Halász Bálint: A gomba kalapja

 

Horváth Eszter illusztrációja

 

A zsivány felhő, ami eddig az Apró Dombot áztatta, elnyargalt az Elhagyatott Rét felé. Így újra ragyogott a nap, az ég kék lepelként terült szét az Apró Domb felett. A domb szuszogott, a fűszálak szárítkoztak, a gombák büszkén mutogatták, mennyit nőtt a kalapjuk. Egyet kivéve. Neki nem volt. Csupasz fejét két kezével próbálta takargatni, miközben keservesen sírt. Az Apró Domb lakói köré gyűltek. Egy kis csiga, egy katica, két szúbogár és egy szarvasbogár együtt próbálták vigasztalni.

– Megtaláljuk a kalapodat, ne félj! – biztatta a gombát a kis csiga.

– Nem ti vittétek el megint?! – vizslatta szúrós szemmel a katica a szúbogár ikreket.

– Nem mi voltunk! – válaszolták a meggyanúsított bogártestvérek.

– Nem hiszek nektek – csóválta a fejét a katica.

– Hiszed vagy sem, nem mi vittük el! Csak most bújtunk elő abból tuskóból – mutattak a szúbogarak a közeli eperbokor irányába.

Mind odafordultak, de a bokor tövében nyoma sem volt tuskónak, csak egy furcsa ruhába öltözött kis egér mosolygott rájuk kedvesen. Fekete cilindert viselt a fején, csokornyakkendő ékesítette a nyakát. A mellkasán fehér, élére vasalt ing feszült, rajta szmokingkabát. A kis egér sétapálcájára támaszkodva a szmokingja felső zsebéből előhúzott egy aranyláncon lógó, kerek üveget, és bal szeme elé biggyesztette.

– Hát megjött, felügyelő! – üdvözölte a szarvasbogár a jövevényt.

– Csodálatosan szép napot! Hadd mutatkozzam be, Kázmér vagyok, szöcskeegér és mesefüggetlen nyomozó! – hajolt meg elegánsan a kis egér, majd a kalapjavesztett gombához lépett. A gomba mukkanni sem bírt. De nem csak ő lepődött meg:

– Mi az, hogy szöcskeegér!? – kerekedett el a kis csiga szeme.

– Mi az, hogy független nyomozó!? – értetlenkedett a katica.

– Mi az, hogy mese? – kíváncsiskodtak a szúbogarak.

– A mese az, amikor az állatok és a növények beszélni tudnak, a gombának keze van, és a történet végére minden jóra fordul – magyarázta derűsen Kázmér.

– Akkor meglesz a kalapom? – pislogott reménykedve a gomba.

– Ezért vagyok itt – bólintott a szöcskeegér.

– Én hívtam, ő a legjobb! – kacsintott a szarvasbogár Kázmérra.

– Akkor vágjunk is bele! Hatkor kezdődik az előadás az Operában! Ha már így kiöltöztem, nem szeretnék késni! – simította végig a szmokingját az egérnyomozó.

Majoros Nóra: A kesztyű

Egy ukrán népmese és Arthur Conan Doyle
Sherlock Holmes történetei nyomán

 

Márialigeti Anna illusztrációja

 

Egy enyhe téli reggelen a mezőőr zsebéből kiesett egy fél pár kesztyű. Nem maradt sokáig ott, ahová esett, a szél elfújta, egy molnárgörény játékból megcibálta, egy nyúl megrágcsálta, mert úgy vélte, ehető. Ámde arra járt egy róka, aki meg a nyulat vélte ehetőnek. Ezután a kesztyű kallódott. Mind tudjuk, mi történik a kallódó kesztyűkkel: belevackolják magukat az állatok. No, de hogyan is történik egy ilyen szállásfoglalás a Borsodi-Mezőségben?

Vizsgálódásunkban bizonyos Serteperte Holmi úr, a szöcskeegér (egészen pontosan: magyar szöcskeegér) lesz segítségünkre. Nevét onnan kapta, hogy mindenbe beleütötte az orrát, és állandóan kérdéseket tett fel: Hol? Mi? Mikor? Miért? És ez a Hol-Mi ráragadt.

Éppen téli álmából ébredezett, amikor kopogtattak föld alatti ürege bejáratán. Kikászálódott az ágyból, és a bejárathoz ment. Az ajtóban Hoppá állt, a röpképtelen szöcske (egészen pontosan: magyar tarsza).

– Van egy ügy! – jelentette Hoppá. – Ismeretlen dolog tűnt fel a réten!

Az egér jegyzetfüzetet vett elő.

– Hogy néz ki az a dolog?

– Mint a búbosbanka tollbóbitája, de nem tollból van, és sokkal nagyobb.

Holmi felírta.

– Hol van?

– A morotvánál, a nőszirmok között.

– Mikor került oda?

– A nyúlné szerint télen, amikor a róka megette az urát.

Holmi mérgesen lecsapta a füzetet. Hoppá gyorsan megjegyezte:

– Megevési gyilkosság volt, ami nem törvénytelen.

– Ha az a dolog tél óta ott van, akkor várhat, amíg megreggelizem! Különben nemsokára itt is megevési gyilkosság esete forog fenn – közölte az egér, mire a szöcske megszeppenve félrehúzódott. A szöcskeegér ugyanis szívesen fogyasztott szöcskét, ám ez a tarsza a társa volt.

Holmi becsukta az ajtót, majd megreggelizett. Csenkeszmagot. Utána felvette kockás kabátját, sapkáját, zsebre tette a nagyítóját, és tette a dolgát: nyomozott. Elsőként megvizsgálta a szóban forgó dolgot. Felfedezte a molnárgörény és a megboldogult nyúl fognyomát. A kallódásra utaló jeleket, úgymint csiszatolódás, beakadás, szakadás és tépődés, sorban feljegyezte a füzetébe. Zsályaillat – ezt kétszer aláhúzta.

– Te Holmi, nekem van egy megérzésem – mondta izgatottan Hoppá. – Nem lehet, hogy ez egy óriás búbosbanka tollbóbitája? És a róka nem csak a nyulat…

– Nem találgatunk, barátom, hanem szemtanúkat hallgatunk ki! – közölte az egér.

A morotva vize locsogott-fecsegett, ahogy a part menti nádasban nyüzsögtek az állatok. A vizsgálat alatt álló dolog a nőszirmok torzsás tövén akadt fenn. A közelben békabuzogány nőtt, friss hajtásain Holmi rágcsálás nyomait vette észre. Feljegyezte a füzetébe, aztán felmászott egy nádszálon, és körülnézett. Ezután cikcakkban átfutott a zsombékoson, mígnem megtalálta, akit keresett: a mocsári teknőst.

– Mit tudsz mondani az idegen dologról? – szegezte neki a kérdést.

– Semmit. Azt sem tudom, miről beszélsz – vágta rá a teknős.

– No, és akkor ki rágcsálta meg ma reggel a békabuzogány leveleit? – kérdezte a szöcskeegér, és nyomatékosításnak felemelte a mutatóujját. – Elárult a fognyomod. Tehát látnod kellett az idegen dolgot! Ki vele, mit tudsz róla!

A teknős behúzta a nyakát a páncélja alá, alig látszott ki a feje.

– Jól van. Láttam. De nem én hoztam el onnan, ahol volt!

– Hol volt?

– A szilfaliget mellett. A kidőlt tölgy törzsén.

– És miért hoztad el?

– Én nem…

Holmi a teknősre nézett, mire az meggondolta magát.

– Mert nem akartam, hogy a hörcsögé legyen. Elvettem tőle. Csihi-puhi, megvertem. Nem szégyellem, mondd el nyugodtan bárkinek! Veszélyes az a dolog?

– Folyamatban lévő nyomozásról nincs módomban információt adni – felelte Holmi, majd intett Hoppának, hogy kövesse.

Újlaki-Nagy Júlia: Rokonok

  

Erdősi Zsófia illusztrációja

 

Apu szerint minden olyan körülményes,

amikor anyunak az apujához megyünk,

késik a vonat, sokan vannak,

büdös a fülke, és különben is,

annyi az átszállás, futás, utazás.

Nyűgösebb vagy, mint a gyerek,

mondja apunak anyu, s a fülembe súgja:

– Meséljek inkább a szöcskeegérről?

Anyu tudja, hogy minden rágcsáló

a kedvencem, most is a hátizsákomban

lapul a plüsspatkány, s amíg apu

a bőrönddel matat, anyuval megnézzük

a neten, mi fán terem az a szöcskeszerzet.

És kiderül, alig hiszem el, hogy

a szöcskeegér pont olyan, mint én,

mert ott lakik nálunk Borsodban,

és rokonai vannak Kolozsvár mellett.

Apu szerint minden olyan körülményes,

szinte lehetetlen eljutni nagyapához.

Anyu szerint a sínek alatt titkos alagút fut,

át a határon, egészen Kolozsvárig,

ott fut a járatban egy kis barna szöcskeegér,

izgatottan várja szöcskeegér-nagyapa,

és amikor reggel megérkezünk a vonattal,

a titkos alagútban már kakaót szürcsöl

az unokájával.

 

 

Csík Mónika: Kalamajka egérmódra

  

Kleman Ágnes illusztrációi

 

Néhány hetet késlekedett

a Pannon gyepi posta,

pedig Tás, a teknőspostás

lóhalálában hozta.

 

Verte eső, fújta a szél,

nap tűzött rá, rendesen,

ő meg csak ment, mendegélt át

árkon, bokron lelkesen.

 

Éppen május derekára

futott be a küldemény,

román nyelvű pecsétkorong

piroslott a külsején.

