Dér Adrienn: A péntek 13-ákat megelőző keddek

 Kevesen tudják, hogy a péntek 13-ákat megelőző keddek sokkal veszélyesebbek, mint a rettegett péntek 13-ák. Halgatagkúton azonban nagyon is tisztában vannak ezzel. Az ott lakók más babonákban egyáltalán nem hisznek, ebben viszont nagyon. Éppen ezért legszívesebben már hétfőn csütörtököt mondanának… akarom mondani, szerdát. De mivel ezt nem tehetik meg, hogy elkerüljék a bajt, kimennek a közeli éjszínkék vizű tóhoz. Létezik ugyanis egy legenda, miszerint ha kifogod belőle a boszorkányhalat, az átugraszt téged a baljós keddről a gondtalan szerdára. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik. A tóban tudniillik rengeteg hal él. Évről évre több. Sőt, a számuk a péntek 13-ákat megelőző keddekkel növekszik. A lakók száma pedig ezzel arányosan csökken. Ennek senki sem tudja az okát. Feltehetőleg a félelem űzi el őket, mert rettentően nehéz elviselni a nyomást, amit egy ilyen péntek 13-a előtti kedd okoz. Ráadásul kettő, vagy akár három is lehet belőle egy évben!

De nézzük meg, hogyan is telik egy átlagos péntek 13-a előtti keddet megelőző hétfő egy teljesen átlagos lakos számára. Vegyük például Sügérfarki Uszkányt. Ő pontyosan… izé, pontosan a legutóbbi ilyen hétfőn látogatott el a tóhoz. Előtte persze gondosan felkészült rá, vagyis elhatározta, hogy most először megpróbálja a lehetetlent. Ezt a faluban sétálgatva döntötte el, amikor egyik elintéznivalójától a másikhoz igyekezett. Közben elhaladt előtte egy rózsaszínű kutya – rossz ómen. Majd ő maga bújt át egy bolti cégér alatt – határozottan kedvezőtlen jel. De hát mit lehet tenni, ez Halgatagkút, az ilyesmi itt elkerülhetetlen – vagy inkább kikerülhetetlen.

Este végre főhősünk eljutott az éjszínkék vizű tóhoz. Türelmesen kivárta a sorát. Mikor már csak mindössze hét fő állt előtte, félő volt, hogy átcsúszik a hétfő a borzalmas keddbe, de szerencsére a sor gyorsan lefutott. Kapás nélkül. Legalábbis egyik halon sem volt boszorkánysüveg – az ugyanis a boszorkányhal ismertetőjegye: egy uszony nőtt a feje búbjára. Amikor Uszkány végre sorra került, előkészítette a csapóajtós ketrecet, amit külön erre a célra eszkábált, teletömte minden jóval, és belemerítette a tóba. És mit ad a szerencsétlenség-elkerülés istene? Kifogta a boszorkányhalat! Éjfél előtt két perccel!

Ám csak most jött a neheze. Ugyanis ahhoz, hogy a boszorkányhal átugrasszon a balsorsú keddről a gondtalan szerdára, teljesítened kell egy kívánságát, amire ha nem vagy képes… nos, hát, átok sújt. Meg akkor is, ha nem a megfelelő halat fogod ki a tóból. De hát ezzel jár ez a dolog.
A hal azonban mélyen hallgatott (vagyis már nem annyira mélyen, hanem a felszínen, a ketrecben), és tátogott Uszkányra.

„Bizonyára most gondolkodik azon, mit kívánjon”, vélte Uszkány, és várt. Peregtek a másodpercek…
Aztán letelt a két perc, elmúlt éjfél. A hal pedig nem bökött ki semmit. De most már mindegy is volt. A baljóslatú kedd elkezdődött.

Uszkány mérgében visszadobta a halat a tóba, ő maga pedig szégyenében, vagy félelmében attól, mi vár rá ezek után ezen a kedden, elbujdokolt. Vagyis hát senki sem tudja, mi lett vele.
Mindenesetre a tóban azóta több hal úszkál.

Baritz Zsolt illusztrációja

Smelka Sándor: A peches boszorkák

Elmondom, hogy milyen sorsú
a vén banya, ha vasorrú.
Egy szép éjjel seprűn szállva,
lezuhant egy mágnesgyárba.

Boszi előtt nincs akadály,
kivéve: a jobbkéz-szabály.
Egy reptér felett repkedve
felcuppant egy Jumbo Jetre.

Egyik banya attól szédült,
hogy egy kicsit égéssérült.
Jancsi s Julis ezért gazdag:
boszihamvból jósolgatnak.

Pöttöm boszi kínos pechje,
hogy elröpült ő Szögedre.
Elpárolgott, kinyúlt fixen:
nem tudta, hogy ő ott nincsen!

Szakács Kitti illusztrációja

 

Sugár Zsigmond: A birkák meg a medve

 A birkanyáj a hegytetőn töltötte a nyarat és az ősz szebbik felét. Ahogy a dér megcsípte a galagonyabokrokat, összeszedelődzködtek, hogy leereszkedjenek téli szálláshelyükre, a völgybe. A hegy ködbe burkolódzott, s elakadtak az első elágazásnál. A vezér erősködött, hogy a jobb oldali utat válasszák, de alig tett néhány lépést, egy nyúl szaladt át előtte. A többiek megmakacsolták magukat a rossz előjel láttán, nem követték. Addig-addig tanakodtak, hogy beesteledett, s mire észbe kaptak, farkasvonítás verte fel a csendet. A nyáj eszét vesztve rohant árkon-bokron át, nyomában a farkasokkal, mígnem egy tisztásra értek, ahol egy medve szemezgette a kökényt.

Kővé dermedtek a birkák, soha életükben nem láttak még ilyen hatalmas állatot. A farkasok utolérték a nyájat, de ahogy meglátták a medvét, sarkon fordultak, és eliszkoltak. A vezérjuh összeszedte a bátorságát, s megkérte a medvét, hogy maradjon velük reggelig. A medve biccentett, s folytatta a kék bogyók eszegetését.

– Nem félsz a farkasoktól? – kérdezte a vezérjuh.
– Én ugyan nem.
– A haláltól sem?
– Ti birkák úgy tekintetek a világra, mint ami tele van veszéllyel. Tartsatok velem, s én megmutatom, hogyan élhettek félelem nélkül – mondta a medve.

A birkáknak tetszett a beszéd, s a medvét választották új vezérül. Nem ereszkedtek le a völgybe, maradtak a hegy derekán. Vígan voltak, legelésztek, amíg a medve kökényt csipegetett. Farkas nem merészkedett a közelükbe, s a medve egyre azt hajtogatta, hogy megmutatja az utat a félelem nélküli öröklétbe.

Leesett a hó, s a medve egy barlangba terelte a nyájat.
 – Emlékezzetek a szavaimra, bízzatok az ég akaratában, ne féljetek – mondta, azzal összegömbölyödött, és elaludt.

A birkák étlen-szomjan őrizték vezetőjük álmát egy héten át, amikor a medve nyújtózkodott, s felült.

– Van-e köztetek egy is, aki már egészen megtisztult a félelemtől? – kérdezte.
A nyáj nem felelt.
– Ő lesz az első, soha el nem felejtjük majd, ahogy átlép az öröklétbe – ígérte a medve.
A birkák összedugták a fejüket, de nem jutottak semmire.
– Lépj elő kiválasztott! – kántálta a medve.
Az egyik birka megugrott, és a medve elé kocogott.
– Lám, ő a fény, lássátok a csillagot a homlokán – mormolta a medve.
 

Karmos mancsát a magasba emelte, és rácsapott a kiválasztott fejére, aztán befalta szőröstűl-bőröstűl. A birkanyáj dermedten figyelte, egy pisszenést sem hallattak. Egyedül a medve csámcsogása törte meg a csendet, s amikor végzett az oldalára dőlt.
– A félelem nélküli út az igazi csoda, aki így élt nem is hal meg soha, csak máshová költözik – dünnyögte, és elaludt.

A birkák hajnalig bégettek, míg végül arra jutottak, hogy a medve megvédte őket a farkasoktól, és minden mástól is, ami félelmetes, a helyes utat mutatja, ami a fénybe vezet. Attól fogva versengtek, hogy ki lesz a következő kiválasztott hétről-hétre.

A birkanyáj elfogyott, s a medve meghízott, mire a hó elolvadt a hegy derekán.

Bódi Kati illusztrációja

Szerkesztette: Németh Eszter
 

Czeiner-Szücs Anita: Banyaszer

 Nyehehehe, nyihihí,
banya szere, csiribí,
rozmaring és ribizli,
szemet nem ér kinyitni.

Nyuhahaha, hihihí,
gyógyfű gőzöl – iszkiri.
Aki érzi, irigyli,
mikor lehet meginni?

Nyihihihí, gyigyigyí,
széllel repít, viviví!
Csodálatos – bibibí,
banya szere, csiribí!

Szücs Tamara illusztrációja

 

Fogas Dávid: A kéményseprő és a kaszáspók

 

Kecsesmecsesfalván éldegélt egy szorgalmas kéményseprő, akit mindenki szeretett. Egy fehér falú, nádfedeles házban lakott a feleségével. Nagy falu volt Kecsesmecsesfalva, és minden házon volt egy, kettő vagy akár három kémény, amit Kormos Károlynak kellett tisztán tartania. Csillivillire sikálta a kéményeket, ám amikor hazament, csak por, kosz, hamu nyoma maradt utána mindenütt. A fürdőszoba is csupa-csupa korom volt, folyton a feleségének kellett takarítani utána. Ezért az asszony folyton zsörtölődött vele. Így aztán Karcsi munka után szívesebben ment a kocsmába.Egy este, miután a napi fizetség egy részét már elitta, kormosan és porosan ért haza. Azt hitte, a felesége már alszik, de az ott várta az ajtóban.

– Már megint a Kurta kucsma kiskocsmában jártál, te semmirekellő? Megint sörre költötted a pénzt, ahelyett, hogy takarékoskodnál? – kérdezte az asszony, és végignézett az urán.

– Semmirekellő lennék? De hiszen én vagyok a falu legjobb kéményseprője! – mérgelődött Karcsi.

– Igazán? És a mi kéményünket mikor fogod kitakarítani? Olyan kormos már, hogy a nyakamba potyog a sok korom, amikor megpróbálok befűteni!

Karcsi nem szólt semmit, csak ment a fürdőszobába. Levette kormos kéményseprő gúnyáját, szállt is a fekete por a tiszta, fehér dézsára. Levetkőzött, és mosakodni kezdett. Hirtelen csiklandozást érzett a vállán. Odanézett, és egy kaszáspókot pillantott meg.

– Ááááá! Egy pók! – ugrott fel rémülten, és majdnem magára borította a dézsát.

Karcsi már-már lecsapta, de aztán eszébe jutott a babona, hogy ha valaki megöl egy pókot, az szerencsétlenséget hoz.

– Szegény vagyok, a feleségem mindig zsörtölődik velem, mert folyton későn jövök haza. Rám férne egy kis szerencse... – motyogott Karcsi.

Ekkor csodák csodájára megszólalt a pók:

– Ne ijedj meg, Moki vagyok, és szívesen segítenék neked.

– Te kis zsebre való! Te akarsz segíteni nekem? Inkább csak hozz szerencsét! – nevetett Karcsi a kis élőlényen.

Moki elgondolkodott. Most úgy járt, mint törpe az óriással vagy kisegér az oroszlánnal, hogy egy nagy élőlény kér segítséget egy icipicitől.

– Hogy is tudnék segíteni, hiszen jól mondtad, apró, zsebre való vagyok – szomorodott el Moki. – Á! Már megvan! Menj el Pici-Kici pókfaluba, ott találsz egy nagyon idős pókasszonyt. Ő a falu varázslója, aki mindenre talál gyógymódot – mesélte Moki.

– És hol találom a Pici-Kici pókfalut? – kérdezte Karcsi.

– Éppen a fejed fölött, a padláson!

– Az én padlásomon? Na, ne nevettess! – hitetlenkedett Karcsi.

– Mikor jártál odafent legutoljára? – kérdezte Moki.

Karcsi elgondolkodott. Bizony, megvolt az három éve is, hogy az asszony unszolására felment kitakarítani a kéményt. Elszégyellte magát. Visszavette a kéményseprőgúnyáját, és azon nyomban felmászott a padlásra. Arra gondolt, hogy ha mást nem is talál ott, legalább kitisztítja a kéményt. Vitt magával egy gyertyát is, hogy lásson a fekete éjszakában. Amikor felért a létrán, a gyertya fénye egészen különös dolgokat világított meg. A padlás tele volt kacattal, lommal és kosszal. A kidobott tárgyak között rengeteg sűrű pókháló feszült, és a pókhálókon apró, fehér házacskák álltak.

– Ez Pici-Kici pókfalu – mondta Moki, és szűk járatokon elvezette Karcsit a boszihoz.

A cseréptető rései között besütött a hold, és megvilágította a hófehér hálókat. Az egyik sarokban, a hold fényében motoszkált egy hatalmas, fekete pók.

– Ki vagy te, és mit szeretnél? – kérdezte recsegős hangon Poci-Koci, a pókboszi.

– Kormos Karcsi a nevem, itt lakom ebben a házban, és azért jöttem, hogy kitakarítsam a kéményt – mondta Karcsi, és letérdelt hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye.

– Az én kéményemet, fiatalember? De hisz az tiszta! – kiabált Poci-Koci, aki már olyan öreg volt, hogy alig látott, alig hallott.

Karcsi a kéménylyukhoz lépett, kinyitotta az ajtót, bevilágított a gyertyával, és belepillantott.

– Phü! Ez tiszta?! Tele van mindenféle porral, piszokkal, varázsfüsttel!

– No ide figyelj, te buzgómócsing! Holnap hajnalig takarítsd ki, különben egérré változtatlak! – rikácsolta Poci-Koci, és a varázspálcájával jókorát koppintott Karcsi lábhegyére.

Ebben a pillanatban valami megcsiklandozta Karcsi hátsóját, aztán kiszakadt a nadrágja, és hopp, kikunkorodott belőle egy egérfarok.

– Íme, egy kis ízelítő – kacagott Poci-Koci.

Karcsinak nem maradt más választása, nekilátott, hogy kitakarítsa a kéményből azt a rengeteg füstöt, pókot, békanyálat, denevérürüléket meg mindent, ami benne volt.

– Hékás! – szólalt meg hirtelen egy furcsa, sivító hangocska. – Nézz a lábad elé, fajankó!

– Te meg ki vagy? Nem látlak – keresgélte a hang forrását Karcsi. Azt hitte, egy újabb pók beszél hozzá.

– Tökfej! Varázsfüst vagyok, és Füsti a nevem – mutatkozott be.

– És te tudsz szerencsét hozni? – érdeklődött Karcsi, de a varázsfüst nem válaszolt, elillant a kéményen át. A kéményseprő tovább dolgozott, hosszú seprűjével kotorászta a kémény falát. Szerencsét nem talált, viszont lenyúzott kígyóbőrt, patkányfarkat és sok apró kacatot igen.

– No, hadd lássam, hogy haladsz? – kopogtatott türelmetlenül Poci-Koci a varázspálcájával.

– Nemsokára kész – motyogta Karcsi. – De beszorult a jobb kezem a kéménybe, és nem tudom kihúzni.

– Csiribí-csiribá, kéményseprőből kisegér, ebihalból béka, keljetek egy útra! – mormolta Poci-Koci.

Így aztán Karcsiból szürke kisegér lett.

– Mi a csudát csináltál velem? – cincogott Karcsi.

– Szürke kisegeret, fajankó! – vihogott a pókboszi, és három lábával egyszerre megkopogtatta a fejét.

– Hogy fog így felismerni az asszony? – aggódott Karcsi. – Rám ereszti a macskát!

– Úgy kell neked! – csúfolódott Poci-Koci. – Beszorult a jobb kezed, így kénytelen voltam kisegeret csinálni belőled – magyarázta. – Tudod, egy kisegér nem szorul be sehova, minden lyukon kifér.

Karcsi elkeseredett. Körülnézett a padláson, egyszerre hatalmasnak és nagyon félelmetesnek tűnt. Ahogy így nézelődött, a megszámlálhatatlanul sok kacat alatt megcsillant valami. Odaszaladt, és felkiáltott:

– Nahát, egy lópatkó! Ezt sosem vettem volna észre a magasból! Végre! Rám talált a szerencse! – kiáltott örömében.

– Nocsak, megtaláltad az ükanyám szerencsepatkóját! – mondta Poci-Koci. – Vidd csak el, hátha rád mosolyog a szerencse. Végül is a kéményt szépen kitakarítottad, megérdemled a fizetséget.

– Minden hiába, hiszen kisegér lettem. Mikor fogok visszaváltozni emberré? – sóhajtott fel Karcsi.

– Mindjárt felkel a nap, és akkor minden olyan lesz, mint régen – mondta Poci-Koci.

A tető résein át hamarosan arany napsugarak világítottak be a padlásra. Hipp-hopp, a boszinak igaza lett, minden visszaváltozott. Minden? Karcsi a napsugarak fényében észrevette, hogy azok az apró kacatok, amik eltömték a kéményt, csillogó aranyrögökké és csiszolatlan drágakövekké lettek.

Úgy megörült, hogy táncra perdült a padláson, aztán gyorsan abbahagyta, mert félt, hogy leszaggatja Pici-Kici pókfalu hálóit. Megköszönte Mokinak és Poci-Kocinak a segítségüket, aztán elbúcsúzott tőlük. Lerohant az asszonyhoz, és kibékült vele. Innentől szerencsében és gazdagságban éltek együtt.

 

Tari Fanni illusztrációja

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Diana Soto: A szerencsét hozó fekete macska

Godina Eszter illusztrációja

 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Félve járja az utcákat,
messziről rákiabálnak.
 

Követ dobnak, nagyot koppan,
ugrik egyet, azt is gyorsan,
szemében az ősi bánat:
„Átfesteném a bundámat.”
 

Holdfény ragyog rá az égből,
szőre csillan, izzik kéklőn,
szürke beton a hazája,
beleolvad, mégse bánja.
 

Embergyerek megy előtte,
csizmáját a sár benőtte,
szíve retteg, lelke fáradt:
„Nem találom anyukámat.”
 

Ében macska fülel nagyon:
„Anyukáját meghallhatom…”
De az éjjel néma, már ma
zajtalanul odébb állna.
 

Kis utcákban bandukolnak,
sír a gyerek, vár a holnap,
könnyek nélkül könnyebb lenne,
ében macska biztos benne.
 

Nem vár tovább, nyávogni kezd,
a kisfiú, jaj, megijed.
„Nem kell félned, én nem bántlak,
így jelzek az anyukádnak.”
 

Cirmog, fújtat, berreg, nyávog,
hangja eljut az anyához.
Megtalálja kicsi fiát,
hárman bandukolnak tovább.
 

Ében macska éji csoda,
bundája csillagok sora.
Bátran járja a szobákat,
szerencsét hoz a családnak.


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Gertheis Veronika: Varangyos Mari látogatója

 Varangyos Mari a konyha közepén állt, és rémülten meredt a kezében tartott levélre. Valójában az egész ház egy nagy konyha volt, plafonig érő polcokkal, rajtuk titokzatos feliratú üvegekkel, a mennyezet gerendáiról kazalszámra csüngtek a szárított növények, a tűzhely mellett egész Bábel tornya állt kondérokból. Volt óriás, közepes és kis kondér, ezüstkondér,vaskondér, de a történetünk szempontjából ez most mind nem fontos. Csakis a levél.

A levél gyöngyházfényű borítékban érkezett, apró virágmintákkal szegélyezett levélpapíron, amelyből tavaszi szellő illata áradt. Levendulakék, gömbölyded betűkkel ez állt benne:

“Ma este meglátogatlak. Cintia néni”

- Ezer csótány és hangyaboka! Szólhatott volna hamarabb…

Varangyos Mari az asztalra dobta a levelet, és a tűzhelyhez lépett. Kiválasztott egy serpenyőt (mert az is akadt a kondérok között) és olyan dühödten csapta oda a tűzhelyre, hogy a mestergerendán szendergő holló kis híján lezuhant ijedtében.

- Neked is jó reggelt… - recsegte morcosan a felzavart madár.

A boszorka helyett csak a kávéfőző fortyogása felelt. A reggeli és egy szupererős triplaplapresszó után Varangyos Mari homlokán kisimultak a ráncok és magához intette a hollót.

- Henrik, kismadaram! Este eljön hozzám az én legutálatosabban púderszagú nénikém. Muszáj a kedvencét főznöm, különben még itt felejt valami átkot… Csak az a gondom, hogy nincs itthon camembert sajt. Nesze, itt egy bankó, repülj el a szupermarketbe! Addig kitakarítok és szedek egy kis áfonyát.

A holló a csőrébe csippentette a pénzt és elrepült. A szupermarketben senki sem lepődött meg a szárnyas vásárló láttán. Ismerték Varangyos Mariékat. A falubeliek hozzá fordultak varázsfőzetért, ha tyúkszem nőtt a lábukon, ha félelmetesnek ígérkezett a matekdolgozat, vagy ha összevesztek a szerelmükkel.
Amíg Henrik vásárolt, Mari takarított. A szokásosnál erősebb varázsigékre volt szükség, hiszen a por a legutóbbi péntek tizenharmadika óta gyűlt  a padlón. Az erős mágiától azonban a seprű olyan szédítő keringőbe kezdett, hogy a legalsó polcról lelökött egy kis üvegcsét. A fiola eltörött, a belőle kifolyó lila lé füstölögve párolgott. Varangyos Mari vállat vont, halványlila gőze sem volt már, mit töltött az üvegcsébe, de nem is törte a fejét, inkább elment áfonyát szedni.

Eközben Henrik hazafelé tartott a boltból.  A sajt nagy volt és nehéz, a holló félúton kicsit megpihent egy vadkörtefa ágán. A camembert pince illata átütött a vékony papíron és finoman körbelengte a vackorfát, amelynek a tövében Rozsdás úrfi, a róka pihent. Nem volt valami sikeres éjszakája, korgó gyomorral heveredett le, így az ínycsiklandó illat hamar kiverte szeméből az álmot.

- Adjisten, Henrik koma! - szólította meg nyájasan a hollót. - Milyen jó formában vagy ma, barátom! Látom, gazdád, az a kis boszorka jól tart téged… milyen fényes, fekete a tollad!

Henriknek jólesett a hízelgés. Megköszönni ugyan nem tudta, de szárnyával barátságosan intett Rozsdás úrfi felé.

- Sajnos, akármilyen szép vagy, csúnya pletykát beszélnek ám rólad - súgta a róka. - Jobb, ha tőlem hallod… Azt mondják, mióta házi koszton élsz, elvékonyodott a hangod. Pedig milyen szép, öblös volt azelőtt! Máig libabőrös leszek, ha eszembe jut az az erdei koncert!

A holló sértődötten csapkodott a szárnyával. Micsoda beszéd ez! Hiszen Varangyos Mari még magánénekre is beíratta őt a szajkóhoz, és szerdán épp egy metálzenekarral készül fellépni.
- Ugyan, ugyan, nem nagy dolog… - vigyorgott Rozsdás úrfi - Úgysem lehet mindenkiből nagy művész.
- De én az leszek! - rikkantotta Henrik, és maga is elcsodálkozott, milyen ércesen zengett a hangja.
    Ám Rozsdás úrfi nem tapsolta meg érte, fogta a holló csőréből kipottyanó sajtot és huss, szalad is vele az erdőbe. Henrik elszégyellte magát.
- Jaj, én bolond! Szegény Mari! Mit főz majd Cintia néninek? Jaj, mit csináljak?

A boszorka épp a vadkörtefa irányába sétált haza a kosárnyi áfonyával.

- Milyen gyors vagy, Henrik! Kedves, hogy elém jöttél… A hűtőbe tetted a sajtot?

A holló bűnbánó ábrázattal reppent le a boszi vállára.

- Rozsdás úrfi becsapott… elvette a sajtomat.
- Ó, te buggyantott tojás! Már nincs időnk újat venni… Merre menekült a csirkefogó?

Henrik mutatta az utat, Mari loholt utána, csoda, hogy a kosárból nem szóródott ki az áfonya. A mohaszőnyeggel borított tölgyesben bukkantak rá a tolvajra. Édesen aludt egy terebélyes fa tövében, bajuszán még ott fehérlett némi krémes camembert.

- Na, ennek a sajtnak már annyi! - mérgelődött Mari. - Gyerünk haza, majd csak kitalálunk valamit!

Az erdő szélén hófehér pöttyök szegélyezték a mohaszőnyeget.

- Ó, pont erre gombára van szükségem!! - kurjantott a kis boszorka.
- Finom? - lelkesedett Henrik.
- Olyan az íze, mint a penésznek a pince falán.
- Szóval, mint a camembertnek.

Varangyos Mari a hollóra kacsintott.

- Jól vág az eszed, barátom!

A boszorka szedett néhány szép, kerek kalapú gombát és a kosarába tette. Otthon alaposan megpucolta, bepanírozta és kirántotta a gombafejeket. Az áfonyaszószt is elkészítette, majd szépen megterített az asztalon. Egy csorba vázába tüskés ágakat és pókhálóval csipkézett száraz kórókat tűzött. Gyilkos galócát, egérkoponyát és egy vaddisznóagyart helyezett még mellé az asztal közepére.

- Ugye milyen gyönyörűséges! - lelkendezett a feldíszített asztalt szemlélve.
- Fertelmes! - fanyalgott az ajtón belépő Cintia néni. - És nagyon remélem, hogy ez a szag nem a főztödből származik!

Cintia nénit olyan erős gyöngyvirágos parfümfelhő kísérte, hogy csoda, ha bármilyen más szagot is érzett a sajátján kívül. Ám kétségtelenül volt valami szokatlan a levegőben, ami Varangyos Marinak eddig nem tűnt fel. A kis boszorka azonban nem ért rá szagokon tűnődni, minél gyorsabban le akarta tudni a vendégséget, hogy házon kívül tudhassa a nem túl kedves vendéget.

- Foglalj helyet nénikém, máris tálalom a vacsorát. A kedvencedet főztem!

Cintia néni elmosolyodott. Ez szokatlan volt tőle. Hát még az, hogy mikor az első falat rántott gombát megízlelte, egy könnycsepp gördült le a szeme sarkából.

- Ó, ez a rántott camembert! Épp, ahogy Lilibeth nagyi késztette, mennyei!
- Édes kincsem, legdrágább unokahúgom! - tette le a villáját. - Mivel ilyen csodás élménnyel leptél meg, megajándékozlak egy kívánság-kővel. Egy kívánságodat teljesíti.
- Nem valami bőkezű… - morogta Henrik, de Mari elhessegette.
- Most mennem kell, édesem, pá! - mondta Cintia néni és szitakötővé változva kilibbent az ablakon.

Mari gyanakvó arccal harapott bele a rántott gombába. Arca grimaszba rándult és kiköpte a falatot.

- Nem értem…
- Jé, ez micsoda? - rikkantott Henrik az asztal alól.

A törött fiola még mindig ott hevert, és a halvány lila gőz egyenesen Cintia néni hűlt helye felé kanyargott belőle.
 
- Azt hiszem, már tudom, mi volt benne. Ideje egy új adagot főznöm belőle!
- És a kívánsággal mi lesz? - kotnyeleskedett a holló.

A boszorka összevont szemöldökkel méregette a madarat. Aztán a kezébe vette a követ, ujjait összezárta rajta, lehunyta a szemét és ezt mondta:

Kívánság-kő, légy oly jó, teljesítsd a vágyam:
ez a holló, károgó bízzon meg magában,
ne érje kétely mételye, folytassa útját bátran,
s váljon belőle frontmadár a Metallicában!

 

Boros Dóri illusztrációja

 

Nagy Izabella: Ha átmegy előtted

Zelei Marcell illusztrációja

Átment előttem egy fekete macska
abban az utcában, ahol most lakom,
éppen indultam otthonról elfelé
az őszvégi napsütésben boldogan.
Ő leült és bundáját nyalogatva
nem érezte súlyát az eseménynek,
de én egyszeriben úgy megrendültem,
kapaszkodnom kellett a kerítésbe.
Aztán felhő takarta el a napot,
és némi szélvihar is kerekedett,
néztem a bundáját nyalogató macskát,
és elméláztam, hogy vajon ez mit jelent.
De az Úr Isten kiszólt felhőiből:
Ez csak Kormi a szomszédék kertjéből.

Felbugyognak a babonás fabulák

Köd szitál és ökörnyál nyúlik, megkopaszodnak a fák. Olyan karcsúvá válik a nappali fényesség, mint egy nyújtózkodó pákosztos macska a novemberi homályban. Hogy mi következik ebből?

Jön az év két legsötétebb hónapja, ami alatt mi babonákban bővelkedő mesékkel, rémségesen boszorkányos rímekkel és állati jó fabulákkal boldogítunk majd benneteket. 

Takács Viki illusztrációja

Üljétek körül velünk a meseüstöt! 

Kortyoljunk együtt finom, illatos kacagást, miközben rálépünk a Cimbiség 13. évének ösvényére. Közben nem felejtkezünk el fejet hajtani a 450 éve elhunyt Heltai Gáspár előtt sem, akinek a 100 fabulát s az európai színvonalú magyar széppróza megteremtését is köszönhetjük.

Nyugalom, nem kísértünk benneteket semmivel, amit gyerekszem ne láthatna, fül ne hallhatna, sőt! Gondoskodik erről, s a borzongatóan jó családi szórakozásról a két szerkesztő: 

Takács Viki és Várfalvy Emőke

Macskaszék zárszó

(c)Jaskó Emőke

 Hosszú búcsúzkodás helyett jöjjön a STÁBLISTA.

Illusztráció (kiadvány design, tördelő, képszerkesztő) és projektmindenes: 

 BÓDI KATI

A projekt illusztrátorai: 

Basilides Kinga, Bódi Kati, Fodor Veronika, Jaskó Emőke, Kasznár Anna,
Klesitz Piroska, Kondász Eszter, Korcsog Réka, Kovács Réka Barbara, Kyrú Ficzere, Nagy Diána, Póth Rebeka, Rácz Eszter, Rumi Friderika, Szabó Imola Julianna, Szabó-Szemenyei Eszter, Szegedi Csilla, Szüdi János, Takács Viktória, Tuza Edit, Vajda Melinda 

A projekt szerzői: 

Czeiner-Szücs Anita, Kiss Dorina, Komjáthy Nessie, Lovranits Júlia Villő, Lukács-Kis Panka, Majoros Nóra, Miklya Zsolt, Nagy Izabella, Németh Eszter, Póth Rebeka, Smelka Sándor, Takács Viktória, Újlaki-Nagy Júlia, Várfalvy Emőke

Szövegszerkesztők: 

Miklya Zsolt, Komjáthy Nessi, Németh Eszter

Korrektor: 

Majoros Nóra

Szerkesztő és projektmindenes: 

Németh Eszter

Köszönjük!

Következik: Babona-Boszorkány-Fabula

 

Czeiner-Szücs Anita: Vadmacska show

(c) Szabó Imola Julianna

Cirkuszban vadmacska
világszám
légies artista
cigánylány
Csíkjai csúsznak a
kötélen
ő azért fennmarad
remélem
Vadul is karmol is
lopakszik
láthatja, aki jól
tolakszik
Füttyögést mellőzzék
utálja
de vágyna pocokra
puhára
Ha végzett szunyókál
napestig
gyere el máskor is
ha tetszik

Smelka Sándor: Kisszékelyi csujogató

(c)Szüdi János

(Kovács András Ferencnek)

Macskám neve Boldizsár,
a háztetőn szolmizál,
Kisszékelyben kujtorog,
farkincája kunkorog.
Kisszékelyi löszpince,
ott él macskám, Kisvince,
egerészik, elhagyott,
nélküle már elvagyok.
Macskám neve szép Zsüli,
Isten ujja fésüli,
ihajcsuhaj, berbereg,
kút káváján szendereg.

Miklya Zsolt: Vad cirmok éneke a Duna mentén

(c) Rácz Eszter

J. A. nyomán

Hibrid vagyok. Naná. Az anyám vad volt,
apám félig mau, félig cirmos,
vagy tán egészen az.
Anyám homlokán megvillant a napfolt,
apám szájában vérzett a pimasz.
Lépni sem tudok mozdulatuk nélkül,
légpárna talpam anyámra hajaz,
csíkos bundát kaptam, és menedékül
kipattanó karmot, legyen az vigasz.
Beszélnek hozzám a távol időből,
táncos lépteik játéka vezet.
Mancson a párna sosem lehet kőből,
úgy emelem fel, mint ember kezet.

Hibrid vagyok. A világ, ami hol van,
hol nincs velem, az életemre tör.
De minden izmom megfeszül, míg múltam,
a házimacska-kényelem gyötör.
Mert puha párnák, plédek közt henyéltek
a csillagösvény cirmos fiai,
hadakozni csak unalomból tértek
az udvarra, az árokpartra ki.
Szagmintát is a tyúkok nyomán leltek,
s kutyagumit kerülgettek csupán,
egy egeret, bogarat, ha lenyeltek,
már futottak is a csapvíz után.

Ám egyszer csak egy vándorpatkány tévedt
az udvar felé, ahol élt apám,
s mint ki még sosem kapott ott étket,
úgy indult el a vándor szag nyomán.
S hogyhogy nem, már kívül járt, a réten,
hol szöcske ugrott, fürge gyík futott,
még nem sejtette, hogy ez már az éden,
mi macskáknak az életből jutott.
Még nem sejtette, hogy egy kandúr várja,
kivel hölgyéért meg kell küzdeni,
de jobb egy kandúr, mint a házipárna,
az élet megtanít választani.

Apám akkor, hála legyen, úgy döntött,
anyámért megéri a bősz csata.
És győzött. A holdfény mindent elöntött,
és szerelembe fúlt az éjszaka.
Vad volt anyám, és még vadabb a vágya,
így fogantam egy cirmos éjjelen,
csillagfű közé terült nászi ágya,
és jajongott vele a végtelen.
Hibrid vagyok, és csillag, aki volt, van,
és lesz is, miként cirmokban a jel.
Csak az értheti, ki vagyok, ki voltam,
ki éjszakánként velem énekel.

 

Kiss Dorina: Az erdő peremén

Bódi Kati

Bundája csíkos palástként öleli,
farka fekete végű ostorként csap,
zsákmánya félelmét érzi a közeli
bozótban, lelke izzó éjnap.
Lábnyoma szerteszét égeti az avart,
talpa alatt rőt, forgó levélvihar.
Hogy ki ő, merre és mi végre jár,
érteni ne akard!

Béres Tamás: Sii

(c)Takács Viktória

    Minden macska másképpen nyávog. Különböző országokban pedig különböző macskanyelven
beszélnek. Figyelik az embereket és idomulnak hozzájuk. A magyar macskák öblösebb hangon, a francia
macskák inkább kényesebben, a dél-olasz macskák pattogósabban, a japán macskák hosszasan, de élesen
nyávognak. Hét éves koromig éltem Japánban. Anya Kisszékelyről repült el Kitakjúsú városába, hogy világot lásson, és éneket tanítson a helyi iskolában. Ott ismerkedett meg apával, aki kalandvágyból uta-
zott, és kitanulta a kormoránokkal történő halászatot is. Ez egy több mint ezer éves módszer, úgy hívják „ukai”. Abból áll, hogy az idomított madarak segítenek a halászoknak édesvízi pisztrángot fogni. Anya
és apa a kikötőben találkoztak a Kanmon híd lábánál, egy kis családi étteremben. Anya a wasabi szósztól
magyarul kiáltott fel. Apa a sarokban ebédelt és meglepődött, hogy olyan erős a mártás, hogy magyarul
kurjongatnak a vendégek. Beleszeretett anyába rögtön, még a söréből is adott neki, hogy ne csípje a száját
a szósz. Romantikus történet, igaz? Nekem így mesélték.
    Egy év múlva születtem meg, egy esős péntek délután. Az esőre nem emlékszem, de az eső és a tenger sós illatának elegye emlékezetembe idézi. Sokat sírtam, állítólag mintha macska nyávogott volna, azt mondta a helyi házmester. Anyáék jót nevettek ezen, de lehetett benne valami, mert plüss macskákat kaptam ajándékba, hogy ne sírjak. Mindenki Aoi Neko-nak, azaz kék macskának, hívott. Ez lett a becenevem.
    Sokszor voltunk a tengerparton a szüleimmel. Sétáltunk vagy ültünk a sziklákon, hosszú percekig figyeltem a hegyeket, a háborgó vizet, a zúgó szelet és közben nagyokat szippantottam a tenger sós illatából.
    Kyushu szigete a cseresznyevirágzás alatt a legszebb: minden rózsaszín, minden zöldell, minden éled,
ezer illat keveredik ezer illattal. Hat éves voltam és épp Kunisaki mellett piknikeztünk, köveket és érdekes
fadarabokat gyűjtöttem a parton, amikor észrevettem, hogy figyel valaki a távolból. Egy szürke-fehér
csíkos, vastag bundájú macskaféle állat volt. Leültem egy nagy sziklára. Az állat lassan közeledett, majd
mellém kuporodott és a fodrozódó vizet figyelte. Pont úgy néztünk ki, mint a kis herceg és a róka, amikor
a csillagos eget figyelték. Hosszú percekig nem mertem megszólalni.
– Szeretem a tengert nézni és hallgatni. Minden hullám más és más. Mindnek egyedi hangja van. Egyre
erősebb, ahogy a parthoz ér, aztán nem hallod többé – néztem a távolba.
De ő csak hallgatott.
– Nem is tudom, miért mondtam el ezt pont most, pont neked – folytattam. – Már régóta tudom,
illetve megfigyeltem, de még senkinek sem mondtam el – sóhajtottam.
– Sii vagyok. Vadmacska, és nem szeretem az embereket – felelte, de mégis az emberekről kezdett el
beszélni, vagy inkább nyávogni, de furcsamód értettem minden szavát.
– Miért beszélsz nekem az emberekről? – kérdeztem a vadmacskától.
– Másnak is próbáltam elmondani mindezt, de te vagy az első, aki nemcsak hallja, de érti is, amit
mondok – nézett rám komolyan.
– De még csak hat éves vagyok. Most megyek iskolába. Alig tudok valamit a világról. Az emberekről
pedig még annyit sem – szabadkoztam.
– A gyerekek többet tudnak és értenek a világról, mint a felnőttek – sírta el magát a macska.
Megsimogattam. Már nem sírt.
– Téged is meg szoktak vigasztalni, ha szomorú vagy? – kérdezte hozzám bújva.
– Meg. Az anyukám és az apukám. Pedig felnőttek.
– Lehetnek kivételek. Mint a macskák között. Vannak házi macskák és mi, vadmacskák. Macska, macska,
de mégse ugyanaz – gondolkodott el.
– Akkor én is tanítottam neked valamit? – néztem rá.
– Igen. Olykor közelebb kell mennünk a másikhoz... – mondta.
    Azon az egy héten át, amíg Kyushu szigeten piknikeztünk, minden nap találkoztunk és minden nap
megtudtunk valami újat a másikról.
    Hónapokig nem láttam aztán. Utoljára a házunk mellett pillantottam meg, ahogy az embereket figyelte.
Nem méregette őket, inkább megismerni akarta őket.
    Év végén, mielőtt a hideg évszak beköszöntött volna, visszautaztunk Magyarországra. A tenger helyett
a Duna hangját hallgattam, és rájöttem, hogy a hullámok itt is mind mások, nincs két egyforma köztük.
A hangjuk hasonló, de inkább öblösebb, mint a japán tengeri hullámok, azok élesebben zúgnak. Akárcsak
a macskák nyávogása, úgy a hullámok zenéje is más és más minden országban.
    Pár évre rá képeslapot kaptam Japánból, Kitakjúsú mellett adták fel, a yoshitomi-i postahivatalban.
Sii küldte. Tudósított a macskakaparás betűivel, hogy jól van, és rájött egy fontos hasonlóságra a vad-
macskák és az emberek között. Ha arra járnék újra, keressem meg, és szívesen elmondja az elméletét.

Kíváncsivá tett. Összecsomagoltam a legszükségesebbeket, még ajándékot is készítettem.
Ha anyáék elengednek, hamarosan indulok. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg őket.
Sii biztosan kijön elém a repülőtérre.

Lovranits Júlia Villő: Cicás mese

Basilides Kinga

 

A világ – a világom – kezdetben egy szűk, sötét, száraz kis odú volt, ahol három testvérkémmel gubbasztottunk a Mamára várva. Tíz napig még a szemünk is zárva volt, szóval akkor se láttunk volna többet, ha kint lettünk volna a szabadban. De ez a rész csak jóval később jött. 

Szóval eleinte volt ez a biztonságos sötétség, a vékony hangon miákoló tesók és Mama. Azután tíz napos korunkban végre kinyílt a szemünk, aminek mind nagyon örültünk, mert már rettentően kíváncsiak voltunk, hogy mi minden van itt még! Szőri, Pamacs és Tappancs nem fértek a bőrükbe a boldogságtól, mindjárt össze is verekedtek örömükben. 

Én inkább az odú bejáratához furakodtam, és kikukucskáltam rajta: elámultam a hatalmas, zöldes-aranyos, susogó-csivitelő mindenfélén. 

− Ez az erdő, kis vadmacskám! – mondta Mama, aki épp akkor érkezett vissza a vadászatból. – Ez a mi világszép öreg tölgyesünk, az otthonunk! 

Legszívesebben azonnal felfedezőútra indultam volna, mindent megszerezni, ami odakint megszerezhető, de erre még négy egész hetet várnom kellett. 

Azon a varázslatos éjszakán viszont az első voltam, aki kióvakodott az odúból a Mama nyomában. 

− Csak bátran, gyerekek! Hanem arra vigyázzatok, hogy ne keveredjetek rossz társaságba! Messzire kerüljétek a rosszarcú házi macskákat, mert betegségeket terjesztenek.

Hirtelen hatalmasra nőtt a tér: a szűk odú után az erdő egyetlen hatalmas játszótér volt. 

Tappancs már megint Pamacsot gyűrte. Szőri az odú nyílásában kétségbeesetten nyávogott: nem mert lejönni. 

És akkor arra szállt egy termetes éjjeli lepke! Ez már Szőrit is érdekelte annyira, hogy leugorjon. „Egy macskaként” vetettük magunkat utána. Estünk-keltünk, hemperegtünk, de bizony a lepke túljárt az eszünkön, és tovább röpült. 

Lukács-Kis Panka: Valami macskák

(c)Nagy Diána

    Mindig utáltam a macskákat. Kényes, önfejű, undok teremtések. Fent hordják az orrukat és még kegyet-
lenek is. Sokszor csak játékból kapják el a kismadarakat, nem azért, mert éhesek. Pusztán szórakozásból.
Szóval ezért sem szeretem őket. Kutyabarát vagyok.
    Egy júniusi meleg napon az ovikertben sétáltam, amikor fura hangokra figyeltem fel. A hangok egy
barna papírzacskóból jöttek.
– Panka néni! Hallod? Látod? Van ott valami a kerítésen! – kiabálták kórusban az ovisok.
– Megyek, megnézem – válaszoltam türelmetlenül.
    Pedig dehogy akartam a zacskóval és a fura hangokkal foglalkozni! Rengeteg dolog járt a fejemben,
hogy mit és mikorra kellett volna már megcsinálnom, hogy mennyire el vagyok maradva mindennel.
    De a furcsa hangok, a barna papírzacskó és az óvodásaim nem hagytak elveszni a gondolataimban,
visszarángattak a szerda reggelbe.
    Lassan sétáltam oda a kerítéshez. Ahogy közeledtem, a hangok felerősödtek, vinnyogó, nyávogó zaj
volt, keserves, elveszett vékony cérnahang. Előre utáltam az egészet, azon járt az agyam, hogy szuper,
egy újabb gond! Mi a fenét fogok én csinálni ezekkel a „valószínűleg macskákkal?” Közben a gyerekek
izgatottsága, nevetgélése is eljutott a tudatomig. Nem akartam, hogy izgatottak legyenek! Feladataim
vannak, azokra kellene koncentrálni, és nekik is lenne feladatuk... Pfff. Erre ez a papírzacskó idepottyan
a semmiből, és megkavarja az egész napomat.
    Remek! Puffogtam magamban, és előre sajnáltam, hogy még egy problémám akadt. Önsajnálatból jó
vagyok, és puffogásból is. Azon kaptam magam, hogy közben odaértem ahhoz az átkozott zacskóhoz,
és már ki is nyitottam. A zacskó zizegése, a gyerekek izgatott csacsogása, a zacskó belsejéből jövő hangok
egyszerre csak süket csönddé zsugorodtak, ahogy ránéztem a „valószínűleg macskákra” Két aprócska
szőrős valami (valószínűleg macska) csukott, csipás szemekkel mocorgott a szűk papírtasakban. Egymás
hegyén-hátán másztak, és keserves nyivákolással keresték az anyjukat. Szürke-fehér és fekete bundás
lényeket láttam. Az agyamon megint átfutott, hogy hova a búbánatba teszem őket, kit-hogyan értesítsek,
hogy minél hamarabb eltűnjenek innen ezek az izék. S akkor megtörtént a lehetetlen: idő és tér megállt,
összezsugorodott, kitágult, pulzált, feketéből szivárványszínbe váltott, és én, mint én, megszűntem létezni.
    A fekete bundás „valószínűleg macska” a zárt szemeivel rám kacsintott. Köztudott, hogy a kiscicák
az első pár hétben tulajdonképpen vakok. A szemhéjuk zárva, nem látnak semmit, csak szaglással,
hallással, érintéssel érzékelik az anyjukat és a testvéreiket. Ez a „valószínűleg macska” meg rám kacsint,
ilyen nincs, és mégis megtörtént.
    Az idő megállt, a tér összezsugorodott, körülöttem pedig megváltozott minden. Hirtelen szédülés fogott
el és sötét lett. Ki akartam nyitni a szemem, de nem sikerült. Forgolódni kezdtem, de csak furcsa zörgést
hallottam és valamiféle szőrős izéket éreztem magam körül. Kinyújtottam a karomat, őrülten furcsa érzés
volt, mintha nem is karjaim lennének, hanem durung lábak. Megszólaltam. Fura hangokat hallottam,
vinnyogó, nyávogó hangokat. Hangosabban próbáltam, egyre hangosabban, de a furcsa, cérnavékony
hangok csak erősödtek tovább. A hangzavar közepén egy éles gyermekhangot hallottam.
Nini! Milyen cuki három kiscica, egy szürke-fehér, egy fekete és egy szivárványszínű.
– Nyaúú!
– Ez a hang meg honnan jött? – kérdeztem.
– Nyaúú!
Már megint! Az agyamon egy szörnyen furcsa gondolat futott át, amikor meghallottam az egyik kislányt.
– No, de hova lett Panka néni? Az előbb még itt volt!
Hirtelen a talaj kicsúszott a lábam alól, és úgy éreztem, mintha repülnék.
– Szia Szivárványcica! Pont olyan a szemed, mint Panka nénié!
Furcsa érzés kerülgetett, idő és tér megszűnt, nem is tudtam mit érezzek vagy gondoljak. Pont olyan
volt, mint a mesében. Hirtelen simogatást éreztem az arcomon, egy apró kezecske lehetett.
– Panka néni! Te alszol? Ébredj fel!
    A másodperc töredéke alatt tértem magamhoz, újra az ovi kertjében, kezemben, a zacskóban lévő
szőrös, mocorgó teremtményekkel. A szemem sarkából csillogásra lettem figyelmes, egy tócsa volt
a földön. Szivárvány csillant a levegőben, pedig nem is esett az eső. Belenéztem, hegyi tóra emlékeztető
tiszta víz nézett rám. Az arcomat láttam tükröződni a kis tócsa felületén, macskaszememben szivárvány
csillant, az egyik hajtincsem is szivárványszínben pompázott.
    Ekkor ért a felismerés: valószínűleg macska vagyok!

Czeiner-Szücs Anita: Egyszerűen Mici

(c)Vajda Melinda

    A szövőszék jelentette számára az otthont. A színes fonalak látványa, a csónak csúsztatásának jellegzetesen suhogó hangja gyorsan álomba ringatta. Imádott szundítani az árnyékcsíkok alatt. Ilyenkor sziluettje akár a vadmacskáé. Bezzeg, amikor felébredt, szelíd fonalgombolyagként dörgölődzött idős
gazdasszonya lábához.
    Micinek két lelke volt. A vadászösztön álmában találta meg. Szisszegett és fújtatott, lopakodott és karmolászva hadonászott, szélsebesen ejtette el a prédáit. Ébren a legjámborabb lény volt, aki valaha
járt a műhelyben. Naphosszat lustálkodott, nyújtózkodott, és dorombolva pihente ki szédítő álmait.
Éjjel apja emlékeit álmodta közel magához, nappal anyja szokásait utánozta.
    Mici szerelemből született, nincs is belőle még egy a faluban. Testvér nélkül nyávogott fel születése napján.
    Álomfejtő sem kellett neki, hogy pontosan tudja, miért kergeti éjszaka a sosem látott vadon árnyait.
    Az apjától örökölt sötét bundája, a gerincét végig borító foltok és a lompos farkán kacskaringó karikák
ránézésre is elárulták vadmacska mivoltát. Az anyja törékeny, cirmos teste, barátságos természete egy
forró júliusi délután kábította el a vadmacskát, amikor a házi macska hűs szellőben reménykedve, a falu
melletti tó közelébe merészkedett. Egy szemvillanás, csak ennyi kellett a vadmacskának, és többé senki
másra nem tudott gondolni.
– Átkozott ez a szerelem – hajtogatta az anyja, de Mici apjának aztán hajtogathatta. Ő csak a faluba
járt ezentúl minden éjjel. Ott volt akkor is, amikor az újszülött Mici a macskaalomba csusszant.
– Nem hímeknek való mutatvány – korholta az anyja. – Ez lesz a veszted.
    De Mici apjának mondhatta, makacs vadmacska volt, s ott akart lenni első kölyke születésénél.
    Mici mázas testét együtt nyaldosta szárazra anya és apja is – közben egymáshoz szelídültek, mint
a gyapjúszálak, melyek együtt, összekapaszkodva alkotják a puha fonalat.
    A cérnaidő észrevétlen pergett az alomban, ám közben a gazdasszony gyanút fogott. Két napja nem látta doromboló barátnőjét. Jól ismerte kedvenc helyeit, így hamar rátalált a rejtekre. Ahogy megpillantotta Micit, keserű, gyermektelen lelke megkövesült, és féltékenyen sajogni kezdett. Ekkor vette észre az idegent a háznál. Elfogta a rettegés. Fiatal lányként annyiszor érezte magát csapdában saját otthonában, apja kéretlenül kedves barátai miatt. Félelme és fajdalma egyetlen szemvillanás alatt dühvé csomósodott.
    Olyan erővel marta el a háztól Mici apját, hogy egy pillanatig azt sem lehetett tudni, melyikük az igazi
vadmacska.
    Mici apját nem látták többet a faluban. Csak a kölyök álmaiban bolyongott tovább.

