Pablo Zerda – Tamás Zsuzsa: Macska úr a szomszédban

Amikor ideköltöztem, ebbe az aprócska földszinti lakásba, tudtam, hogy nemcsak a három és fél szobámat meg az egész régi életemet hagyom hátra, hanem a lépcsőzést is, ami az én fájós lábammal már igencsak nagy problémát jelentett – így hát megpróbáltam örülni a változásnak. Mi tagadás, nem sikerült: egyszobányi új otthonom egy pillanat alatt megtelt régi életem tárgyaival és az emlékeimmel, mégsem volt kihez beszélnem, és nagyon egyedül éreztem magam.

Földszinten lakni különös érzés: néha megfeledkezem róla, hogy három emelet és sok-sok család lakik a fejem felett. Ha kinézek az ablakon, az orgonabokor mintha csak nekem virágozna, a talpalatnyi kert mintha csak az enyém volna. Így hát gyakran üldögélek az ablak mellett, és ilyenkor szívesen megfeledkezem arról, hogy rajtam kívül más is lakik itt.

Igaz, mindig van, mi eszembe juttassa a többieket. Legfőképp a szomszédaim, akik olyan hangosak, mintha nem is a szomszéd lakásból, hanem a szomszéd szobából szűrődne át hozzám a hangjuk – no de hát, mint már említettem, a lakásom csupán egy szobából áll. Különös párbeszédeknek vagyok fültanúja, a legtisztábban ugyanis akkor hallom őket, amikor a fürdőszobában tartózkodnak: igen, néha ketten vagy hárman is, mert a kislány nem szeret egyedül fürdeni, és a vécére sem tud még egyedül felülni.

Pablo Zerda, argentin művész alkotása

Először nem is értettem, miért ront be a fürdőszobába az anyukája azzal, hogy „Gyorsan, a karimát!”, de egy ideje rájöttem, hogy a gyerek vécéülőkéjét hívják így; ha pedig az iránt érdeklődik, kell-e barát, akkor hosszabb üldögélés következik, amelynek néhány plüssfigura lesz a nézője. Tiszta bolond az egész família, én mondom.

Az esti fürdetés maga az őrület: mindig az apuka készíti el a fürdővizet; a szülők mindig összevesznek egy kicsit, mennyi habot kell rakni a kádba (az anyuka szerint sokkal kevesebbet, mint amennyit az apuka tenni szokott); a vetkőzést mindig addig halogatja a kislány, ameddig csak tudja – hacsak az apuka ki nem talál valamit. De amikor az anyuka már századszor mondja el, hogy „Édes csillagom, siess már, mert kihűl a vized!”, az apuka mindig kitalál valamit, amivel egy csapásra vége lesz a huzavonának.

Mindig kitalál valamit: és bár mindig ugyanazt, a trükk remekül működik. Minden alkalommal felfigyelek a hirtelen támadt csendre, és magam is fellélegzem, amikor megszakad végre az édescsillagomozás – a kutya fáját, a mi időnkben a gyerekek még szót fogadtak a szüleiknek, nem kellett nekik százszor szólni! Még a tévét is lehalkítom ilyenkor, mert érdekel, mi lehet az apa titka. Valószínűleg egy „barát”, bár néha abban sem vagyok biztos, hogy Macska úr egyáltalán látható.

Hogy ki az a Macska úr? Ja, hogy még nem mondtam? Igen-igen, szóval amikor az anya már nem  kéri többet, hogy édes csillagom, siess már, mert kihűl a vized, akkor biztos lehetek benne, hogy színre lépett Macska úr.

– Jó estét! – hallom ilyenkor –, engedje meg, kérem, hogy levetkőztessem! 

És a kislány szó nélkül levetkőzik, csak az apa dörmögő hangját hallom:

– Nagyszerű, kisasszony, most a másik karját legyen szíves! Remek! Maga nagyon ügyes: most a kis lábát legyen kedves megemelni, így…

Aztán, ha még jobban lehalkítanám a tévét, akkor azt hallanám, hogy a kislány beleereszkedik a kádba, csobban a víz, esetleg még egy kis hideget kér hozzá, mert mégsem hűlt ki annyira, sőt még meleg. De persze nem szoktam én hallgatózni! Azt is csak egészen véletlenül hallottam meg tegnap, hogy a kislány megkérdezte az apukáját, mikor találkozott először Macska úrral.

– Ó, hát az nagyon régen történt, még kisfiúkoromban – mondta az apa.

– Akkora voltál, mint én? – kérdezte a kislány.

– Egy kicsit talán nagyobb lehettem – felelte elgondolkozva az apa –, mert éppen egyedül mentem hazafelé…

– Ha nagyobb leszek, én is járhatok egyedül az utcán? – vágott közbe a kislány.

– Majd iskolás korodban, igen. De még csak most leszel óvodás, szóval ez odébb van – válaszolt készségesen az apa. – Na, tehát ott tartottam, hogy éppen egyedül mentem hazafelé…

– Az iskolából?

– Igen, talán az iskolából. De lehet, hogy a térről, ahol a fiúkkal fociztam. Igen, talán inkább a térről, és kicsit rossz kedvem volt, mert csak egy kapufát rúgtam, amikor megláttam Macska urat.

– És rögtön tudtad, hogy ő Macska úr? – kérdezte a kislány.

– Nem! – felelt nevetve az apa. – „Cica!”, mondtam neki, mire Macska úr azonnal megsértődött. „Hát nem lát a szemétől, fiatalúr?”, kérdezte felháborodva, ami különös kérdés volt, hiszen inkább úgy tűnt, mintha az ő szemével történt volna valami… De nem akartam megsérteni. „Elnézést!”, mondtam halkan, de lehet, hogy annyira halkan, hogy Macska úr meg sem hallotta, mert sürgetően annyit mondott: „Nos?” Ettől aztán egészen elment a kedvem a beszélgetéstől, csak lehorgasztottam a fejem. De képzeld, ekkor Macska úr azt kérdezte: „Nos, miért lógatja ilyen bánatosan az orrát, fiatalúr?”

– És elmondtad, hogy a kapufától? – kérdezte a kislány.

– Igen, elmeséltem Macska úrnak, hogy kihagytam egy csodálatos helyzetet, és Macska úr megértően bólogatott, aztán egészen hazáig kísért; végig a fociról beszélgettünk, és megígérte, hogy másnap meglátogat a téren, és majd szurkol nekem.

 – Tényleg meglátogatott másnap?

– Hát persze! És olyan lelkesítően kiabált a pálya széléről, hogy aznap nem is egy, hanem rögtön két gólt rúgtam! Madarat lehetett volna fogatni velem, olyan boldog voltam. Így kezdődött a barátságunk.

– És akkor Macska úr hozzád költözött? – kérdezte a kislány. 

– Hát, nem egészen… Amikor otthon elmeséltem a nagymamának (aki az én anyukám, tudod), hogy van egy új barátom, a nagymama nagyon örült. Ám amikor kiderült, hogy Macska úr az, már nem örült annyira, és hiába mondtam, hogy amióta Macska úr a barátom, jobban focizom, és a fiúk szinte versengenek értem, annyira szeretnek velem egy csapatban lenni, a nagymama csak annyit mondott: „Nem szeretem ezt a macskaurazást!”

– És Macska úr megsértődött? – kérdezte a kislány.

 – Nem is tudom… Azt hiszem, Macska urat nem nagyon érdekelte a felnőttek véleménye. De én többet nem meséltem a nagymamának Macska úrról.

Egy pillanatnyi csend után a kislány azt kérdezte:

– De azért anyuka szereti a macskaurazást, ugye?

Az anya meg, mintha csak hallotta volna (pedig nem hallotta, én csak tudom, ilyenkor mindig a gyerekszobában rak rendet), belépett a fürdőszobába, és így szólt:

– Ideje, hogy Macska úr segítsen a kisasszonynak kikászálódni a kádból!

Apából és lányából egyszerre robbant ki a nevetés, és az anya, bár azt sem tudta, min nevet, maga is csatlakozott hozzájuk. Bolond az egész család, mindig mondom.

Az anya gyorsan átcsutakolta a kihűlt vízben üldögélő gyereket (mert az apának csak a szája járt, a keze nem), aztán így kiáltott:

– Macska úr! Törülközőt!

És aztán hallottam, hogy a pizsamát is Macska úr adta fel a kislányra, a maga úri módján megdicsérve minden „ügyes” mozdulatot. De jó dolga van a mai gyerekeknek!

Egyébként ma, amikor szokás szerint az ablak mellett üldögéltem, és néztem azt a talpalatnyi zöldet, amit szeretek a saját kertemnek képzelni, egy öreg kandúr mászott át a kerítés résein, és egyenesen felém tartott. Méltósággal sétált el az ablakom előtt, azt hiszem, nem zavarta, hogy nézem. Egy pillanatra mintha elgondolkozott volna, hogy belefeküdjön-e egy napsütötte sávba, aztán, mint akinek fontos dolga van, mégis továbbállt.

– Jó napot, Macska úr! – köszöntem neki. – Hogy szolgál a kedves egészsége? – kérdeztem, de csak halkan, a szomszédok meg ne hallják.

Remélem, holnap is erre jár.