 

 

Pecsét alatt ákombákom,

nagy betűkkel: TRIZONA,

alatta meg lerajzolva,

hogy a címzett kicsoda.

 

Orra turcsi, szeme gombszem,

két füle szürke-tarka,

háta csíkos, mint a mókus,

és kunkorgós a farka.

 

„Szöcskeegér asszonyságnak

üdvözlőlap érkezett! –

kurjantotta Tás, a postás. –

Nincsen rajta ékezet!”

 

„Való igaz, nekem küldték –

betűzgette Trizóna –,

Erdélyben adták postára,

utazik már mióta!?

 

Móki írt, a barótiak

szöcskeegér-ágából,

lakomára invitál, és

gondoskodik szállásról!”

 

 

Felkerekedett hát tüstént,

csomagolt az egérnép,

szökdécselve, ugrándozva

a buszt épphogy elérték.

Halász Bálint: Makk-Bank-akció

  

Kovács Réka illusztrációja

Erdőváros közepén állt a Makk-Bank. Itt őrizték Erdőváros vagyonát. Ugyanis Erdővárosban mindenki makkban kapta a fizetését. Makkért szedte össze az avart a sün, szállította el a leveleket agancsa között a szarvas, és makkért trillázott Dalos Rigó az operában, amit makkért vett jegyen hallgatott a közönség. Makk-Bankban tartotta kicsi és nagy a megtakarítását. Mert azt hitték, ott biztonságban van!

Nem sejtették, hogy a megátalkodott mókustestvérpár, Mókus Mihály és Mókus Móni minden álma, hogy kirabolja! Álom is maradt volna, ha nem találkoznak a titokzatos Főnökkel! Így a mókusoknak már volt tervük, csak egy dolguk maradt, várni.

Eljött az az este. A Hold paplanfelhők mögött bóbiskolt. Szokatlanul nagy sötétség borult Erdővárosra. A szentjánosbogaraknak kellett bevilágítani a Makk-Bankot. Lámpásaikkal zöld pislogó fénnyel vonták be a hatalmas tölgyet. Erre csak a turisták, főleg a kínai márványpoloskák miatt volt szükség, akik imádták a csillogást. Ugyanis a bank igazgatója a nagy sötétre való tekintettel Uhut, a baglyot bízta meg a bank őrzésével. Uhu mindig magával hozta hírhedt szakaszát, a vérmes vadmacskaszakaszt is! Tökéletesen láttak a sötétben! Igaz, a macskák az évek alatt eléggé ellustultak, így amint elfoglalták őrhelyeiket a tölgy ágain, összegömbölyödtek, és már aludtak is. Uhu helyettük is éber volt, hatalmas szemeivel a sötétet pásztázta. De a mókustestvéreket nem vehette észre, mert ők már nappal elbújtak a tölgy tövében, a fagyalbokor takarásában.

– Mihály, biztos, hogy nem fognak felébredni a vadmacskák? – suttogott Móni.

– Biztos, kivéve, ha nem maradsz csendben! – pisszegett Mihály.

– Olyan nagy a fülük, a karmuk éles, és a foguk... – lesett fel Móni félve az alvó macskákra.

– De alszanak, és ez így is marad, hacsak a bagoly bele nem fúj a nyakában lógó sípba!

– És nem fog!? – akadékoskodott tovább Móni.

– Nem! Nem emlékszel a tervre?! – Mihály kezdte elveszteni a türelmét.

– Én igen, csak Öcsi nem! – magyarázta Móni.

– Öcsi?! – kerekedett el Mihály szeme. – Elhoztad Öcsit?!

Móni hátizsákjából előbújt egy hátán csíkos kismókus.

– Mi ez a csík?! – szörnyedt el Mihály.

– Ez a legújabb divat – vette védelmébe Móni az öccsét.

– Fúj! Menj haza, és mosd le ezt a csúfságot! – intett Mihály a kismókusnak, hogy tűnjön el.

– Mi se voltunk nagyobbak, amikor elcsentük az első makkunkat – kérlelte Móni a nagytestvérét. – És annyira cuki! Hidd el, szerencsét hoz!

– Hát jó! – enyhült meg Mihály. – De csak azért, mert Uhu most szürcsöl bele a kakaójába! – Valóban, fent az ágon a madár feje eltűnt a bögréje mögött.

– Tényleg, ahogy a Főnök mondta! Bagoly létére imádja a kakaót! – kuncogott Móni.

– És én annyi macskagyökeret kevertem bele, hogy az egy fészekaljnak is elég lenne – rötyögött Mihály.

Valóban, a hatás nem maradt el. Ahogy Uhu lerakta a bögréjét, nagyot ásított, látszott, küzd, hogy nyitva tartsa hatalmas, mindent-látó szemét, de nem tudta. Hamarosan a madár begyén a síp egyenletesen mozgott fel-le, a bagoly úgy hortyogott, mint a vadmacskák.