Tóth Ágnesnek - Miklya Luzsányi Mónikától

Manókarácsony

– Nézd, Csirib! Kész vagyok! – tette le a tollat Csarab. – Most már én is igazi manó lettem! Olyan, mint a nagyok! Akik ajándéklistát készítenek a Téli Ajándék Ünnepre.

Csirib és Csarab, mint minden kismanó a Jávor-erdőben, nagyon várta a nagy Téli Ajándék Ünnepet. Mert az ajándékot minden manó szereti. Csarab meg még inkább. Annyira, hogy az ünnep estéjén alig tudta kivárni, hogy megszólaljon a jégcsengő. Alighogy meghallotta a hangját, már rohant is a vén fenyő alá, hogy kibonthassa az ajándékait. Pontosabban szólva nem is kibontotta őket, hanem feltépte a csomagolást. Mert kinek van türelme szépen kibontogatni az ajándékokat? Senkinek. Csarabnak legalábbis nem volt.

A manók talán az ajándékoknál is jobban szerették a titkokat. És a téli manóünnep telis-tele volt titkokkal. Nem csoda hát, hogy alig múlt el az Őszi Gyümölcs Fesztivál, már készülődni kezdtek a Téli Ajándék Ünnepre. Végeláthatatlan hosszú ajándéklistákat írtak, persze titokban. Az ajándékok is titokban készültek, és a manóünnep éjszakáján titokban kerültek a vén fenyő alá. A vén fenyő réges-régen érkezett, távoli vidékek illatával, ezért a manók különösen szerették. Az illatát is ajándéknak tekintették.

Ajándéklistát persze csak azok a nagy manók tudtak írni, akik ismerték a betűk titkát, akik kijárták a Hanga-völgyi manóiskolát. Vagy ha nem is járták ki, már eleget jártak belőle. Mint Csirib és Csarab. Úgyhogy ebben az évben már a manóikrek is írtak ajándéklistát. Csirib még épp hogy hozzákezdett. Csarab már be is fejezte. Pedig jó hosszú listát írt. Olyan hosszút, hogy a juharlevélpapír végigfutott a szobán, a konyhán, az előszobán. Mert hogy a lista végtelen hosszú volt. Vagy majdnem végtelen.

– Szóval – fordult a tesója felé Csarab –, az ajándékünnepre szeretnék egy új manósityakot, és illaköpenyt, kettőt. De nem akármilyet, hanem az egyik tegyen láthatatlanná, a másik meg változtasson vissza. Mert ugyan ki akar láthatatlan lenni egész életében? És persze kellene még egy éjjel látó szemüveg, hogy jobban lássak a bagolylesen. Meg illafülek, amiket most hirdetnek a Manó shopban. Na meg egy önjáró léghajó! Vagy nem is! Inkább tündérszárnyak! Mert milyen dolog már, hogy a tündéreknek van szárnyuk, még a juharmagoknak is van, csak a manóknak nincs. És persze, ha lehull a hó, jó lenne egy illantós sítalp is, vagy inkább lökhajtásos, most az a menő, és háromdés jövőbe látó, hogy tudjam, mikor lesz havazás, és egy csillámporral teli zsák, hogy akkor is síelhessek, ha mégsem esik a hó – fejezte be a felsorolást Csarab, és várt egy kicsit, hogy mit szól hozzá Csirib.

De a manótesó nem szólt semmit. Csak hümmögött.

– Aha… – szólt elgondolkozva. – És a többiekkel mi lesz?

– A többiekkel? Milyen többiekkel?

– Hát, akiknek te adsz ajándékot – folytatta Csirib.

De Csarab döbbenten nézett rá.

– Jaj, Csarab, te megint nem figyeltél Ilma tündértanító nénire, amikor a Nagy Ajándék Ünnepről beszélt! – rázta a fejét Csirib. – Az ajándékünnepben nem az a lényeg, hogy te mit kapsz, hanem, hogy mit adsz! És a titok, az a legfontosabb. Hogy kitudd, mire vágyik, akit meg szeretnél ajándékozni.

– De hát… ¬– húzta a száját Csarab – honnan tudhatnám én, hogy kinek mi a kívánsága?

– Hát, épp ez az! Ezért nehéz az ajándéklistát írni. És ez a szép is benne. Mert titkokat kitudni a legizgalmasabb dolog a világon. Csak tartsd nyitva a szemed meg a füled. Néha minden manó elárulja, mire vágyik. Hogy mi lenne számára a legszebb ajándék. De azt nem olyan egyszerű lefülelni. Kész titokvadászat – mondta Csirib, és gondterhelten odafordult a saját listájához.

– Titkokvadászat – dohogott magában Csarab –, milyen ostobaság. Tudom én, hogy kinek mit adok az ünnepen. Úgyis van egy csomó dolgom, amit nem használok.

És már szaladt is szobájába, hogy elővegye a dobozt, amiben a régi, dirib-darab kacatokat tartotta. Volt ott kinőtt balettcipő, Pamillának éppen jó lesz! Meg egy bükkmakk golyószóró. Igaz, hogy már nem szórja a golyókat, mert elromlott a váltószerkezete. De Csiperke olyan pici még, hogy észre se veszi. És itt a matricás album, amiről ugyan már rég lekopott a fenyőgyanta, úgyhogy egyik matrica se ragad, de Ihorka épp elég rendetlen, úgyse ragasztana be egyet sem. És van itt még kerék nélküli széltoló, talpatlan juharpapucs, préselt virágkehely.

– Felesleges itt titkokra vadászni – nézett végig a kacatjain Csarab. – Jut itt ajándék mindenkinek.

De hiába, a titokvadászat csak nem hagyta nyugton. Már csak azért sem, mert Csirib egyfolytában titokzatos képpel járkált. És persze hiába faggatta, soha nem szólt egy szót sem. Csak időnként felírt valamit a listájára. És ha Csarab nagyon nyúzta, mondja már meg, hogy mit csinál, akkor csak annyit válaszolt:

– Titkokra vadászok!

De ezt már nem tűrhette tovább Csarab! Még mit nem! A végén Csirib nagyobb titokvadász lesz, mint ő! Az nem lehet! Úgyhogy Csarab is nekilátott a titokvadászatnak. Kerekre nyitotta a szemét, hegyezte a fülét, hogy a titkok nyomára bukkanjon. És saját maga döbbent meg a legjobban, hogy a titkok milyen könnyen elárulják magukat, ha figyel.

Elég volt csak egyszer elkísérni Pamillát egy táncórára, hogy kiderüljön, utálja a balettot. Szíve szerint sziklamászásra járna, de hiányzik hozzá a felszerelés. Csiperke meg ki nem állhatja a bükkmakkot, a golyószórástól megijed. Ha teheti, gesztenyét gyűjtöget a mókusoknak. Ihorka pedig egy zenekart szeretne, amiben ő lehetne a gitáros. Úgyhogy mire elékezett a nagy Téli Ajándék Ünnep, Csarab elrejtett a vén fenyő alá néhány titkot: Pamillának egy sziklamászó kötelet font hangafűből, Csiperkének egy gesztenyegyűjtő kosarat készített juharlevélből, Ihorkának meg egy szólógitárt, a juhar szárnyas terméséből.

És amikor megszólalt a jégcsengő, nem ő volt az első, aki odarohant a vén fenyőhöz. Azt figyelte inkább, mit szólnak a barátai az ajándékokhoz.

– Sziklamászó kötél! – ujjongott Pamilla.

– Gesztenyéskosár! – viháncolt Csiperke.

Ihorka nem szólt semmit, csak pengetni kezdte a szárnyas gitárt. Belezendült a Hanga-völgy és a Jávor-erdő. Főleg, amikor Makkfitty is előkapta a kasztanyettáját, Riola a hegedűjét, Hársogi a trombitáját, Csiribről meg kiderült, milyen jó szövegíró. Ott helyben megalakult a Manóberek tánczenekar. Csaptak olyan manóbulit, hogy mindenki táncra perdült. Még az öreg Tatimati is ott ropta a körtáncot a vén fenyő alatt.

Illa berek, lábak, erek,

ropja pöttöm, nagy és öreg.

Csarab csak állt, nézte a barátait. És rájött, hogy Csiribnek igaza van. A titokvadászat az egyik legjobb dolog a világon.