    Mici egyszerre volt zabolátlan és végtelenül szerény. Se igazán vad, se igazán házi – mint a színes fona-
lak a szövőszéken tekeredő gyapjúvászonban. Egyszerre cékla- és káposztaszín, se nem rózsaszín, se nem kék: egyszerűen Mici.

Kiss Dorina: Vadon

(c) Korcsog Réka

Egy árny a sötétben halkan vadász,
zizzen az erdő, ha oson.
Vadabbnál is színesebb álmokat él,
gömbfejű, tűzszemű macskarokon.
Elhal a hang, roppan a csont,
egy egér már csak emlékek között
keresi élete utolsó álmát,
mit egy erős karom mélybe űzött.
Virraszt a vad, a zsákmány sosem elég,
étvágya hajtja, emészti, tépi szét.
Óvatosan várja a derengő pirkadat,
hogy az éjjeli vadász lehunyja szemét.
Ha útját egy szelíd társra bízza,
a románc veszélyes jövőre hív,
egy született cirmos oroszlántestben,
maradjon csak mindig vad az a szív!

Póth Rebeka: CIBET NEWS A cibetmacska jogai

(c) Bódi Kati

Teljes lapszámunkat Mau Mau Szan ügyének szánjuk, amely ennyire felborzolta a kedélyeket és a bundákat az utóbbi hetekben, rekord mennyiségű olvasói levelet indítva maga után.

Értesülésünkre jutott, hogy Sittwe városában, Mianmarban, egy háziasított cibetmacska besétált a helyi ügyvédi irodába, szájában egy nagy értékű nyakékkel, amit az ügyvéd asztalára helyezett, majd emberi hangján megszólalt, és a következőkről számolt be.

Az állat, P. A. Sz. neves vállalkozó lakásába került, és eleinte nem gyanított semmit. Ám egy idő után világossá vált számára, hogy ételébe erős nyugtatót tesznek, így döntési jogaitól apránként megfosztják… A macska a felfedezés után trükkhöz folyamodott, és kitartásának, leleményességének köszönhetően megmenekült a bódítószerek fogságából.

Ezután nyomozásba kezdett, és gazdája dolgozószobájának fiókjában megtalálta a szerződéseket, amelyből világossá vált, hogy ürülékéből nagyértékű kávét készítenek, melyet a világ minden pontjára exportálnak, ezáltal nagy haszonra tesznek szert.

Ebből van tehát a medencés ház, a három emeletes, kertes panoráma, a nyolc luxusautó, a nyaralások…

Azaz: szarból várat építettek… Rajta gazdagodtak meg! Az ő szarán! Ez tűrhetetlen!

Mindenkinek joga van saját ürülékhez.

Végső elkeseredésében az állat lopáshoz folyamodott, hogy gazdája feleségének nagyértékű ékszereiből bírósági tárgyalását fedezni, ügyvédje munkáját pedig fizetni tudja.

Az ügyvéd az állat perét vállalta, a macskát pedig a tárgyalás idejére felügyelet alatt tartja, hogy egykori gazdái ne tudják megtorolni az állat bátor fellépését.

A macska jogainak képviseletét a helyi állatjogi szervezet saját költségén vállalta.

Lapunk megjelenésének idején bírósági határozat még nem született.

Breaking news: Csöbörből vödörbe

Az XYZ. nevű szervezet egyik munkatársa (legutóbbi cikkünkben közöltük, hogy ők az érintett Mau-Mau Szan nevű macska képviselői) megkereste lapunkat, és újságíróknak elárulta, hogy felvették a kapcsolatot a korábbi ügyfelekkel, majd ráígértek az eredeti árakra. A macskát csempészekkel megszöktették, az állat útban van Kambodzsa felé…

Műtétre várva

Mau Mau Szant, a világ leghíresebb macskáját megtalálták. Mentális egészségét képzett pszichológus csapat vizsgálja. A hosszú ideig nagy nyomásnak kitett állat a a stressz hatására székelési nehézségekkel küzd, műtét előtt áll.

Mindeközben:

Párizsi hírszerzőnk értesülésiből tudjuk, hogy a francia háziállatok szakszervezete az utcára vonult, mianmari társukkal szolidaritva. A macskák áttörték a kordonokat, és a parlament felé vonulnak. A Champs-Elysée és a Saint Philip du Roule szakasza egészében lezárva, a forgalmat terelik.

A taxisok is sztrájkba kezdtek. A tüntetés részeként több párizsi macska beszökött a parkoló taxik ablakán, és sztrájkolási jogukat érvényre juttatva az üléseikre piszkítottak.


Hazai hírek

Magyar hírszerzőnk érdekes jelenségről számolt be.

Több borsodi településen a gazdák elkezdték állataikat a som piros gyümölcseivel etetni, minden bizonnyal a mianmari esetből inspirálódva. Kávébab ugyan nem terem a falvakban, ám a közönséges somfélék külső jegyekben hasonlóságot mutatnak az ázsiai növénnyel, így a gazdák reménykednek. A válságnak köszönhetően a gazdák igyekeznek minden leleményességüket bevetni, hogy kilábaljanak anyagi nehézségeikből, és családjukról gondoskodjanak.


2 héttel később –

ismeretlen kézműves kávészacskók lepték el a borsodi, majd budapesti üzletláncok polcait, rajta: CIBET felirattal.

Az új termék élete nem tartott sokáig, – ahogy a belőle fogyasztó vásárlóé sem – első vevőt a Szent Imre kórházban kezelik. A fogyasztást követő éjjel került be a sürgősségire, de már túl van az életveszélyen.

A Reál és a CBA lapunk felkeresésére nem reagált.

- - - - -

USA news

Amerikai kutatók vita-lavinát indítottak el, miszerint a cibetmacska nem is közönséges macska, inkább a mosómedvék családjába tartozik, így a franciaországi alkotmánymódosítási javaslat, amely a macskafélék jogainak változtatására irányul, alaptalan. Ami az állattal megesett, valóban bűncselekmény, azonban vitatható...  

(c) Takács Viktória