A Slampos utca
végén volt a bokor. Mindenki csak így emlegette: a bokor, még a színsárkányok
is, pedig ha ők így beszélnek valakiről vagy valamiről, annak komoly oka van.
Természetfeletti és titkos. Akkora volt a bokor, mint egy háromszobás lakás,
igazi ismeretlen növény, a nevét nem lehetett megjegyezni: három perc után
elfelejtette a leghíresebb emlékezőbajnok is. Az egész Slampos utca tele volt
csodával és csudával is, de ettől a helytől tartott mindenki, még Suta
alezredes is, pedig belőle már kétszer kiszippantották a szeretetet a
röglények. A bokor-lakásban egy kislány lakott, Akác. Legalábbis így tudta
mindenki. Bemenni vagy kijönni nem látta ugyan senki, de hogy ő lakott benne,
az amolyan íratlan szabálynak számított. Mint a mágikus vérvonal, olyannak. Akác
olyan nyelven beszélt, amit nem ismertek még a mágusok sem, de még csak
szavakat sem tudtak megfejteni belőle, mégis megértette mindenki, akit
megszólított. Mindig nagyon kedves és mosolygós volt, a tekintete alján mégis, akár
egy vékony zsinór, volt valami szomorú. Ott feszült, igen, ez a legjobb szó. Akadt
olyan nap is, amikor a nyaka köré tekeredett, mint egy sál, olyankor mintha nem
is kislány lett volna, hanem valami megregulázott angyal, esetleg istennő.
Két
állat is kísérgette, egy nagytestű, izgalmas tekintetű kutya és egy zöld
papagáj, aki folyton azt a zsinórt csipkedte Akác nyakán. De ha nem lett volna
elég a furcsából, a kutya úgy rikoltozott, mint egy madár, a papagáj pedig
ugatott.
Nem meglepő hát, hogy egyszer még a Dudor utcai piacról is elszaladtak
a kofák, mikor Akác kiment didergő gombát venni. Vastagabb lett a zsinór is a
tekintetében vagy a nyakán. Pont aznap akart tönkölyzsályát venni a migrénjére
Gigerli mágus is, aki igencsak megmérgedett a furcsa eseten. Igazából nem
mérges volt, csak a kislányt sajnálta, és azt érezte, utána kell járni a
dolognak. Mint afféle varázsember, érezte a fenyegető szomorút, szinte látta
azt a zsinórt az úttesten, a járdán kúszni. Még aznap este telefonált Suta
alezredesnek és Amáliának, a színsárkánynak, és kibeszélte velük az egészet.Sonja Danowski, német művész illusztrációja |
Nem furcsa, hogy azt sem tudjuk, mióta lakik itt velünk
ez a kislány?, tette fel a jogos kérdést Gigerli. Hogy nem ismerjük a nyelvet, amit beszél,
mégis megértjük?, fokozta tovább.
Hüm-ham, morgott valamit a
telefonba Suta alezredes. A mágus érezte, ahogy rettentő kefebajusza hozzáér a
kagylóhoz.
Próbálok visszaemlékezni, mikor tűnt fel az a bokor az
utca végén, töprengett Amália, de nem emlékszem. Hú, hogy ez
eddig nem jutott eszembe, vinnyogott hirtelen a színsárkány, hát az időfuvolámmal talán szóra bírhatjuk
az emlékezetet. Mondjuk, ahányszor megfújom, legalább tíz évet öregszem, de
mindegy, szólt, és keresni kezdte a hangszert.
Az időfuvola
veszélyes hangszer, jól tudta ezt Gigerli, de egyre inkább meg volt győződve
arról, hogy valami fogva tartja Akácot, és hogy az a zsinór nemcsak valami
szomorú. Két napra rá, pontosan reggel nyolckor szólaltatta meg Amália a
fuvolát. Addig Suta alezredes bement az összes házba, és megbeszélte a lakókkal,
hogy zárjanak be minden ajtót, ablakot, és még véletlenül se nézzenek ki, még
véletlenül se lépjenek az utcára, mert az időfuvola nem tréfadolog. Mire az
utca végére ért, olyan komor lett a környék, olyan szürke, mint a rendes
emberlakta városok. Suta alezredes is jól bezárkózott, de készenlétben maradt,
ha esetleg. Bár tudta jól: a ha esetleg esetén esélye sem lenne. Gigerli és a
színsárkány a bokor elé lépett a sóhajtozó utca végén, majd a mágus intett a
szemével Amáliának, aki belefújt a hangszerbe. A fuvola hangja először egy
lidércére emlékeztetett még a háború előttről, aztán egyre finomabban zengett,
a végén már annyira szép volt, mint a tündérek harmóniája. A Slampos utcában
pár ház látszólag összedőlt, majd újra felépült, majd újra összedőlt és így
tovább, ameddig tartott a fuvolaszó. De amitől igazán mindketten megijedtek, az
Amália átalakulása volt: a világ legkedvesebb meselényéből pár pillanatra olyan
vérszomjas és félelmetes szörny kerekedett, ami minden emberi és
varázsfantáziát felülmúlt, ráadásul a színsárkány legalább ötven évet
öregedett, ami még nem fordult elő soha. Mindketten azonnal tudták, mit kell
tenniük: szinte berobbantak a bokor-lakásba, mert tényleg egy háromszobás lakás
lustálkodott az ismeretlen növény alján. Mindjárt a középső szobába esett be a
két jó barát, meg is torpantak, mint a kezdő szalontáncos: Akác egy fonott
székben ült lehajtott fejjel, úgy tűnt, egy könyvet olvas éppen, a kutya előtte
ült és bámult a semmibe, a papagáj pedig még mindig a zsineget csipkedte. A
zsinór végigtekeredett az egész szobán, beleakadt pár tárgyba, a kutya farka
végére is akadt belőle, tisztára olyan volt, mintha a két oldalfal közé
kifeszített függőágy kötele szálazódott volna szét, és az lenne a zsineg. Amit
még Gigerli és Amália észrevett: az Akác előtt lévő könyv is a zsinóron lógott,
a kislány fel sem nézett, ahogy berontottak, csak a könyv lapjaira meredt. Különben
a szoba takarosnak tűnt: sok könyv, régi aranyos bútorok, nippek, terítők,
pöttyös állólámpa, nagyjából ezekkel volt a helyiség berendezve; de valahogy
érezni lehetett egy jóságos nagymama hiányát. Mintha a két szélső sötét szobából
az a hiány ásított volna. Gigerliék bele is borzongtak, annyira, brrrr. A lány
nem nézett fel, a kutya nem mozdította füle botját se a betolakodók felé,
bámult mereven a semmibe, csak a papagáj morgott kutyául, ahogy azt az átkozott
zsineget csipkedte.
Ez valami átok, állapította meg
Gigerli mágus rejtélyesen.
Nem átok, vagyis nem úgy, ahogy gondolod, suttogta Akác, de nem vette le a szemét a könyvről.
Tessék, mit mondtál? csapott le
Gigerli, de a lány nem válaszolt.
Amália közben
végigjárta a szobát, megnézett mindent, belesett a könyvespolc mögé, a bal
szemében hatalmas könnycsepp rezgett, az átváltozás emléke. Ahogy ott
sompolygott, egyszer csak meglátta, hogy a zsineg a két szoba sötétjéből nő ki
alig észrevehetően. Hirtelen felderült:
Megvan, megvan, megvan, megvagy, hííí, kiáltotta, és olyan táncba kezdett, amire még a papagáj is felkapta a
csőrét.
Egészen olyan
volt az a tánc, mint amikor Luigi fodrász részegen alva jár a háztetőkön
havonta egyszer, na, még egy kicsit bizarrabb azért. Ahogy ott ropta Amália, az
egyik szoba sötétje kiszürkült egy ponton a sarokban.
Ez, az!, Árnyéktörvény!, rikkantotta, majd odakiáltott a döbbent Gigerlinek,
mindjárt jövök, vigyázz rájuk addig,
beszélek a sárkánynagytanáccsal!, és sietve elrepült.
Nem tudni, mit
beszélt Amália a nagy színsárkánytanáccsal, de kész tervvel érkezett vissza, és
annyira örült, hogy csak úgy pompáztak a színei a fülétől a farkáig szépen.
Gigerli mágussal összehívták a Slampos utca lakóit, meg a Dudor utcában és a
Kolompos utcában élőket is. Rávették az embereket, hogy naponta egyszer valaki
látogassa meg Akácot a bokor-lakásban, ne féljenek, nyissanak be nyugodtan, és
bármilyen furcsa dolog történik, ne csináljanak semmit, főleg ne féljenek, nem
esik bántódásuk. Sőt, ha még ajándékot is vinnének, az hű de cudar jó lenne! És
két kerek hónapig csak jártak Akáchoz, jött a Dudor utcai Klapancia zenekar,
egy teljes napig játszotta ifjabb Mogyoró Jenő sehol-senki szonátáit. Zsáner
Gusztáv két festményét akasztotta fel a falra. Meredek Benő, a közkedvelt
filozófus nem hozott semmit, csak nézte a lányt meg a két állatot
rendületlenül, a papagáj meg is ugatta, annyira. A Halucin testvérek
látogatásánál történt meg az első előrelépés: a papagáj már nem ugatott, ellenben
a kutya rájuk mordult kicsit, amúgy kutyamódra, ujjé. Amikor Lujza, a szakácsnő
hozta világhíres rakoncátlan krémesét, majdnem elájult szegény: a két szélső szoba
sötétje lejjebb ereszkedett, és két ugyanolyan fejbúb látszott ki a sötétből,
mint amilyen Akácé, szegény Lujza még hetekkel később se tudott rendesen
aludni. Csendes doktor látogatásánál már derékig látszott a két lány a két
szélső szobában, mintha valaki legombolyította volna a sötétet. Ahogy egyre több
látszott a két lányból, akik nagyon hasonlítottak Akácra, a kutya és a papagáj
úgy tűnt el fokozatosan, vagyis nem tűntek el, ahogy azt Kecmec úr, a
csillagász észrevette, hanem elkezdtek áttűnni a könyv lapjaira. Gigerli mágus
belelapozott abba a könyvbe, és ahogy előrelapozott, kiderült, hogy a három
kislányt elhagyta az anyukájuk. Meg a nagymamájuk. Az apukájuk meg eltűnt a
háborúban. Kecmec úrnak Akác már teát is főzött, de még mindig nem lehetett
tudni, észrevette-e, mi történt a másik két szobában. A nagypapájukat meg
felkapta egy pörgő szél. Akkor kezdődött a sötét.
Két hónap
elteltével aztán egy egész városnyi népség gyűlt össze, és boldogan ünnepelték
a bokor-házból mosolyogva kilépő három testvért: Akácot, Levendulát és
Csermelyt. A nagy ünneplésben még azt sem vették észre, ahogy a bokor-lakás
eltűnik és megjelenik a könyvben, amit Akác magához ölel, és nem látták azt
sem, hogy egy takaros, vigyori házikó termett ott a szinte semmiből. Nem is
baj.
A mese angolul ITT olvasható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése