Teodora Apt |
Zsolti,
a kedves, két és háromnegyed éves szőke kisfiú, Buksi a jobbos
és Blöki a ballábas kutyapapucs békésen szundikáltak Zsolti
zöldre festett falú
szobájában. A kisfiú a szép, bükkfa színű rácsos ágyában, a
gitáros, téli paplanba burkolózva, Bodri és Buksi az ágy alatt,
a zöld cipősdobozban. Egyszer csak Buksi furcsa hangra lett
figyelmes. Mintha valaki megrázta volna a redőnyt.
– Különös,
vajon ki jár itt ilyen későn? –
töprengett a kis kutyapapucs, majd szorosan hozzábújt hangosan
szuszogó párjához.
Tovább
szundikáltak mindhárman, de nemsokára ismét furcsa, még
hangosabb zaj töltötte be a kis szobát. Mintha valami morgott
volna és hosszan, mérgesen rázta a zöld szoba ablakának lehúzott
redőnyét.
– Jaj,
Blöki –
suttogott Buksi rémülten. –
Te is hallottad? Valaki rázza az ablakot.
Blöki
álmosan kinyitotta a szemét és fülelni kezdett. Ő nem hallott
semmi különöset.
– Ugyan,
Buksi, csak álmodtál. Aludj szépen tovább. Még felkelted
Zsoltikát a rémüldözéseddel –
suttogott Blöki, és újra becsukta a szemét. De mikor már épp
elaludt volna, ő is meghallotta a különös zörgést és morgást,
ami egyértelműen az ablak felől jött.
– Hű,
Buksi –
suttogta Blöki gondterhelten, –
itt tényleg van valaki. És nagyon mérgesnek tűnik. Reméljük,
gyorsan elmegy, és nem ébreszti fel Zsoltikát.
– Én
félek –
szipogott Buksi.
Hamarosan
még hangosabb, még morgósabb zaj hallatszott az ablak felől, még
egy és még egy. És mintha kopogott is volna valami. Erre már
Zsolti is felébredt és fülelni kezdett.
– Ti
is halljátok ezt? –
kérdezte Buksit és Blökit. –
Vajon ki csinálja ezt a zajt?
– Nem
tudom, de eléggé félelmetes –
nyafogta
Buksi az ágy alól.
– Alighanem
utána kell járnunk –
mondta Blöki, és kimászott a cipősdobozból.
– Alighanem
valóban –
mondta Zsolti, és kibujt a rácsos ágyon hagyott kuckóbejáraton.
M
még jó, hogy anya ma este is elfelejtette betenni a pálcákat.
Zsolti
felvette Buksit és Blökit és óvatosan az ablakhoz osontak. Újabb
rázás és hangos morgás hallatszott, sőt még valami süvöltésféle
is kivehető volt annak, aki kellőképpen hegyezte a fülét.
– És
most hogyan tovább? –
töprengett Zsolti. –
Az ablakot nem nyithatjuk ki, mert nekem egyedül nem szabad, meg
hideg is van, meg aki kint van, akkor be is jöhet.
– Nem
tudom, én nagyon félek –
mondta Buksi, és jó erősen Zsolti lábába kapaszkodott.
– Én
is félek egy kicsit –
suttogott Zsolti.
– Talán
kérdezzük meg ki az –
javasolta Blöki.
– Ez
jó ötlet! –
helyeselt Zsolti, és elhúzta a függönyt, majd félhangosan így
szólt: –
Ki van odakint? És miért rázza az ablakot?
Egy
darabig nem jött válasz, majd újra rázás és morgás
hallatszott. Zsolti kicsit hangosabban megismételte
– Ki
van odakint? És miért rázza az ablakot?
Újabb
rázás, zúgás, sivítás hallatszott, majd még egy rázás.
Zsolti elbizonytalanodott. Talán süket ez a valaki? Még egy kicsit
hangosabban, de azért nem kiabálva megint megkérdezte:
– Ki
van odakint? És miért rázza az ablakot?
Ezután
fülét az ablakhoz tapasztotta és hallgatózott.
–
Húúúúúúúúúúúúúúúúzni
kell, süüüüüüüüüüüüüüürgősen, tooooooooooooolni kell.
Meeeeeeeeeeeeeenjetek felhőőőőőőőőőőőőőőőőőőőcskék
keleeeeeeeeeeeeeetre eeeeeeeeeeeel!
– Ti
is halljátok? –
kérdezte Zsolti. –
A redőnyrázó versel. Nagy munkában lehet, mert nyög szegény.
Buksi
és Blöki is hallotta már a huhogó, sistergő mondatokat, de nem
érthették. Vajon ki beszél a felhőkkel, s miért rázza az
ablakot?
– Hahó,
Te odakint. Mit csinálsz a felhőkkel? Mi itt bent nem tudunk ám
aludni a zajongásodtól, nem lehetne kicsit csendesebben, kérlek? –
szólt Zsolti a legközelebbi rázós, süvítős, huhogós futamnál.
Ekkor
hirtelen csend lett, majd egy finom, barátságos fuvallat rezgette
meg újra a redőnyt:
– Ne
haragudj kisfiúúúúúúúú, nem akartunk
zavaaaaaaaaaaaaaaaaaarni, de ezeket a hóóóóóóóóóóófehőket,
sürgőőőőőőőőősen el kellett hoznunk ide. Mi vagyunk a
Szélmunkások, vagy, ahogy ti neveztek, a szélvihar. Ha Természet
Anya valamit gyorsan szeretne innen oda tenni az égen, minket hív,
s mi elvégezzük. Sajnos, csak ilyen zajosan megy, mert a
felhőjószágokkal nehéz ám a munka. De aludjatok nyugodtan,
benneteket, gyerekeket nem bántunk ám, s majd eztán igyekszünk
kisebb zajjal lenni. Mára végeztünk is. Feküdj vissza, nehogy
megfázz. Szép álmokat!
– Jó
munkát nektek, Szélmunkások! –
mondta Zsolti, és Buksival meg Blökivel visszasétált az ágyba.
A
kisfiú és a két kutyapapucs hamarosan visszabújtak, Zsoltika a
rácsos ágyba a kuckólyukon át, Buksi és Blöki pedig a kényelmes
és meleg zöld cipősdobozba. Pár perc múlva már mélyen aludtak.
Mikor reggel felébredtek, örömmel látták, hogy a Szélmunkások
valóban elmentek már, de hátrahagytak nekik egy gyönyörű
meglepetést: hatalmas pelyhekben hullott a hó, s a táj, amerre
csak az ablakból látni lehetett, mindenfelé fehér volt egészen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése