Egyszervolt, hol nem
volt, volt egyszer egy kiselefánt, Böhömke, aki a szüleivel élt a dzsungel
közepén. Böhömke egy reggel arra ébredt, hogy a majmok hangosan visongva hintáznak
a magas fák indáin. Csuda jó kedve támadt, és mivel nem akart kimaradni a
mókából, szaladt, hogy kipróbálja ő is a hintát. Igen ám, de a majmoktól alig
tudott odaférkőzni a fához. Amikor aztán végre sikerült neki, nagy merészen
belekapaszkodott az egyik felé lebegő indába, de alighogy nekilódult, puff! Már
le is szakadt az inda. A majmok kárörvendőn
hahotáztak, és kicsúfolták szegény kiselefántot.
Böhömke nem szólt semmit,
pedig szörnyen elkeseredett, lógatta az ormányát, és elhatározta, hogy
csakazértis hintázni fog, sőt, igazi jó barátokat is szerez magának. Eltökélte,
hogy addig megy, amíg az álma nem teljesül.
Rakott a tarisznyájába
elefántkekszet, vizet meg persze szénát, és már ment is, bár ő maga se tudta,
merre induljon. Ment, mendegélt az ormánya után, míg egyszer csak ijesztő
dolgot pillantott meg! Piros autók érkeztek hangosan vijjogva, szirénázva, mert
egy kis erdő lángra kapott! Böhömke se volt rest, a közeli tóhoz loholt,
teleszívta az ormányát vízzel, és ment, hogy az égő fákra spriccelje. A
tűzoltók először azt hitték, bele akar trappolni a tűzbe, ezért
visszatartották, de aztán észrevették, hogy az ormánya duzzadozik a víztől, így
végül odaengedték, ő pedig bátran oltotta a tüzet. Mikor sikerült eloltani a
lángokat, Böhömke észrevett egy csapzott egérkét.
 |
| Marcela Calderón, argentin illusztrátor alkotása |
– Igen! És most azt se
tudom, mihez kezdjek! – sopánkodott a kisegér. – Mi lenne, ha világgá mennék?
– Micsoda Isten szerencséje!
– kiáltotta Böhömke. – Én is épp világgá megyek. Jól jönne egy igazi barát!
– Veled mehetek? Olyan
kíváncsi vagyok, mi van az erdőn túl, és még sose volt ilyen hatalmas barátom!
– cincogta a kisegér.
Így aztán az egérke
elhelyezkedett Böhömke gigantikus hátán, és minél tovább mentek, annál jobban
egymás szívéhez nőttek. Egyszer csak beértek egy városba, ahol sírdogáló hangot
hallottak:
– Segítség, beszorultam!
Valaki szabadítson kiiiii!
Tanakodtak, ki lehet az,
honnan jöhet a hang, végül rájöttek, hogy az ereszcsatornából hallatszik a
hüppögés.
– Várj csak, mindjárt kiszippantalak!
– biztatta Böhömke a bajba jutottat. Azzal bedugta az ormányát a csatornába, és
erőlködött, és szippantott, míg végül a cső végén egy kiscica pottyant ki.
– Miááááuuuu, de sötét
volt odabent! Köszönöm, hogy kiszabadítottál! Lehet, hogy kicsit sokat ettem,
mert máskor, mikor lecsúszdáztam a csőben, mindig kifértem.
– Hát, most úgy jártál,
mint Micimackó a Nyuszi üregében! – mosolygott az elefánt. – Van kedved velünk
jönni világot látni? Ha megígéred, hogy szépen bánsz a barátommal, felülhetsz a
hátamra te is!
– De még mennyire! – dorombolta
a kiscica. – Egy karommal se érek hozzá! Nem is szoktam egeret enni – miákolta
kissé sértődötten.
Így aztán már hármasban
bandukoltak tovább, egészen addig, míg rájuk esteledett.
– Nini! Ott egy liget!
Háljunk meg a fák és a bokrok között! – javasolta az elefánt.
Mivel mindenki kimerült
az utazástól, nem ellenkeztek. Lefeküdtek, elaludtak.
Reggel tájt Böhömke arra
ébredt, hogy valaki ugrál a hasán.
– Jaaahhhaahhhaj, hihihihi!
Hagyd abba! Ott vagyok a legcsiklandósabb! – kérte a nyuszit, aki föl-le
pattogott a hasán.
– Ó, bocs, nem akartalak
fölébreszteni – magyarázkodott a nyúl. – Épp csak trambulinnak néztem a
hasadat…
– Vettem észre –
dünnyögött az elefánt. Megsimogatta a nyuszi pajkos fejét, és megérezte, hogy
milyen selymes a bundája.
Beszélgetni kezdtek,
közben a többiek is felébredtek, és elmesélték, hogy mi szél hozta őket erre. A
nyúl elgondolkodva hallgatta a történetüket, majd egyszer csak felkiáltott:
– Ismerek a közelben egy szuper
játszóteret, ahol rengeteg játék van: csúszda, homokozó, körhinta, mászóka,
kötélpálya, hinta…
Böhömke izgatottan ugrott
fel.
– Hinta is van?
– Hát persze, anélkül egy
játszótér nem is játszótér…
– Na, akkor megyünk? –
türelmetlenkedett az elefánt. – Pontosan merre is van ez a játszótér?
– Kábé kétutcányira
innen, arrafelé – mutatta a nyuszi.
Nekilódult az egész
társaság, csak úgy porzott az út a lábuk alatt. Egy-kettőre oda is értek.
Szemük-szájuk elállt a csodálkozástól, ennyi játékot még világéletükben nem
láttak! Azt se tudták, mit próbáljanak ki először! Aztán mindenki a kedvenc
játékához rohant: Böhömke persze a hintához, nyuszi a trambulinhoz, a cica a
kötélpályához, a kisegér pedig a mókuskerékhez. Az elefánt felpattant a
hintára, ami csudamód nem szakadt le alatta! De elindítani sajnos nem tudta. A
barátai észrevették ezt, és a segítségére siettek.
– Háromra mindenki teljes
erejéből kezdje lökni! – vezényelt a nyúl.
A nagy erőlködés meghozta a gyümölcsét: a
hinta meglendült, és Böhömke sikongva és kacagva repült. A kis társaság
tagjainak melegség járta át a szívét. Úgy érezték, ezt a napot sosem felejtik
el. Sokáig együtt kalandoztak még, és örökre hűséges barátok maradtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése