![]() |
Mi az, amit nem szeretsz a cimboráskodásban, vagy ami megnehezíti a cimboraságot?
Amit szeretek és ami nehéz, az ugyanaz: az idő és a távolság. Jó lenne néha átmenni valamelyikünkhöz, esetleg valaki csak úgy beállítana egy szöveggel. Vagy csak úgy. Az online térben nehezebb értőn, figyelemmel hallgatni egymást, és egyúttal sokkal könnyebb célzottan kommunikálni. Nekem szerkesztéskor sokat segít, ha látom a szöveg mögött az embert, aki írta. Még akkor is, ha korábban elképzelhetetlennek tűnt, hogy leírom ezt a mondatot.
Szerinted kik olvassák többen a Cimbi oldalt: gyerekek vagy felnőttek? Miért?
Alakulhatnak-e ki (szakmai) barátságok egy online közösségen belül? Neked van-e ilyen tapasztalatod a Cimbikkel kapcsolatban?
Sokat gondolkodtam már a barátság definícióján, persze, ahogy várható volt, újabb és újabb kérdésekbe ütköztem. Most is vagy tíz perce bámultam a monitort, mire sikerült fókuszálnom, és a Szántói Krisztiántól kapott figura ugrott a szemembe, amiről rögtön eszembe jutott Bechtel Helga.
Amiről meg az pókhálófinomságú csipkeszövetből álló erezet, ami a cimborákat összeköti, ami sose hagy egyedül, csak néha békén.
És hogy történet is legyen hozzá, tavaly ősszel Helga elhívott Szekszárdra, hogy ismerkedjünk meg személyesen is végre. Rögtön elcipelt borozni a szőlőhegyre, soha nem fogom elfelejteni azt a boldog, szép naplementét. Krisztián (Helga férje) persze kissé zokon vette, hogy nem egészen akkor értünk haza, amikorra ígértük (és teljesen igaza volt). Csak azzal nem számolt, hogy a szőlőhegyi varázslat ránk ragadt, mint valami különleges csipkéjű pókháló, és magunkkal vittük. Úgyhogy az egész este – számomra legalábbis – valami különleges csiribiriben telt. Másnap aztán búcsúzóul választhattam egyet a druszámmal, azaz Eszter lányukkal a féltett figurák közül. Szerényen ácsorog a polcomon, beleolvad a könyvek közé, de mindig emlékeztet arra, hogy miféle rejtett kincsek vannak mindenkiben.
A barátság az apróságokból él, nem a nagy gesztusokból.




