Tasnádi Emese: Útravaló Dzsundzsinak, a Hörcsögnek, a Nagy Útra

 

-         Nem mozog. Miért nem mozog?

-         Mert már nem tud.

-         Alszik?

-         Nem alszik. Elment.

-         Elment? De hiszen itt van a ketrecben.

-         Ez már csak a teste. A lelke elszállt.

-         Mint a nagymamáé ősszel?

-         Igen, pont ugyanúgy.

-         Akkor meghalt. Miért nem ezt mondtad?

-         Nem tudom. Talán mert így szebben hangzik.

-         Lehet. De nekem nem tetszik.

-         Miért?

-      Mert ha valaki elmegy, akkor az vissza is jöhet. De ha valaki meghal, az már soha többet  nem jön hozzánk vissza.

-      Ez igaz. De mi akkor is emlékszünk rá és sokat van velünk. Olyan, mintha csak elment volna valahova és ezért nincs velünk.

-     De ha valaki elmegy, azzal lehet telefonon beszélni. Én pedig nem tudtam már felhívni többet a nagymamát. Pedig akartam.

-       Tudom. De magadban biztos beszélgettél még vele, nem?

-        De igen. Éjszaka.

-        Látod, nem is olyan nehéz ez.

-      Dehogynem. A nagymama ember és tudott nekem válaszolni. Az állatok viszont nem tudnak beszélni.

-     Van, amikor nem is kell, hogy beszéljünk, elég, ha a szívünkbe nézünk. Tudod, mit,   temessük el!

-        Jó. De kint hideg van, fázni fog.

-        Majd betakarjuk puha földdel és levelekkel.

-        Nagyon sok levél van a földön. Mind lehullott. Kopaszok a fák.

-        Igen, mert ősz van.

-        A fák is meghaltak? Azért hullott le a levelük?

-        Nem, nem haltak meg. Csak alszanak, majd tavasszal felébrednek, és kinőnek a leveleik.

-        De ő már biztos nem ébred fel, ugye? És a nagymama sem?

-        Nem, ők már nem ébrednek fel soha többé.

            -       Jó sok földet és levelet rakjunk majd rá. Nem akarom, hogy fázzon! 

 Fent: Vajda Julianna rajza

 Lent: Vajda Nóra levele