Grafika: Miklya Emese Sára
A legfiatalabb királyfi unta a királyságot, ahol felnőtt.
Ismert már minden bokrot az erdőkben, a folyókon is végighajózott már legalább
tizenötször, oda-vissza. A hegyeket is megmászta, némelyiket csukott szemmel. A
városokat pedig csak hintóablakból láthatta, egy emberrel se találkozott
igazából. Ellenben a palota minden zegzugát ismerte, folyton csak a királyi
családot és a lelkes udvartartást látta reggeltől estig.
Egyszóval szűknek találta a királyi kastélyt, és úgy érezte,
megfullad ebben a kiszámítható, szabályokkal teli életben. Mivel boldogtalan
volt, elindult szerencsét próbálni, kincset és boldogságot keresni, más
világokat felfedezni.
A király és a királynő, sőt még a testvérei is hosszan kérlelték,
hogy maradjon. Felvitték őt a palota legmagasabb tornyába, ahol láthatta a folyókat,
az erdőket, a tengert és a birodalom minden szépségét, de hiába, a királyfi nem
találta meg bennük azt, amit keresett. Unta már. Máshová vágyott, ahol talán
szebb – más – élet várhatja.
Másnap – mikor a kastély falán felragyogtak a felkelő nap
első sugarai – ő már hegyen-völgyön is túl járt. Nem vitt magával lovat,
kocsit, hétmérföldes csizmát, csak egy tarisznyát. Abban sem volt sok minden,
még hamuba sült pogácsa sem, csak egy kulacs, tele annak a forrásnak a vízével,
amely a kastély alatti völgyben fakadt. Az a legenda járta, hogy ez a víz
meggyógyítja a sebzett szívet, és minden bút elfelejtet, akár mekkora is az.
Ennek a víznek azonban csak egy alkalommal működik a csodás ereje. Csak
egyetlenegyszer. A királyfi elhatározta, hogy a legvégső esetben nyúl hozzá,
csak akkor, ha már tényleg elviselhetetlenül szenved.
Ment, mendegélt hegyeken, völgyeken, folyókon, tengereken
keresztül. Sokszor leszállott már a nap nyugaton és sokszor felragyogtak a
csillagok az égen. Aludt gazdag városok cifra fogadóiban és aludt erdőszélen a
fák tövében is. Ült gazdag asztaloknál és falatozott kocsmákban is.
Hosszú évekig kereste a kincset, amit majd hazavihet. Sok
emberrel beszélt, és sok tanácsot kapott. Az egyik ember ezt mondta, a másik
azt. Egyszer eljutott egy tóhoz, amiről azt beszélték, hogy a mélyén ott van a
boldogság egy szépséges gyöngy formájában, amit már sok-sok dalia próbált
felhozni, de egyiknek sem sikerült. Egyik reggel a királyfi megállt a tóparton,
nagy levegőt vett, és belegázolt a vízbe. Ám amikor a talpa megérintette a
vizet, a tó abban a pillanatban befagyott. Nagyon hideg lett: a királyfi
szenvedett a fagytól, de főleg attól, hogy nem lett övé a gyöngy. A kulacshoz
azonban nem nyúlt hozzá.
Tudta, hogy csak egyszer, csakis egyszer lehet használni a forrásvizet.
Ahogy továbbment az útján, sárkányokat győzött le, melyeknek
véréből újabb sárkányok születtek más királyfiknak. Utazott hajón és utazott
szekéren, díszes paripán és szamárháton. Eljutott sok-sok birodalomba,
találkozott rengeteg teremtménnyel. Látott óriásokat, együtt táncolt a
tündérekkel a holdfényes tisztásokon, törpékkel cimborált. Sokan vették körül,
mégis egyedül érezte magát. A társaihoz képest vagy túl nagy volt, vagy túl
kicsi. Vagy túl erős, vagy túl törékeny. Szenvedett ettől a magánytól, de még
sem ivott a forrásvízből.
Aztán mutattak neki egy fát, amely az égig ért. Azt mondták,
hogy a tetején megtalálja a boldogságot. És mászott, mászott egyre magasabbra,
éjjel és nappal. Felhők vízét itta, csillagok fényét rejtette a tarisznyájába.
A Földet már szinte nem is látta, és mikor elkoptak a bocskorai (mint minden
valamirevaló királyfinak) megérkezett a fa tetejére. Nem volt ott a boldogság
és nem volt ott semmilyen kincs, csak egy poros, szürke sivatag. Leült a porba,
és nézte azt a kék-zöld gömböt maga alatt, amit úgy hívnak: Föld.
Amikor lekászálódott a fáról, járt bányákban, barlangok
üregeiben és repült griffmadarak hátán. Az egyik útja során haramiák ütötték
le, de a
tarisznyájában nem találtak semmit, csak a kulacsot, azt meg nem vitték el,
mert nem gondolták, hogy értékes lehet. A királyfit otthagyták vérbe fagyva, az úton heverve.
Arra járt egy pásztor, egy teljesen egyszerű ember, aki a
juhait terelgette. Segíteni akart a szerencsétlenen, így hát hazavitte magához,
ahol a feleségével együtt ápolták hosszú napokon keresztül. A pásztor felesége
vidám asszony volt, mindig énekelt. Egyik este egy olyan dalt énekelt, amit a
királyfi még otthon hallott, a kastélyban. Ekkor eszébe jutott a családja,
ahonnan eljött, az otthona, amit ott hagyott. Olyan honvágy fogta el ekkor,
hogy szinte fájt, ennyire még nem szenvedett az utazása során, így hát
belekortyolt a forrásvízbe, ami meg is tette a hatását, bár máshogy, mint ahogy
azt az emberek gondolták. A királyfi egy szempillantás alatt otthon termett a
kastélyban, az atyai házban. Ott állt a legmagasabb toronyban, ahonnan
elindult, s mintha kicsit fájt volna a szeme. Csodálkozott, hogy mi történt, de
aztán végignézett újra a birodalmon, és a királyfi megtalálta a kincset, amit
keresett. A boldogság egész idő alatt ott lapult az atyai ház földjén: az
erdőkben, a folyókban, a tengerben és a kastély falai között. Egész végig ott
volt a kincs a kicsiny fűszálban, az esték csendjében, a nyári záporok
esőcseppjeiben, a tengerbe lebukó napban, a májusi szellőben, az erdő
zúgásában, a madarak énekében, a téli hóesésben, a szobák melegében és még
millió-millió dologban, ami a királyfit körülvette, de ő ezt csak most látta
meg.
Megérkezett haza.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése