Pap Kata Nyuszivárvány című meséjét Nyulász Péter illusztrálta (...már csak nomen est omen alapon is...)

Volt egyszer egy erdő, az erdőben egy rét, a réten egy kis üreg, az üregben pedig egy nyuszicsalád hét kicsi nyúlgyerekkel. Ezek a kisnyuszik reggeltől estig a réten fogóztak, bukfenceztek és legelészték a margarétákat. Egy szép nyári délutánon is éppen a fűben hemperegtek, amikor hirtelen eleredt az eső. Olyan hirtelen, hogy a Nap elfelejtett elbújni a felhők mögé és tovább sütött, miközben potyogtak a kövér esőcseppek.

A kisnyulak felvették a nyúlcipőt és nekiiramodtak, hogy bebújjanak a nyusziüregbe, amikor a legkisebb nyúl vidáman felrikkantott. Ezt rikkantotta: – Odassatok! Szivárvány!

Az égen gyönyörű, hétszínű szivárvány ívelt át a rét egyik szélétől a másikig. Megálltak a nyuszik, szájtátva bámultak az égre. Az eső szépen a szájukba csepegett.

– Én felmászom a tetejére! – kurjantotta a legkisebb nyúl, és már szökdécselt is a rét széle felé, ahol a szivárvány földet ért. A többiek nagy nyuszivihogással a nyomába eredtek.

Jó sokáig tartott, mire odaértek, nagyon sok margarétát kellett átugrálni, de megérte. A szivárvány közelről még gyönyörűbb volt. Ragyogott a hét színes sáv egymás mellett. A nyúlgyerekek visongva, tülekedve kezdtek fölfelé kapaszkodni. Végül mindegyiküknek jutott egy–egy színes szivárvány-ösvény. Az első nyuszi a piros sávon indult el fölfelé, a második a narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön, az ötödik a világoskéken, a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán.

Elég csúszós volt a szivárvány, nehezen haladtak. Mire fölértek a tetejére, úgy kifáradtak, hogy a hátukra hemperedve csak lihegtek egy darabig. Amint erőre kaptak, felemelték a fejüket és körülkémleltek. Nagyon magasan voltak. A nyuszik sosem gondolták volna, hogy ilyen óriási a rét, ahol laknak. Innen fentről elláttak egész az erdőig. Látták az óriás fenyőket, a szelíd tölgyfákat, a kicsi bokrokat az erdőszélen és a margarétával teleszórt rétet. Meg akarták nézni a nyusziodújukat is, de alig találták meg a kis odút a sok fű között. Végül az egyik nyuszigyerek mégis észrevette.

– Ott van! – mutatta izgatottan a többieknek. – Gyerünk haza!

Ebben meg is egyeztek, és mivel a szivárvány pont olyan volt, mint egy nagy csúszda, úgy döntöttek, hogy lecsúsznak. Az egyik kisnyuszi a piros sávon csúszott le, a második a narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön, az ötödik a világoskéken, a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán. Sikongatva siklottak lefelé, és közben a szivárvány úgy összemaszatolta őket, hogy végül hét színes nyuszi hemperedett a fűre a szivárvány lábánál. Az egyik tetőtől talpig piros volt, a másik narancssárga, a harmadik citromsárga, a negyedik zöld, az ötödik világoskék, a hatodik sötétkék, a hetedik lila. Egy kis ideig csak hahotáztak egymásra mutogatva, azután elindultak hazafelé.

Mire a nyúlodúhoz értek már esteledett. Nyuszimama az odú bejáratánál ugrándozott fel – alá, és aggódva nézelődött mindenfelé. Nem tudta, hová lettek a nyúlgyerekei. Egyszer csak a magas fűben felbukkant hét kis kerek fej, hosszú fülekkel.

– A formájuk nyusziféle – gondolta a nyúlmama, – de az én gyerekecskéim rendes szürkésbarna színűek.

Ám addigra már köréje sereglettek és egymás szavába vágva meséltek a szivárványról, meg az esőről, az erdőről, ami nagyon messze volt, és a csúszdázásról. Nyuszimama jót nevetett, aztán kihozott egy dézsa meleg vizet és megfürösztötte nyuszigyerekeit. A végén a fűre öntötte a vizet.

Attól a naptól kezdve pedig a nyúlüreg körül csupa színes fűszál nőtt – nem csak zöld, hanem piros, narancs, kék és lila is.