazdasszonya térdkalácsát, de mintha mi sem történt volna, Cecília mozdulatlanul üldögélt tovább. Bleki ezután Károlynál próbálkozott, nedves orrával löködni kezdte műszálas zokniját. Csontot ő sem dobott a pulinak, viszont tüntetőleg keresztbe tette a lábát. Bleki mégsem adta fel, hiszen az asztalnál ült még Lackó is. A fiú megsimogatta fejét, a raszta fürtök puhasága gyengédséggel töltötték el, úgyhogy a fekete terítő helyett inkább Blöki cikcakkos bundájával bíbelődött tovább.

Ekkor váratlanul kopogás verte fel a sótlan csapatot. Bleki rohant az ajtóhoz, s mellső lábával gyakorlott mozdulattal kinyitotta.

– Vau-vauu-va-va – üdvözölte a vendéget izgatottan.

– Jó napot kívánok – nyitott be egy kalapos úriember.

A puli vad farkcsóválásba kezdett. Cecília, Károly és Lackó végre felemelték logó orrukat, de mire bármit is kérdezhettek volna tőle, a vendég már az asztalnál ült, így aztán úgy döntöttek, jobb, ha nem tesznek fel neki semmilyen kérdést. Két perc kínos csend után Cecília terítéket hozott, Károly pedig jó adagot mert az ételből. Amikor az addigra már kihűlt leves elterült a vendégtányéron, Lackó suttyomban egy főttkrumpli darabot nyomott Bleki szájához. A puli élvezettel falatozott, az asztal alatt. Az elégedettségtől izgő-mozgó hátsója csiklandozni kezdte a fiú lábát. Lackó somolygott.

– –Finom, nagyon finom. Köszönöm. – dicsérte meg az ebédet a vendég.

Ez előcsalta a háziasszony bujkáló mosolyát.

–A kedvemért főzte, ez a kedvencem – kacsintott feleségére a családfő.

Cecília a torkában jóleső melegséget érzett, és elnevette magát. Kacagása édes volt és távoli, jóízű, mint a húsleves.

– Utoljára akkor hallottalak így nevetni, amikor Lackó kisbaba volt – buggyant ki egy könnycsepp Károly szeme sarkából.

A vendég repetát is kért, és azt, meséljenek még régi kedves családi történeteik közül. Lackó arról a napról beszélt, amikor Bleki a házhoz került. Hétágra sütött a nap, és az a fekete apróság a tenyerében is elfért. Károly családi vakációkat elevenített fel. Cecília pedig az ünnepekre emlékezett, különösen arra a mézeskalácsillatú karácsony estére, amit először tölthettek a kis Lackóval együtt, hárman.

Az ebédlő lassan megtelt emlékekkel, élettel és nevetéssel. Bleki Lackó ölében szuszogott, most senki sem küldte el az asztaltól. A vendégnek viszont mennie kellett. Megköszönte a szíves fogadtatást, felállt, felvette kemény kalapját, és egy szempillantás alatt az ajtóban termett.

– Áruld el, ki vagy? – szólt utána Cecília.

Az úriember azonban csak mosolygott és hirtelen elillant, mint a novemberi köd, amit a napsugarak cirógatnak. 

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

Molnár T. Eszter - Demény Andrea: A doboz

(c) Demény Andrea

 A doboz

Vajon mi történik a pincében, egy lezárt költöztetődoboz sötét gyomrában? Alszanak
benne a tárgyak? Hogyan aludnának! Ébren vannak, mocorognak, vitatkoznak. Ha nagyon
figyelünk, talán meg is halljuk.
– Hé, nem tudsz vigyázni?
– Mit csináltam már megint? Én csak itt vagyok.
– Vagy, és csupa él vagy. Csupa él és csupa szúrás.
– Nem tehetek róla. Sajtreszelő vagyok, nem perzsaszőnyeg.
– Hallgassatok már! Muszáj állandóan veszekedni?
– Nem lenne muszáj, ha a reszelő nem bökdösne.
– Nem direkt bökdöslek.
– Maradjatok csendben! Meg kell őrülni az állandó civakodástól.
– De nem tudok pihenni a reszelőtől!
– Mit kell kipihenned? Hónapok óta nem csináltál semmit. Ami azt illeti, egyikünk sem
csinált semmit hónapok óta.
– Hát épp ez az. Hogy elgémberedtem, ő meg csak itt van, és ahelyett, hogy meghúzná
magát, bökdös.
– Daráló, kérlek, szólj rájuk, mert rám nem hallgatnak.
– Kedves fokhagymanyomó, nem akarlak zavarni a gondtalan acsarkodásban, de jobb
lenne, ha békét kötnétek.
– Kinek lenne jó, he?
– Eszedbe jutott már, hogy mi van, ha véletlenül hosszabb ideig maradtok így?
– Így? Hogy ő bökdös engem? Kikérem magamnak ezt a jövőképet!
– Ezt én sem értem. Miért mondod? Lassan csak befejezik a háziasszonyék a felújítást,
és akkor majd kipakolnak minket szépen a polcokra. Gondolom, ők is alig várják, hogy
reszelt sajtot ehessenek.
– Meg fokhagymás húst. És akkor majd végre megszabadulhatok a szurkálódástól.
– Gyakran kivesznek majd, munkába fognak, megtisztítanak! De szép is lesz!
– Nincs az a fiók, ami olyan kényelmetlen és levegőtlen lenne, mint egy
költöztetődoboz. És nem túl valószínű, hogy egy fiókba kerüljünk a reszelővel. Egy
fokhagymanyomót mégiscsak jobban megbecsül a háziasszony, mint egy sajtreszelőt. A
fokhagymanyomás bizalmi állás.
– De mi van, tesó, ha itt maradsz a dobozban?
– Már miért maradnék? Sértegetsz?
– Nem akarok személyeskedni, félre ne értsd, de mi van, ha mind itt maradunk?
– Konyhaszekrény helyett majd dobozok fognak állni az új konyhában? Jó, hogy!
– Igaza van ám!
– Nocsak, a tésztaszűrő megint megtalálta a hangját. Téged ki kérdezett?
– Senki, de attól még jogom van beleszólni. Főleg, mert nekem is eszembe jutott, hogy
már hónapok óta itt vagyunk, és ez kicsit gyanús.
– Gyanús?
– Mi van, ha nem akarnak már minket? Ha az új konyhát benépesítették új holmikkal,
és mi már nem kellünk? Ha van új sajtreszelő, kávédaráló és tésztaszűrő? Sőt, új
fokhagymanyomó is?
– Ugyan már! A háziasszony nem akar új, ismeretlen holmikat. Minden receptet velünk
gyakorolt be.
– Én a kedvence vagyok. Pont beleillek a tenyerébe.

– Nincs változékonyabb egy emberi tenyérnél!
– Mi van, ha nincs is konyha. Sőt, lakás sincs.
– És akkor hol élnek, ha nincs lakás, megmondanád? Költöztetődobozban?
– Vigasztaljon a tudat, hogy ha nekik nem is kellünk, majd továbbadnak másnak.
Elvisznek minket az ócskapiacra.
– Ócskapiacra? Engem? Egy remek formában lévő fokhagymanyomót?
– Nem biztos, hogy vigasztal a tudat. Mi van az új háztartás nem olyan takaros, mint a
régi? Ha az új háziasszony csapkodni fog, és hagyja belém száradni a tésztalevet?
– Viszont az is lehet, hogy még rendesebb lesz, mint a korábbi volt.
– Hogy te milyen vagy! Mindig fújtál rá. Lefogadom, hogy miattad vagyunk most a
feketelistán, te, te, te… sajtreszelő!
– Csönd legyen már! Nem lehet így meglenni ebben a dobozban.
A fokhagymanyomó és a sajtreszelő megint bökdösődni kezd, és addig-addig
ficánkolnak, míg meg nem moccan a doboz. Először csak egy apró lökést éreznek, aztán
oldalra billennek, és felemelkednek a levegőbe.
– Hé, mi történik?
– Földrengés? Már csak ez hiányzott!
– Nem földrengés! Utazunk!
– Visznek minket a szemétdombra. Miattatok van ez is!
Valaki viszi őket, fel a lépcsőn, egyre magasabbra. Egy zökkenéssel újra megállnak, és
az összes használati tárgy elhallgat. Egészen addig tudják türtőztetni magukat, amíg ki nem
nyílik a doboz teteje.
– Mennyi fény!
– Itt a háziasszony! A kedves, jó háziasszony!
– Kivesz!
– Végre nem nyomod belém a recéidet!
– Forgat, kipakol.
– Kidob a szemétbe?
– Nézzétek, a fiókba kerültem.
– Én is!
– Én is!
– Milyen szép új bútor! Mennyi hely van benne!
– De jó végre itthon! Végre ki tudom nyújtóztatni a hátamat. Hé, a sajtreszelőt ne ide!
Neki nem itt a helye!
– Lám, lám, csak nem megint lakótársak lettünk, fokikám?
Ettől a naptól kezdve a sajtreszelő és a fokhagymanyomó a fiókban vitatkozik tovább.
Ám hogy mire gondol mindeközben a kiürült költöződoboz? Talán megkönnyebbül, és
miután összehajtogatják, alaposan kipiheni magát a következő költözésig.

 

Szerkesztette: Németh Eszter