Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lázár Ervin alkotótábor 2024. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lázár Ervin alkotótábor 2024. Összes bejegyzés megjelenítése

2024. október 27., vasárnap

Macskaszék zárszó

(c)Jaskó Emőke

 Hosszú búcsúzkodás helyett jöjjön a STÁBLISTA.

Illusztráció (kiadvány design, tördelő, képszerkesztő) és projektmindenes: 

 BÓDI KATI

A projekt illusztrátorai: 

Basilides Kinga, Bódi Kati, Fodor Veronika, Jaskó Emőke, Kasznár Anna,
Klesitz Piroska, Kondász Eszter, Korcsog Réka, Kovács Réka Barbara, Kyrú Ficzere, Nagy Diána, Póth Rebeka, Rácz Eszter, Rumi Friderika, Szabó Imola Julianna, Szabó-Szemenyei Eszter, Szegedi Csilla, Szüdi János, Takács Viktória, Tuza Edit, Vajda Melinda 

A projekt szerzői: 

Czeiner-Szücs Anita, Kiss Dorina, Komjáthy Nessie, Lovranits Júlia Villő, Lukács-Kis Panka, Majoros Nóra, Miklya Zsolt, Nagy Izabella, Németh Eszter, Póth Rebeka, Smelka Sándor, Takács Viktória, Újlaki-Nagy Júlia, Várfalvy Emőke

Szövegszerkesztők: 

Miklya Zsolt, Komjáthy Nessi, Németh Eszter

Korrektor: 

Majoros Nóra

Szerkesztő és projektmindenes: 

Németh Eszter


Köszönjük!


Következik: Babona-Boszorkány-Fabula


 

2024. október 26., szombat

Czeiner-Szücs Anita: Vadmacska show

(c) Szabó Imola Julianna



Cirkuszban vadmacska
világszám
légies artista
cigánylány
Csíkjai csúsznak a
kötélen
ő azért fennmarad
remélem
Vadul is karmol is
lopakszik
láthatja, aki jól
tolakszik
Füttyögést mellőzzék
utálja
de vágyna pocokra
puhára
Ha végzett szunyókál
napestig
gyere el máskor is
ha tetszik

2024. október 24., csütörtök

Smelka Sándor: Kisszékelyi csujogató

(c)Szüdi János


(Kovács András Ferencnek)

Macskám neve Boldizsár,
a háztetőn szolmizál,
Kisszékelyben kujtorog,
farkincája kunkorog.
Kisszékelyi löszpince,
ott él macskám, Kisvince,
egerészik, elhagyott,
nélküle már elvagyok.
Macskám neve szép Zsüli,
Isten ujja fésüli,
ihajcsuhaj, berbereg,
kút káváján szendereg.

2024. október 22., kedd

Miklya Zsolt: Vad cirmok éneke a Duna mentén


(c) Rácz Eszter

J. A. nyomán


Hibrid vagyok. Naná. Az anyám vad volt,
apám félig mau, félig cirmos,
vagy tán egészen az.
Anyám homlokán megvillant a napfolt,
apám szájában vérzett a pimasz.
Lépni sem tudok mozdulatuk nélkül,
légpárna talpam anyámra hajaz,
csíkos bundát kaptam, és menedékül
kipattanó karmot, legyen az vigasz.
Beszélnek hozzám a távol időből,
táncos lépteik játéka vezet.
Mancson a párna sosem lehet kőből,
úgy emelem fel, mint ember kezet.

Hibrid vagyok. A világ, ami hol van,
hol nincs velem, az életemre tör.
De minden izmom megfeszül, míg múltam,
a házimacska-kényelem gyötör.
Mert puha párnák, plédek közt henyéltek
a csillagösvény cirmos fiai,
hadakozni csak unalomból tértek
az udvarra, az árokpartra ki.
Szagmintát is a tyúkok nyomán leltek,
s kutyagumit kerülgettek csupán,
egy egeret, bogarat, ha lenyeltek,
már futottak is a csapvíz után.

Ám egyszer csak egy vándorpatkány tévedt
az udvar felé, ahol élt apám,
s mint ki még sosem kapott ott étket,
úgy indult el a vándor szag nyomán.
S hogyhogy nem, már kívül járt, a réten,
hol szöcske ugrott, fürge gyík futott,
még nem sejtette, hogy ez már az éden,
mi macskáknak az életből jutott.
Még nem sejtette, hogy egy kandúr várja,
kivel hölgyéért meg kell küzdeni,
de jobb egy kandúr, mint a házipárna,
az élet megtanít választani.

Apám akkor, hála legyen, úgy döntött,
anyámért megéri a bősz csata.
És győzött. A holdfény mindent elöntött,
és szerelembe fúlt az éjszaka.
Vad volt anyám, és még vadabb a vágya,
így fogantam egy cirmos éjjelen,
csillagfű közé terült nászi ágya,
és jajongott vele a végtelen.
Hibrid vagyok, és csillag, aki volt, van,
és lesz is, miként cirmokban a jel.
Csak az értheti, ki vagyok, ki voltam,
ki éjszakánként velem énekel.

 

2024. október 19., szombat

Kiss Dorina: Az erdő peremén

Bódi Kati



Bundája csíkos palástként öleli,
farka fekete végű ostorként csap,
zsákmánya félelmét érzi a közeli
bozótban, lelke izzó éjnap.
Lábnyoma szerteszét égeti az avart,
talpa alatt rőt, forgó levélvihar.
Hogy ki ő, merre és mi végre jár,
érteni ne akard!

2024. október 17., csütörtök

Béres Tamás: Sii

(c)Takács Viktória


    Minden macska másképpen nyávog. Különböző országokban pedig különböző macskanyelven
beszélnek. Figyelik az embereket és idomulnak hozzájuk. A magyar macskák öblösebb hangon, a francia
macskák inkább kényesebben, a dél-olasz macskák pattogósabban, a japán macskák hosszasan, de élesen
nyávognak. Hét éves koromig éltem Japánban. Anya Kisszékelyről repült el Kitakjúsú városába, hogy világot lásson, és éneket tanítson a helyi iskolában. Ott ismerkedett meg apával, aki kalandvágyból uta-
zott, és kitanulta a kormoránokkal történő halászatot is. Ez egy több mint ezer éves módszer, úgy hívják „ukai”. Abból áll, hogy az idomított madarak segítenek a halászoknak édesvízi pisztrángot fogni. Anya
és apa a kikötőben találkoztak a Kanmon híd lábánál, egy kis családi étteremben. Anya a wasabi szósztól
magyarul kiáltott fel. Apa a sarokban ebédelt és meglepődött, hogy olyan erős a mártás, hogy magyarul
kurjongatnak a vendégek. Beleszeretett anyába rögtön, még a söréből is adott neki, hogy ne csípje a száját
a szósz. Romantikus történet, igaz? Nekem így mesélték.
    Egy év múlva születtem meg, egy esős péntek délután. Az esőre nem emlékszem, de az eső és a tenger sós illatának elegye emlékezetembe idézi. Sokat sírtam, állítólag mintha macska nyávogott volna, azt mondta a helyi házmester. Anyáék jót nevettek ezen, de lehetett benne valami, mert plüss macskákat kaptam ajándékba, hogy ne sírjak. Mindenki Aoi Neko-nak, azaz kék macskának, hívott. Ez lett a becenevem.
    Sokszor voltunk a tengerparton a szüleimmel. Sétáltunk vagy ültünk a sziklákon, hosszú percekig figyeltem a hegyeket, a háborgó vizet, a zúgó szelet és közben nagyokat szippantottam a tenger sós illatából.
    Kyushu szigete a cseresznyevirágzás alatt a legszebb: minden rózsaszín, minden zöldell, minden éled,
ezer illat keveredik ezer illattal. Hat éves voltam és épp Kunisaki mellett piknikeztünk, köveket és érdekes
fadarabokat gyűjtöttem a parton, amikor észrevettem, hogy figyel valaki a távolból. Egy szürke-fehér
csíkos, vastag bundájú macskaféle állat volt. Leültem egy nagy sziklára. Az állat lassan közeledett, majd
mellém kuporodott és a fodrozódó vizet figyelte. Pont úgy néztünk ki, mint a kis herceg és a róka, amikor
a csillagos eget figyelték. Hosszú percekig nem mertem megszólalni.
– Szeretem a tengert nézni és hallgatni. Minden hullám más és más. Mindnek egyedi hangja van. Egyre
erősebb, ahogy a parthoz ér, aztán nem hallod többé – néztem a távolba.
De ő csak hallgatott.
– Nem is tudom, miért mondtam el ezt pont most, pont neked – folytattam. – Már régóta tudom,
illetve megfigyeltem, de még senkinek sem mondtam el – sóhajtottam.
– Sii vagyok. Vadmacska, és nem szeretem az embereket – felelte, de mégis az emberekről kezdett el
beszélni, vagy inkább nyávogni, de furcsamód értettem minden szavát.
– Miért beszélsz nekem az emberekről? – kérdeztem a vadmacskától.
– Másnak is próbáltam elmondani mindezt, de te vagy az első, aki nemcsak hallja, de érti is, amit
mondok – nézett rám komolyan.
– De még csak hat éves vagyok. Most megyek iskolába. Alig tudok valamit a világról. Az emberekről
pedig még annyit sem – szabadkoztam.
– A gyerekek többet tudnak és értenek a világról, mint a felnőttek – sírta el magát a macska.
Megsimogattam. Már nem sírt.
– Téged is meg szoktak vigasztalni, ha szomorú vagy? – kérdezte hozzám bújva.
– Meg. Az anyukám és az apukám. Pedig felnőttek.
– Lehetnek kivételek. Mint a macskák között. Vannak házi macskák és mi, vadmacskák. Macska, macska,
de mégse ugyanaz – gondolkodott el.
– Akkor én is tanítottam neked valamit? – néztem rá.
– Igen. Olykor közelebb kell mennünk a másikhoz... – mondta.
    Azon az egy héten át, amíg Kyushu szigeten piknikeztünk, minden nap találkoztunk és minden nap
megtudtunk valami újat a másikról.
    Hónapokig nem láttam aztán. Utoljára a házunk mellett pillantottam meg, ahogy az embereket figyelte.
Nem méregette őket, inkább megismerni akarta őket.
    Év végén, mielőtt a hideg évszak beköszöntött volna, visszautaztunk Magyarországra. A tenger helyett
a Duna hangját hallgattam, és rájöttem, hogy a hullámok itt is mind mások, nincs két egyforma köztük.
A hangjuk hasonló, de inkább öblösebb, mint a japán tengeri hullámok, azok élesebben zúgnak. Akárcsak
a macskák nyávogása, úgy a hullámok zenéje is más és más minden országban.
    Pár évre rá képeslapot kaptam Japánból, Kitakjúsú mellett adták fel, a yoshitomi-i postahivatalban.
Sii küldte. Tudósított a macskakaparás betűivel, hogy jól van, és rájött egy fontos hasonlóságra a vad-
macskák és az emberek között. Ha arra járnék újra, keressem meg, és szívesen elmondja az elméletét.

Kíváncsivá tett. Összecsomagoltam a legszükségesebbeket, még ajándékot is készítettem.
Ha anyáék elengednek, hamarosan indulok. Már csak azt kell kitalálnom, hogyan győzzem meg őket.
Sii biztosan kijön elém a repülőtérre.

2024. október 15., kedd

Lovranits Júlia Villő: Cicás mese

Basilides Kinga

 


A világ – a világom – kezdetben egy szűk, sötét, száraz kis odú volt, ahol három testvérkémmel gubbasztottunk a Mamára várva. Tíz napig még a szemünk is zárva volt, szóval akkor se láttunk volna többet, ha kint lettünk volna a szabadban. De ez a rész csak jóval később jött. 

Szóval eleinte volt ez a biztonságos sötétség, a vékony hangon miákoló tesók és Mama. Azután tíz napos korunkban végre kinyílt a szemünk, aminek mind nagyon örültünk, mert már rettentően kíváncsiak voltunk, hogy mi minden van itt még! Szőri, Pamacs és Tappancs nem fértek a bőrükbe a boldogságtól, mindjárt össze is verekedtek örömükben. 

Én inkább az odú bejáratához furakodtam, és kikukucskáltam rajta: elámultam a hatalmas, zöldes-aranyos, susogó-csivitelő mindenfélén. 

− Ez az erdő, kis vadmacskám! – mondta Mama, aki épp akkor érkezett vissza a vadászatból. – Ez a mi világszép öreg tölgyesünk, az otthonunk! 

Legszívesebben azonnal felfedezőútra indultam volna, mindent megszerezni, ami odakint megszerezhető, de erre még négy egész hetet várnom kellett. 

Azon a varázslatos éjszakán viszont az első voltam, aki kióvakodott az odúból a Mama nyomában. 

− Csak bátran, gyerekek! Hanem arra vigyázzatok, hogy ne keveredjetek rossz társaságba! Messzire kerüljétek a rosszarcú házi macskákat, mert betegségeket terjesztenek.

Hirtelen hatalmasra nőtt a tér: a szűk odú után az erdő egyetlen hatalmas játszótér volt. 

Tappancs már megint Pamacsot gyűrte. Szőri az odú nyílásában kétségbeesetten nyávogott: nem mert lejönni. 

És akkor arra szállt egy termetes éjjeli lepke! Ez már Szőrit is érdekelte annyira, hogy leugorjon. „Egy macskaként” vetettük magunkat utána. Estünk-keltünk, hemperegtünk, de bizony a lepke túljárt az eszünkön, és tovább röpült. 

2024. október 12., szombat

Lukács-Kis Panka: Valami macskák

(c)Nagy Diána


    Mindig utáltam a macskákat. Kényes, önfejű, undok teremtések. Fent hordják az orrukat és még kegyet-
lenek is. Sokszor csak játékból kapják el a kismadarakat, nem azért, mert éhesek. Pusztán szórakozásból.
Szóval ezért sem szeretem őket. Kutyabarát vagyok.
    Egy júniusi meleg napon az ovikertben sétáltam, amikor fura hangokra figyeltem fel. A hangok egy
barna papírzacskóból jöttek.
– Panka néni! Hallod? Látod? Van ott valami a kerítésen! – kiabálták kórusban az ovisok.
– Megyek, megnézem – válaszoltam türelmetlenül.
    Pedig dehogy akartam a zacskóval és a fura hangokkal foglalkozni! Rengeteg dolog járt a fejemben,
hogy mit és mikorra kellett volna már megcsinálnom, hogy mennyire el vagyok maradva mindennel.
    De a furcsa hangok, a barna papírzacskó és az óvodásaim nem hagytak elveszni a gondolataimban,
visszarángattak a szerda reggelbe.
    Lassan sétáltam oda a kerítéshez. Ahogy közeledtem, a hangok felerősödtek, vinnyogó, nyávogó zaj
volt, keserves, elveszett vékony cérnahang. Előre utáltam az egészet, azon járt az agyam, hogy szuper,
egy újabb gond! Mi a fenét fogok én csinálni ezekkel a „valószínűleg macskákkal?” Közben a gyerekek
izgatottsága, nevetgélése is eljutott a tudatomig. Nem akartam, hogy izgatottak legyenek! Feladataim
vannak, azokra kellene koncentrálni, és nekik is lenne feladatuk... Pfff. Erre ez a papírzacskó idepottyan
a semmiből, és megkavarja az egész napomat.
    Remek! Puffogtam magamban, és előre sajnáltam, hogy még egy problémám akadt. Önsajnálatból jó
vagyok, és puffogásból is. Azon kaptam magam, hogy közben odaértem ahhoz az átkozott zacskóhoz,
és már ki is nyitottam. A zacskó zizegése, a gyerekek izgatott csacsogása, a zacskó belsejéből jövő hangok
egyszerre csak süket csönddé zsugorodtak, ahogy ránéztem a „valószínűleg macskákra” Két aprócska
szőrős valami (valószínűleg macska) csukott, csipás szemekkel mocorgott a szűk papírtasakban. Egymás
hegyén-hátán másztak, és keserves nyivákolással keresték az anyjukat. Szürke-fehér és fekete bundás
lényeket láttam. Az agyamon megint átfutott, hogy hova a búbánatba teszem őket, kit-hogyan értesítsek,
hogy minél hamarabb eltűnjenek innen ezek az izék. S akkor megtörtént a lehetetlen: idő és tér megállt,
összezsugorodott, kitágult, pulzált, feketéből szivárványszínbe váltott, és én, mint én, megszűntem létezni.
    A fekete bundás „valószínűleg macska” a zárt szemeivel rám kacsintott. Köztudott, hogy a kiscicák
az első pár hétben tulajdonképpen vakok. A szemhéjuk zárva, nem látnak semmit, csak szaglással,
hallással, érintéssel érzékelik az anyjukat és a testvéreiket. Ez a „valószínűleg macska” meg rám kacsint,
ilyen nincs, és mégis megtörtént.
    Az idő megállt, a tér összezsugorodott, körülöttem pedig megváltozott minden. Hirtelen szédülés fogott
el és sötét lett. Ki akartam nyitni a szemem, de nem sikerült. Forgolódni kezdtem, de csak furcsa zörgést
hallottam és valamiféle szőrős izéket éreztem magam körül. Kinyújtottam a karomat, őrülten furcsa érzés
volt, mintha nem is karjaim lennének, hanem durung lábak. Megszólaltam. Fura hangokat hallottam,
vinnyogó, nyávogó hangokat. Hangosabban próbáltam, egyre hangosabban, de a furcsa, cérnavékony
hangok csak erősödtek tovább. A hangzavar közepén egy éles gyermekhangot hallottam.
Nini! Milyen cuki három kiscica, egy szürke-fehér, egy fekete és egy szivárványszínű.
– Nyaúú!
– Ez a hang meg honnan jött? – kérdeztem.
– Nyaúú!
Már megint! Az agyamon egy szörnyen furcsa gondolat futott át, amikor meghallottam az egyik kislányt.
– No, de hova lett Panka néni? Az előbb még itt volt!
Hirtelen a talaj kicsúszott a lábam alól, és úgy éreztem, mintha repülnék.
– Szia Szivárványcica! Pont olyan a szemed, mint Panka nénié!
Furcsa érzés kerülgetett, idő és tér megszűnt, nem is tudtam mit érezzek vagy gondoljak. Pont olyan
volt, mint a mesében. Hirtelen simogatást éreztem az arcomon, egy apró kezecske lehetett.
– Panka néni! Te alszol? Ébredj fel!
    A másodperc töredéke alatt tértem magamhoz, újra az ovi kertjében, kezemben, a zacskóban lévő
szőrös, mocorgó teremtményekkel. A szemem sarkából csillogásra lettem figyelmes, egy tócsa volt
a földön. Szivárvány csillant a levegőben, pedig nem is esett az eső. Belenéztem, hegyi tóra emlékeztető
tiszta víz nézett rám. Az arcomat láttam tükröződni a kis tócsa felületén, macskaszememben szivárvány
csillant, az egyik hajtincsem is szivárványszínben pompázott.
    Ekkor ért a felismerés: valószínűleg macska vagyok!

2024. október 10., csütörtök

Czeiner-Szücs Anita: Egyszerűen Mici

(c)Vajda Melinda



    A szövőszék jelentette számára az otthont. A színes fonalak látványa, a csónak csúsztatásának jellegzetesen suhogó hangja gyorsan álomba ringatta. Imádott szundítani az árnyékcsíkok alatt. Ilyenkor sziluettje akár a vadmacskáé. Bezzeg, amikor felébredt, szelíd fonalgombolyagként dörgölődzött idős
gazdasszonya lábához.
    Micinek két lelke volt. A vadászösztön álmában találta meg. Szisszegett és fújtatott, lopakodott és karmolászva hadonászott, szélsebesen ejtette el a prédáit. Ébren a legjámborabb lény volt, aki valaha
járt a műhelyben. Naphosszat lustálkodott, nyújtózkodott, és dorombolva pihente ki szédítő álmait.
Éjjel apja emlékeit álmodta közel magához, nappal anyja szokásait utánozta.
    Mici szerelemből született, nincs is belőle még egy a faluban. Testvér nélkül nyávogott fel születése napján.
    Álomfejtő sem kellett neki, hogy pontosan tudja, miért kergeti éjszaka a sosem látott vadon árnyait.
    Az apjától örökölt sötét bundája, a gerincét végig borító foltok és a lompos farkán kacskaringó karikák
ránézésre is elárulták vadmacska mivoltát. Az anyja törékeny, cirmos teste, barátságos természete egy
forró júliusi délután kábította el a vadmacskát, amikor a házi macska hűs szellőben reménykedve, a falu
melletti tó közelébe merészkedett. Egy szemvillanás, csak ennyi kellett a vadmacskának, és többé senki
másra nem tudott gondolni.
– Átkozott ez a szerelem – hajtogatta az anyja, de Mici apjának aztán hajtogathatta. Ő csak a faluba
járt ezentúl minden éjjel. Ott volt akkor is, amikor az újszülött Mici a macskaalomba csusszant.
– Nem hímeknek való mutatvány – korholta az anyja. – Ez lesz a veszted.
    De Mici apjának mondhatta, makacs vadmacska volt, s ott akart lenni első kölyke születésénél.
    Mici mázas testét együtt nyaldosta szárazra anya és apja is – közben egymáshoz szelídültek, mint
a gyapjúszálak, melyek együtt, összekapaszkodva alkotják a puha fonalat.
    A cérnaidő észrevétlen pergett az alomban, ám közben a gazdasszony gyanút fogott. Két napja nem látta doromboló barátnőjét. Jól ismerte kedvenc helyeit, így hamar rátalált a rejtekre. Ahogy megpillantotta Micit, keserű, gyermektelen lelke megkövesült, és féltékenyen sajogni kezdett. Ekkor vette észre az idegent a háznál. Elfogta a rettegés. Fiatal lányként annyiszor érezte magát csapdában saját otthonában, apja kéretlenül kedves barátai miatt. Félelme és fajdalma egyetlen szemvillanás alatt dühvé csomósodott.
    Olyan erővel marta el a háztól Mici apját, hogy egy pillanatig azt sem lehetett tudni, melyikük az igazi
vadmacska.
    Mici apját nem látták többet a faluban. Csak a kölyök álmaiban bolyongott tovább.

    Mici egyszerre volt zabolátlan és végtelenül szerény. Se igazán vad, se igazán házi – mint a színes fona-
lak a szövőszéken tekeredő gyapjúvászonban. Egyszerre cékla- és káposztaszín, se nem rózsaszín, se nem kék: egyszerűen Mici.

