Szőcs Henriette: Tollasbál

A meséhez Szántói Krisztián készített illusztrációkat

Egy holdvilágos éjszakán, amikor hangosan muzsikáltak a tücskök, Kuszkusz beosont Herceg szobájába. Kuszkusz, a fekete-fehér foltos perzsacica és Herceg már hét éve barátok voltak, a kisfiú szülei akkor vették a macskát, amikor megtudták, hamarosan kisbabájuk születik. A cica rángatni kezdte gazdája takaróját.

− Gyere velem a tollasbálba! – mondta Kuszkusz Hercegnek.

− Nem lehet, nekem ilyenkor már aludnom kellene, reggel korán kelek, megyek úszni. Olvastunk esti mesét, imádkoztam és lekapcsoltuk a lámpát. Ilyenkor jön az álomtündér. Mama mérges lenne! – rázta fejét szomorúan a kisfiú.

− Nem tudja meg. Nézd csak, Ferdinánd macit idefektetjük helyetted a párnára, ha Mama benéz, azt hiszi, régen alszol. Mi meg kimászunk az ablakon.

Kuszkusz közben ügyesen elrendezte Herceg takaróját. Messziről tényleg úgy nézett ki, mintha a kisfiú az ágyában szenderegne. Herceg megnyugodott, kiugrott a macskával az ablakon:

− Kalandra fel!

           A fiú Kuszkusz után loholt az utcán. Késő volt, még egy kocogó se jött szembe.

− Mi az a tollasbál? – kérdezte Herceg.

− Egy buli – válaszolta kurtán a macska.

− És hol tartják?

− A Dodóék melletti üres házban, mindig ott találkozunk a barátaimmal. Nagyon jó lesz, végre megismerkedhetsz velük.

Egy deszkarámpán felmásztak az épülő házba. Kuszkusz gyorsan cikázott a fél téglák, kiálló betonvasak és a törmelék között, Herceg a sötétben botladozott. Eszébe jutott, hogy a mamája megígértette vele, sohasem megy biciklizés közben az építkezésekre. Nem elég, hogy elszökött, most még ez is. Ha kiderül, minimum egy hét tévéelvonást kap majd büntetésül. A gondolatra kirázta a hideg.

Nem tudta tovább törni a fejét, hirtelen rengeteg állat vette körül. Először csak a szemük világított, később a kisfiú felismerte, macskák közé keveredett. Néhányan szépen fésültek voltak, nyakörvvel és névtáblával, mások büdösek és loncsosak, bundájuk néhol tépett.

− Ki ez? – kérdezte egy nagy, vörös kandúr.

Alfi, olvasta le a nyakában lógó kör alakú medáljáról a kisfiú.

− Herceg, a gazdám – válaszolta Kuszkusz.

− Minek hoztad ide? Megállapodtunk, hogy emberek nem jöhetnek – mondta dühösen a vörös, közben vicsorgott, rózsaszín ínye alól kilátszottak hegyes fogai. Herceg félt, most majd biztosan megharapja Kuszkuszt. Barátja azonban nem ijedt meg, felborzolta a szőrét, hirtelen olyan lett a farka, mint Mama pókhálózó mopja.

Kuszkusz bátran visszafeleselt a kandúrnak:

− Alfi, Herceg nem olyan, mint a többiek. Sohasem rúg belém, nem húzza meg a fülem, és vacsorakor finom falatokkal töm.

− Még hogy nem olyan, mint a többi! – ugrott melléjük egy félszemű cirmos. – Ilyen emberporontyok dobáltak meg kővel. Ember ő, nézd csak meg az ujjait! Hát micsoda karmok ezek?

A fiú rémülten kapta el a kezét.

− Anyukám reggel vágta le a körmömet – válaszolta Herceg megszeppenve. Arrébb húzódott, mert Mama mindig azt mondta, ne simogasson meg mindenféle kóbor állatot, lehet, hogy veszett, túl közel az erdő.

− A valódi köröm ilyen – eresztette ki karmait a félszemű.

Herceg még hátrébb lépett, nem szerette volna, ha a kandúr a bőrébe mélyeszti őket.

− Ne ijesztgesd! – mordult Kuszkusz a kóbor macskára. – Bulizzunk inkább!

Egy hófehér, hájas gombolyag lépett elő, szájában egérrel. Elengedte, mikor nekiindult, rálépett a farkára. Egyszer annyira lassan mozdult a kövér macska, hogy az egérnek majdnem sikerült elérnie Herceget. Végül Alfi kapta el a szökevényt. A kisfiú felkiáltott, undorodott a rágcsálóktól.

− Micsoda nyápic, még egy ilyen kis vakarcstól is fél!

− Dehogy gyáva! Tegnapelőtt lebirkózta a szomszéd Dávidot, pedig ő már másodikos. Nézzétek, micsoda izmai vannak az úszástól! – vágta rá Kuszkusz, közben megtapogatta gazdája bicepszét.

− Bizonyítsa be, hogy bátor, akkor bevesszük a csapatba – mondta a vörös kandúr. – Gyere utánunk! – hívta Herceget.

Az egész kompánia nekiiramodott, átugrották az ablakmélyedést, ki a szabadba. Herceg felmászott a párkányra, majd leugrott ő is. Zuhant és zuhant, egyre közeledett a pince betonpadlója. A kisfiú kétségbeesetten sikoltozni kezdett. Hirtelen puha kéz fogta meg a vállát, felemelte a levegőbe, repültek, egyre magasabbra. Elhagyták a szürke felhőket, a hold kerek képével rámosolygott. Hercegnek eszébe jutott, a mamája mesélt neki arról, hogy minden gyerekre vigyáz az őrangyala. Biztosan ez az angyal talált rá. Megsimogatta a fiúcska fejét, tollak csiklandozták az orrát, Herceg tüsszentett. Kinyitotta a szemét, hogy megismerkedjen a megmentőjével.

− Mi a baj kisfiam, rosszat álmodtál? Itt vagyok – ölelte át szorosan Mama, és puszit nyomott a feje búbjára.

Az alkotók blogja: Szőcs Henriette íróé itt, Szántói Krisztián illusztrátoré itt érhető el.