Miklya Luzsányi Mónika - Nana mama utazásai

Bódi Kati Illusztrációja

Nana mama háza kicsi volt: három lépés előre, három lépés hátra, három lépés jobbra, három lépés balra. Nem is kellett nagyobb ház Nana mamának, mert nem igazán tudott hosszabb utat megtenni, mint három lépést előre, három lépést hátra, három lépést jobbra, három lépést balra. De Nana mama ezt sem bánta, hiszen futott éppen eleget világ életében, ugyanis annyi gyereke volt, mint a csillag az égen. Vagy ha annyi nem is, hát minden ujjára jutott egy, vagy tán még annál is több. Nana mama, ahogyan azt szokás, csupa szépre meg jóra tanította a gyerekeit, és persze meg is dorgálta őket néha:

− Nana! Ha nem vigyázol, meglátod, baj lesz a vége.

De a gyerekek nem látták meg, mert Nana mama mindig elhárította a fejük fölül a bajt, az évek alatt viszont a szomszédok annyiszor hallották az asszony figyelmeztető hangját, hogy mire megöregedett, el is felejtették a nevét. Így lett Nana mama, de ezt sem bánta, mert valójában vidám kis öregasszony vált belőle. A szomszédok nem is értették, hiszen ahogy a gyerekei felnőttek, mind elhagyták a kicsi házat, el a kicsi öregasszonyt, és el az országot is. Nana mama mégsem szomorkodott:

− A gyereknek ez a dolga – mondogatta mindig −, amíg felnő, vigyázunk rá, aztán meg engedni kell a saját útjára.

 A szomszédok hümmögtek egy sort, de nem sokat szóltak, mert Nana mama gyerekei szanaszéjjel voltak hetedhét határban, néhanapján, ha hazalátogattak öreg anyjukhoz. De Nana mama nem szomorkodott. Mert egy valamit a szomszédok sem tudtak. Nana mamának volt egy csudálatos karosszéke és egy csudálatos bőröndje, amelyben nem ruhákat tartott, de nem ám! Hanem egy satnya kis virágocska nőtt benne, de annak a kis palántának éppen annyi levele volt, mint Nana mama gyerekeinek a száma. Esténként az öregasszony közel húzta a bőrödhöz a karosszékét, és csak ennyit mondott a virágnak:

− Indulhatunk!

És a virág perdült-fordult, de olyan sebesen, hogy felemelkedett a helyéből a ház, és repült, repült a felhők között, és meg sem állt, amíg el nem értek Nana mama valamelyik gyerekéhez.
Így utazott Nana mama minden este, pedig ki se mozdult a házikójából, és három lépésnél nem igen tett többet, sem előre, sem hátra, sem jobbra, sem balra.

Bertóti Johanna - Esti olvasás

(c)Schall Eszter

Radnóti Miklós Éjszaka c. verse nyomán

Olvas a ház, olvasnak a házban mind a lakók,

együtt olvas a pókhálóban a légy meg a pók.

Csönd honol, ámde betűzés közben rág az egér,

olvas a sakktáblán a paraszt, a király, a vezér,

ágyban a plüssmackó, a sarokban a barbibaba.

Olvasnak gyerekek, s olvas anya is meg apa.

Égen a félhold estimesét olvas fel a ködnek,

hosszú szárítókötelen száradnak a könyvek.

Miklya Zsolt - Az égi templom földre

(c) Simonyi Cecília

Ma nagy pelyhekben hull a hó,

kinyílt az ég zsákja megint,

kristályruháját ölti fel

a jégre hűtött pillanat.

Így válik tűvé millió

felhőben hűlő páracsepp,

lapok, lapocskák, oszlopok

keletkeznek fagypont alatt.

Lesznek belőlük csillagok,

csillagképek, galaktikák,

ahogy a szél kavarva fúj,

a város felett mindenütt.

Az égi templom földre hull,

ma nagy pelyhekben jön közénk,

a mínuszoknak így örül

utcákon lakó sok szegény.

Jégrészecskékre fagyva lent

emberrészecskék alszanak,

kristályruháját ölti fel

fehéren át a Mindörök.

Fodor Veronika - Emlékek városa

(c)Szimonidesz Hajni

Létezik valahol egy város. Ezt a várost senki nem látja egyformának. Másmilyen annak, aki itt él, és másmilyen annak, aki épp csak ellátogat ide.

Az Emlékek városa néha csendes, tele fával, kis ligetekkel, benne sok-sok ibolya. Máskor tengerparti, ahol hétvégente kókuszdiószeleteket árulnak a napozóknak, és minden sétahajóról vidáman integet valaki. Emma emlékeinek városa egy folyó partján fekszik, és mivel az itt élők szeretik a vizet és benne a halakat, azok mindenhol megjelennek. Halak ficánkolnak a bárkákban, kőhalak úsznak a házak kapui felett, és rézhalakat fognak a szökőkutak szobrai.

Nem messze az egyik szökőkúttól áll egy ház. Nem sokban különbözik a többitől: falai sárgák, tetején zöldek a cserepek, kapuja csupa szív alakú kunkor. Régen Nagyapó lakott itt. Már messziről látszott, ahogy csíkos nyugágyában üldögél a kertben. Ha túlságosan sütött a nap, elővette szekrénye mélyéről hajóskapitány-sapkáját, és talán a sapka tette – nem lehet tudni –, olyankor mindig csupa hajós dologról mesélt. 

Emmának egy ilyen napsütéses délutánon jutott eszébe Nagyapó, s aztán nem is hagyta nyugodni egy gondolat. Órák óta keresgélt valamit. Aztán úgy érezte, talán megtalálhatja valahol a padláson, a zsályazöld katonaládák egyikében, a sok kidobásra ítélt régi holmi között. Leengedte a padlásfeljáró rozoga létráját, kibújt a cipőjéből, és mezítláb elindult felfelé. Lekuporodott a homokkal felszórt deszkapadlásra, és pakolni kezdett. Kidobálta a fél pár glaszékesztyűt, az ódon borotvaszappan-dobozt, a csorba rézkilincset és a megsárgult csipkefüggönyöket. Amit keresett, az nem volt sehol. Sem a ládákban, sem a régi szép idők tárgyai között. De hogyan is találhatna meg egy hangot? Valakinek a hangját, amit mára már teljesen elfelejtett? Hanyatt dőlt hát a porban, és egy megsárgult képet szorított magához. A tetőcserepek résein át látta az eget: mint bogáncsok egy sötét pokrócra, úgy ragadtak rá a csillagok.