2024. október 8., kedd

Kiss Dorina: Vadon

(c) Korcsog Réka



Egy árny a sötétben halkan vadász,
zizzen az erdő, ha oson.
Vadabbnál is színesebb álmokat él,
gömbfejű, tűzszemű macskarokon.
Elhal a hang, roppan a csont,
egy egér már csak emlékek között
keresi élete utolsó álmát,
mit egy erős karom mélybe űzött.
Virraszt a vad, a zsákmány sosem elég,
étvágya hajtja, emészti, tépi szét.
Óvatosan várja a derengő pirkadat,
hogy az éjjeli vadász lehunyja szemét.
Ha útját egy szelíd társra bízza,
a románc veszélyes jövőre hív,
egy született cirmos oroszlántestben,
maradjon csak mindig vad az a szív!

2024. október 5., szombat

Póth Rebeka: CIBET NEWS A cibetmacska jogai


(c) Bódi Kati


Teljes lapszámunkat Mau Mau Szan ügyének szánjuk, amely ennyire felborzolta a kedélyeket és a bundákat az utóbbi hetekben, rekord mennyiségű olvasói levelet indítva maga után.

Értesülésünkre jutott, hogy Sittwe városában, Mianmarban, egy háziasított cibetmacska besétált a helyi ügyvédi irodába, szájában egy nagy értékű nyakékkel, amit az ügyvéd asztalára helyezett, majd emberi hangján megszólalt, és a következőkről számolt be.

Az állat, P. A. Sz. neves vállalkozó lakásába került, és eleinte nem gyanított semmit. Ám egy idő után világossá vált számára, hogy ételébe erős nyugtatót tesznek, így döntési jogaitól apránként megfosztják… A macska a felfedezés után trükkhöz folyamodott, és kitartásának, leleményességének köszönhetően megmenekült a bódítószerek fogságából.

Ezután nyomozásba kezdett, és gazdája dolgozószobájának fiókjában megtalálta a szerződéseket, amelyből világossá vált, hogy ürülékéből nagyértékű kávét készítenek, melyet a világ minden pontjára exportálnak, ezáltal nagy haszonra tesznek szert.

Ebből van tehát a medencés ház, a három emeletes, kertes panoráma, a nyolc luxusautó, a nyaralások…

Azaz: szarból várat építettek… Rajta gazdagodtak meg! Az ő szarán! Ez tűrhetetlen!

Mindenkinek joga van saját ürülékhez.

Végső elkeseredésében az állat lopáshoz folyamodott, hogy gazdája feleségének nagyértékű ékszereiből bírósági tárgyalását fedezni, ügyvédje munkáját pedig fizetni tudja.

Az ügyvéd az állat perét vállalta, a macskát pedig a tárgyalás idejére felügyelet alatt tartja, hogy egykori gazdái ne tudják megtorolni az állat bátor fellépését.

A macska jogainak képviseletét a helyi állatjogi szervezet saját költségén vállalta.

Lapunk megjelenésének idején bírósági határozat még nem született.

Breaking news: Csöbörből vödörbe

Az XYZ. nevű szervezet egyik munkatársa (legutóbbi cikkünkben közöltük, hogy ők az érintett Mau-Mau Szan nevű macska képviselői) megkereste lapunkat, és újságíróknak elárulta, hogy felvették a kapcsolatot a korábbi ügyfelekkel, majd ráígértek az eredeti árakra. A macskát csempészekkel megszöktették, az állat útban van Kambodzsa felé…

Műtétre várva

Mau Mau Szant, a világ leghíresebb macskáját megtalálták. Mentális egészségét képzett pszichológus csapat vizsgálja. A hosszú ideig nagy nyomásnak kitett állat a a stressz hatására székelési nehézségekkel küzd, műtét előtt áll.

Mindeközben:

Párizsi hírszerzőnk értesülésiből tudjuk, hogy a francia háziállatok szakszervezete az utcára vonult, mianmari társukkal szolidaritva. A macskák áttörték a kordonokat, és a parlament felé vonulnak. A Champs-Elysée és a Saint Philip du Roule szakasza egészében lezárva, a forgalmat terelik.

