Mónika kedvence Zalazár és Tóbiás

 

Csík Mónika: Zalazár és Tóbiás

 

Illusztráció: Holló Anna

Egyik reggel későn ébredt
Zalazár, az óriás,
óriásit tüsszentett, sőt
jött még három ráadás.

Hapci, hapci, trüttü-trüttü –
trombitálta egy szuszra,
és még hatot hozzáprüszkölt
dallamosan, ritmusra.

„Tíz órakor tíz tüsszentés,
Szent Vendel és Habakukk!” –
örvendezett Zalazár úr:
„Jobb vagyok mint a kakukk!”

Volt ugyanis Zalazárnak
egy órája a falon,
abban egy kis kakukk lakott
albérleti alapon.

Ám a kakukk sose tudta       
pontosan, hogy hány óra,                  
össze-vissza kakukkolt, már
délben mondta: „Záróra!”

Aznap is csak gubbasztott a
kicsi, kék ajtó mögött,
míg Zalazár náthás orral
szipogva öltözködött:

kalapot tett a fejére,
fűből készült fejfedőt,
akkorát, hogy befedhetne
vele egy fél hegytetőt,

lábaira csizmát húzott,
égig ért a csizmaszár,
egyik sarkantyúján sárkány,
a másikon griffmadár.

Szakállát jól kikefézte,
s míg dúdolt egy éneket,
kibogozta a szakállban
rejlő kiflivégeket.

„Lápi kifli, álom-alma,
mocsárpuding, füstleves,
mellé nefelejcspiskóta,
de csak ha jó fűszeres...” –

dudorászott Zalazár, és
mindezt sorra befalta,
tányérjának széléről a
maradékot lenyalta.

Utána meg teavízhez
taligányi kamillát
cipelt be a barlangjába –
üstben főzött gyógyteát.

Piros pettyes bögréjéből
meg is itta hamarost
az egész üstnyi teát, majd
kerített egy papirost.

„Náthás vagyok, ne zavarjál!
Visszafekszem tavaszig.” –
pingálta a papírosra:
„Kelts addig másvalakit!”

Hamarosan horkolt bőszen
ágyában az óriás,
míg az óra meg nem szólalt,
pontosabban Tóbiás.

„Kakukk! Izé. Hány óra van?” –
rikoltozott élesen.
„Tóbiásnak reggeli kell,
nem maradhat éhesen!”

Ám hiába hangoskodott,
kakukkolt a kis madár,
Zalazár csak horkolt egyre,
zengett a völgy, a határ.

„Náthás vagyok, ne zavarjál!
Visszafekszem tavaszig.” –
betűzte a papirosról:
„Kelts addig másvalakit!”

„Szépen vagyunk, Zalazár úr
alszik, én meg éhezek!
Tovább állok egy-két házzal,
nézek új albérletet.”

Úgy elköltözött a kakukk,
azt se mondta: „Jó napot!”
Adósságul hagyott három
fizetetlen hónapot.

 

A verset meghallgathatod az alábbi felvételen, Turi Bálint  előadásában:

 

Eredeti megjelenés: Zalazár és Tóbiás 

Felfedezni az Embert – villáminterjú Csík Mónikával

Hogyan lettél Cimbora?

Majoros Nóri keresett fel levélben, hogy kérjen tőlem verset egy adventi Cimbora-témához. Ma sem tudom, hogyan talált rám, hiszen korábban nem ismertük egymást, mindenesetre hálás vagyok neki a felkérésért, hiszen addig a csoportosulás létezéséről sem tudtam. Neki köszönhetően csöppentem bele ebbe a klassz alkotóközösségbe.

Mi az a tíz szó, ami először eszedbe jut, ha meghallod a szót: „Író Cimborák”?

Játék, barátság, alkotás, közösség, műhelymunka, ihlet, kihívás, izgalom, csapatszellem, nyitottság.

Szerinted kik olvassák többen a Cimbi oldalt: gyerekek vagy felnőttek? Miért?

Remélem, hogy gyerekek is olvassák és felnőttek is, hiszen mindenkihez szólnak a szövegeink. A közösségi oldalon felnőttismerőseim jeleznek vissza egy-egy cimborás megosztás kapcsán, vannak köztük szülők, pedagógusok, irodalmi szakcsoportok vezetői, művészek, irodalombarátok – akik tovább vihetik az adott témánk, egyes alkotások, vagy az egész tevékenységünk hírét, jó esetben inspiráljuk is őket. A szabadkai EmArt képzőművészeti műhellyel például több témánk kapcsán is jó volt az együttműködésünk, csodás gyerekrajzok születtek az írásainkhoz.

Miért jó, hogy alapvetően online oldal vagyunk?

Ezáltal bárki számára hozzáférhetővé válnak kortárs irodalmi és képzőművészeti alkotások, nem kell hozzá könyvet vásárolni. Persze jó, ha az olvasó kedvet kap egy-egy blogbejegyzés kapcsán ahhoz, hogy az adott szerző munkáit alaposabban megismerje és utánanézzen a könyveinek, de a Cimbi-blognak nyilvánvalóan nem a könyvnépszerűsítés, hanem az irodalom megszerettetése és terjesztése az alapvető célkitűzése.

Alakulhatnak-e ki (szakmai) barátságok egy online közösségen belül? Neked van-e ilyen tapasztalatod a Cimbikkel kapcsolatban?

Több olyan alkotó is akad a csoportban, akiket a Cimbora-tagság és -publikációk, a közös munka révén ismertem meg, és jó, mondhatni baráti viszony alakult ki közöttünk. Klassz dolog a pályatársban/alkotótársban felfedezni az Embert.

Fodor Veronika: Semmiségek óceánja

 

Illusztráció: Porzsolt Janka
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A zöld madár már napok óta úton volt, amikor megpillantotta a palotát. A partközelben állt a Semmiségek óceánjában, kacsalábon, vízzel körülölelve.
Itt majd végre megpihenhetek – gondolta.
Körberepülte az épületet. Tele volt zölddel és pirossal, pázsittal és tetőcserepekkel. Egy valamit viszont nem látott rajta: nyitott ablakot. Egyetlen, résnyi ablakát becsukott, zsindelyes paletta rejtette el.
Nem értem. Egy csipetnyi fényt sem akarnak beengedi a szobákba? Lakik itt egyáltalán valaki? – töprengett a madár magában. Csak egyféleképpen tudhatta meg, be kellett kopognia. Szerencsére az ablakpárkány elég széles volt ahhoz, hogy leszálljon. Picit egyensúlyoznia kellett, de végül is sikerült. Óvatosan, majd egyre hangosabban kopogtatott csőrével a palettán. Csend fogadta. Aztán egy kis idő múlva neszezés, kaparászás és torokköszörülés.

Miklya Zsolt: Madárszív

Illusztráció: Novák Dávid (Szabadka, Október 10. Általános Iskola) 

 

Van egy határ, amin túl éjszakázom.

Van egy határ, amin csak ázom-fázom.

Van egy határ, amin túl színtelenbe

merül az évad. Függöny a végtelenre.

Van egy határ, amin innen nem alszom.

Van egy határ, amin csak átviharzom.

Van egy határ, amin innen színörvény

ragad magával. Színeket nem köt törvény.

Határon túl, határon innen élek.

Hétalvó, hétszínvilágról mesélek.

Hétébredő, hét árnyékot vet álmom,

de úgy hiszem, a titkát megtalálom.

Madárszívem határokon átível.

Szárnytollaimat is feltöltöm szívvel.

Határon túlra, pirkadatra szállok,

íveljetek velem, színes világok.