Fodor Veronika: Az utolsó cédula

 

(c) Vadas Máté

 

Szavasincs város egyik eldugott utcájában volt egy boltocska. Nem tudni, mióta volt ott, nagyszülők és dédmamák is beszéltek róla, így erős a gyanúm, hogy MINDIG IS ott állt. A sok egyforma ház között sárgán világított, mint a legeslegsárgább nárciszok. Nyikorgó ajtaja fölött kicsit csálén állt a névtábla, mintha éppen kacsintana egyet:

professzor dr. Morzsányi Ödön Szókereskedése

Komoly és komolytalan esetekre

Mindenféle alkalomra volt ott kínálat, amikor bizony elakad a szavunk, egyáltalán nem találjuk, vagy egyszerűen csak nem akarjuk kimondani. Jöttek is a vevők bőven, folyton csengett a csengő, és zizegett a függöny a bejárati ajtón. Morzsányi doktor boldogan mutogatta a szavakat, amiket a legkülönfélébb díszcsomagolásokban árult. Voltak szavak ünnepélyes alkalmakra, kicsi zöld dobozokban, virágos selyempapírok között, például ilyenek, hogy: GRATULÁLOK, vagy hogy BÜSZKE VAGYOK RÁD. Lejjebb, az óriási polcokon pléhdobozokban sorakoztak az olyanok, hogy HARAGSZOM vagy ELEGEM VAN, esetleg az, amit nagyon nehéz kimondani: NEM. Bár Morzsányi tapasztalatai szerint néha az IGEN is nagyon nehezen ment egyeseknek, de sebaj, mert megkaphatták tőle akár pöttyös papírskatulyában is, ha akarták.

Egyszer aztán, amikor már majdnem az összes szó elfogyott a Szókereskedésből, Morzsányi doktor úgy döntött, nyugdíjba vonul, hogy édes semmiségekkel töltse maradék földi idejét. Ekkor valaki kopogtatás és csengetés, no meg zizegés nélkül toppant be az ajtaján. A kedves neje volt az, Aurora, akivel hosszas levelezés során ismerkedett meg még az előző évszázadban, és aki azóta is picit neheztelt, mert nagyon úgy tűnt, Morzsányi az összes szót kilevelezte magából, amit meg nem, azt szépen sorra eladta a boltjában.

– Mindent eladtál, Ödön? Végre léghajózhatunk, mehetünk hadszíntérkutatásra, megrendelhetem az új, kirándulós sétapálcádat? – kérdezgette Aurora a férjét.

Smelka Sándor: Gyerekkorunk esti meséi

 

(c) Damó István

Ó, azok a gyerekkori meséink, amiket szüleink és egyéb családtagok meséltek nekünk lefekvés előtt! Azokat nem lehetett túlszárnyalni!

Anyának nagyon kellemes hangja volt, és mivel órákig elhallgattuk volna öcsémmel, ahogy mesét olvas nekünk, ezért a leghosszabbat választottuk ki a könyvből. Bár nagyon ritkán értünk el a végére, mert anyu általában elaludt közben, mi meg ott maradtunk tűkön ülve. Magunknak kellett befejezni a mesét.

Apa matektanárként dolgozott, az ő meséi leginkább a szöveges feladatokhoz hasonlítottak. Adott egy háromfejű sárkány, aki találkozott egy hétfejű sárkánnyal, kezdte. Tehát ebben a pillanatban hány sárkányfej van a mesében? Úgy van: kilenc! A háromfejű sárkánynak három szeme van egy-egy fején, a hétfejűnek kettő-kettő. Akkor most hány szem közt beszélget a két sárkány? Így van: huszonöt. A sárkányok felett elrepül egy vadlibacsapat, amely óránként huszonöt kilométert tesz meg. Hány nappal többet repülnek a vadludak, ha mindig be kell várniuk a velük utazó háziludat, melynek a nyakában egy manó ül? Annyit segítek, hogy a házilúd húsz kilométert tesz meg óránként, és a vadlúdcsapat maximum hat órát repülhet naponta. Képzelhetitek! Amikor apa mesélt, akkor inkább alvást színleltünk, hogy minél hamarabb befejeződjék ez az esti matekóra.

Nagymamánk óvónőként dolgozott. Profi mesélő volt, igazi nagypályás, fejből lökött mindent, saját maga talált ki hosszú-hosszú folytatásos történeteket, melyek olyan kacifántosak, kacskaringósak voltak, hogy néha a mama se tudta, hol tartunk, kik a főszereplők, ki halt meg, és időközben ki támadt fel. Az is megesett, hogy az óvodában mondott meséi összekeveredtek a mi meséinkkel, amiből aztán izgalmas dolgok születtek, kész crossoverek: egy békés baromfiudvart sárkány perzsel fel, vagy egy királykisasszony elindult a szupermarketbe. De ez nem túl nagy baj, hiszen egy valamire való mesében minden megtörténhet.

Nagypapa egyetemi oktatóként dolgozott, világ életében a görög mitológiát tanította. Természetes, hogy amikor ő mesélt nekünk, mindig az Iliász és az Odüsszeia volt terítéken. Elmesélte, hogy nézett ki a görög sereg, kik voltak a vezérek, hogy védekeztek a trójaiak, ki hol állt a falon. Megesett, hogy komplett családfákat sorolt fel, hol meg spontánul ógörögül szavalt, néha pedig kitért az istenek rokoni kapcsolatára, és amikor már végképp belezavarodott abba, hogy ki kinek volt a harmadunokatestvére, hogy hívták Odüsszeusz kutyáját (Argosz!), akkor megigazította csokornyakkendőjét, elegánsan elnézést kért, hogy ő most megnézi a lexikont, nem akar tévedni, ezzel otthagyott minket. De mi tudtuk, hogy nagyapát már nem látjuk többé aznap, mert – mint egy óriási cet – elnyelte őt a könyvtárszobája.

Nagybátyánk pedig egyszerűen a kedvenc Rejtő-regényeit olvasta fel nekünk, mindaddig, míg olyan nem lett a helyesírásunk, mint Fülig Jimmynek. Ezután anyáék nem engedték, hogy nagybátyánk mondjon nekünk esti mesét.

Ám a legjobb mégis az volt, amikor a redőnyrácsokon bevilágító utcai lámpák fényében egymásnak meséltünk öcsémmel. Néha el is játszottuk a történeteinket a plüssállatainkkal. Mesébe szőttünk mindent, ami aznap történt velünk: ha fájt valami, ha örültünk, ha féltünk, ha biztonságot kerestünk. Mindenből – higgyétek el –, mindenből valahogy mese lett a végén.

Csudijó volt, mondhatom!

Talán ezért is lettem meseíró.

      

Miklya-Babiczky Emese Sára: A Matrjoskák

 

(c) Miklya-Babiczky Emese Sára

Borz Bence kölkei hírhedtnek számítottak a faluban. Név szerint: Pipitér, a legidősebb, Markus, a középső és Menyus, a legkisebb. Ők voltak a Matrjoskák. Furcsa becenév volt ez, amit sokszor még a tulajdon szüleik is használtak, mivel a fiúk tényleg ugyanúgy néztek ki.

No, ez nem volt mindig így. Borz asszony kifinomult hölgy révén mindig is elegánsan szerette volna öltöztetni a gyermekeit, csokornyakkendőkkel és hímzett díszzsebkendőkkel, de az idők során rá kellett jönnie, hogy ez bizony az ő fiaival nem fog menni. A hímzett díszzsebkendőkbe gilisztákat csomagoltak, amiket a kertben ástak ki. A csokornyakkendőkből remek csúzlikat készítettek, amivel a szomszéd Kakasék farát igyekeztek eltalálni a kerítés mögül. A kordbársony nadrágok kiszakadtak, az ingek sarasak lettek, a mellénykék több darabban érkeztek haza. Egy nap aztán Borzmama üveges tekintettel fogadta Menyus legújabb áldozatát, egy mélyzöld kabátkát, amiből indián fejdíszt hasogattak a hátsó kertben. Alig hallhatóan sóhajtott egyet, majd felvette tavaszi szalmakalapját, és útnak indult. A falu melletti láposhoz tartott, ahol régi barátnője, a Nádirigó üzemeltetett varrodát. Egész nap terveztek, firkáltak a homokba, szabásmintákat hasonlítottak össze, mígnem megtervezték a tökéletes kölökruhát (amelyet a későbbiekben a Nádirigó szerte a megyében nagy sikerrel forgalmazott).

Ez a ruha, kérem szépen, egy zsákszövethez hasonló szakadásmentes anyagból készült kezeslábas volt, ami mosás közben kirúgta magából a sarat. Méretes zsebe a mellkasára lett varrva, így a fiúk csak egyetlen helyre gyűjthették a kavicsokat és a csigákat. Szabása szerint minden méret lenge, így bármilyen tornagyakorlathoz alkalmas volt, nem hasadt ki közben, illetve nem volt semmilyen kiálló fityegője, lityegője, övtartója és egyebek, amely könnyen beakadhatott volna a faágakba fáramászás közben. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen ruhadarab megtervezése után Borzmama ifjú felnőtt korukig minden méretben varratott a fiúknak, ezzel bebiztosítva a könnyű és fejfájásmentes jövőt magának is. Azért pár könnycseppet elmorzsolgatott, amikor hazaérkezve a fiúk jobban örültek ezeknek a kényelmes ruhadaraboknak, mint bármelyik kimunkált, kézzel hímzett ingecskének, de amikor a szeme láttára tesztelték a hátsó kert sarában, szíve legmélyebb pontjáig megnyugodott, hogy valóban jót cselekedett.

Matrjoskáék a valódi „feketebárány” címet a nyúlbajuszfesztiváli incidensért érdemelték ki a falutól, de ezt az elejétől kezdve ők is sejtették, ettől vált igazán gigászivá a tervük. A faluban ez volt a legnevezetesebb esemény, amely minden nyáron megrendezésre került, és a legtöbb hím falulakó már hetekkel az esemény előtt buzgón pödörte a bajuszát. A fesztivál egyébként a falu történetében ismert leghosszabb bajuszú polgármester emléke előtti tisztelgés volt, akinek a feljegyzések szerint szokása volt bajuszát divatosan (a kor szavajárása szerint „Úhriasshan”) különböző formákban megpödörni.

Demény Andrea: Körforgás

 

(c) Vajda Melinda

Hull a hó, halihó, ha-hó, ha-hó!

Táncra perdül millió,

ezernyi fehér kismanó.

Versenyeznek fenn a csendben,

napsugárban, fehér ködben.

Jégpáncélos fellegekkel körülölelt

roppant messzi táncteremben.

 

Táncra kelnek, kavarognak,

egy tömegbe gabalyodnak.

Lenn a földön megpihennek,

mély álomba szenderülnek.

Álom közben csöppnyi testük

eggyé válik földanyóval.

 

S tavasszal egy kis virágban, hóvirágban

életre kel hópelyheknek röppke tánca.

S a halálból élet fakad,

napról-napra, hóról-hóra virradóra.