Dávid labdája elveszett,
kutattunk rétet, kerteket,
pagony mélyét, bokor alját,
sehol sem leltük a labdát.
– Csak játszottam volna vele,
nem is rúgtam nagyot bele.
De most már igen hiányzik,
főleg, hogy mondják, hiánycikk.
Piros volt és tele pöttyel,
én hű voltam, ő hagyott el.
Hova lett a pöttyöslabda?
Épp egy egér surrant arra.
– Cin-cin, ily szép kerek sajtot
még nem láttam – így sóhajtott.
Ham-ham – gondolta magában,
s ette is volna javában.
Pöttyöslabdánk sejti a bajt,
– Én nem lenni nagy, kerek sajt,
de játszani-való labda.
Dobj fel gyorsan a magasba!
Pöttyöslabda repült, repült,
épp egy kiscicához került.
– Ilyen piros gombolyagot
dédanyám se’ gombolygatott.
Karmát kéjesen mereszti,
ezt bizony el sem ereszti.
Érzi labdánk, hogy ez csapda,
– Vagyok piros pöttyöslabda,
nem afféle pamut-gurtni.
Tessék belém nagyot rúgni!
Pöttyöslabda nagyot lendül,
épp egy kutyalábnál landol.
– Vau, édes húsgombócom,
pompás illat, úgy orrontom.
Az a gondolatom támadt,
megleltem a vacsorámat.
– Megkímélném csalódástól,
nem lesz jó, ha belém kóstol.
Ehetetlen labda vagyok,
gurítson, ha lehet, nagyot!
Gurul, gurul pöttyöslabda,
most egy béka kapott rajta.
– Ez a légyölő galóca,
brekeke, már évek óta
szívem melengetett vágya,
napernyőmnek nem lesz párja.
– Milyen érvet hozzak föl, hogy
békaésszel végre fölfogd,
mérges vagyok, de nem gomba!
Lökj meg, nem leszek goromba!
Száll a labda, fán akadva
tán örökre ottmaradna,
de egy madár rája lelve
régi álmát látja benne.
– Csip-csip, piros kerek alma,
kis begyem csemegét fal ma!
– Ó, megannyi félreértés,
megbocsáss, de ne vedd sértés-
nek! – de míg ezt magyarázza,
szél támad, s a fát megrázza.
Fa tövén, hol puha pázsit,
bánatosan gubbaszt Dávid.
Pöttyöslabda hogy lepottyan,
épp a feje búbján pattan.
– De hisz ez az eltűnt labdám!
El se veszett, megkerült, lám.
– Ó a világ újra kerek;
Rám ismert bennem a gyerek!
Versnek ilyen véget kértem,
visszahozni szaladj értem!