A taxisok is sztrájkba kezdtek. A tüntetés részeként több párizsi macska beszökött a parkoló taxik ablakán, és sztrájkolási jogukat érvényre juttatva az üléseikre piszkítottak.



Hazai hírek

Magyar hírszerzőnk érdekes jelenségről számolt be.

Több borsodi településen a gazdák elkezdték állataikat a som piros gyümölcseivel etetni, minden bizonnyal a mianmari esetből inspirálódva. Kávébab ugyan nem terem a falvakban, ám a közönséges somfélék külső jegyekben hasonlóságot mutatnak az ázsiai növénnyel, így a gazdák reménykednek. A válságnak köszönhetően a gazdák igyekeznek minden leleményességüket bevetni, hogy kilábaljanak anyagi nehézségeikből, és családjukról gondoskodjanak.


2 héttel később –

ismeretlen kézműves kávészacskók lepték el a borsodi, majd budapesti üzletláncok polcait, rajta: CIBET felirattal.

Az új termék élete nem tartott sokáig, – ahogy a belőle fogyasztó vásárlóé sem – első vevőt a Szent Imre kórházban kezelik. A fogyasztást követő éjjel került be a sürgősségire, de már túl van az életveszélyen.

A Reál és a CBA lapunk felkeresésére nem reagált.

- - - - -

USA news

Amerikai kutatók vita-lavinát indítottak el, miszerint a cibetmacska nem is közönséges macska, inkább a mosómedvék családjába tartozik, így a franciaországi alkotmánymódosítási javaslat, amely a macskafélék jogainak változtatására irányul, alaptalan. Ami az állattal megesett, valóban bűncselekmény, azonban vitatható...  


(c) Takács Viktória

2024. október 3., csütörtök

Kiss Dorina: Vad dal egy vaddal

(c)Korcsog Réka



Halkan lépdel a vadmacska,
puha mancsa lecsap,
unja, hogy rím rá a csacska,
s tátott szája bekap!
Cirmos, szürkés és óvatos,
hiába nevezik vadnak,
igyekszik, ne legyen ótvaros,
ha kenőcsöt rá nem adnak.
Lesből, hirtelen támad, ha kell,
parázsból lobban így a tűz,
és ha egy cicalányra lel,
szívet lobbant és befűz.
Vad-e, vagy sem, nem értékelem,
legyen ma ő a bíró,
csodálom, így ezt elengedem,
ne döntsön róla író.

2024. október 1., kedd

Smelka Sándor: Macskák könyve (töredék)



(c) Bódi Kati



1.
Kezdetben a macskák jelentek meg a Mecseken. A Pannon-tenger vizéből kapaszkodtak ki tömegestől
egy kis melegségre, napfényre vágyva. Farkasméretűek voltak. Kutyamódra kirázták a vizet a bundáikból, majd akkurátusan tisztálkodni kezdtek. Ezután naphosszat heverésztek, félig hunyt szemmel figyelték a fejük felett lármázó őstengeri madarakat. Dorombolni a Pannon-tengertől tanultak meg idővel, amit generációról generációra továbbadtak. A mai macskák dorombolása nem más, mint az egykori Pannon-tenger elfeledett morajlása.
Tavasszal, mikor a holdfényt lefetyelték a tenger vizén, üzekedésbe kezdtek. Vernyákoltak, pofozkodtak
a csillagok alatt. Így ment ez a következő újholdig, onnantól ismét összebújva napoztak a Mecsek déli
lankáin.
Több tízezer év telt el így. Megjelent az ember a völgyben, csatazajt hozott magával. A macskák nem
sokat törődtek az állandósult lármával. Kéjesen nyújtózkodtak, hatalmas ásítással átfordultak a másik
oldalukra, és aludtak tovább.

2.
A macska egy távoli, névtelen, ősi városban tűnt fel először, pont azon a napon, amikor feltalálták
a kanapét. Másnap – a távoli, névtelen, ősi város utcáin –, megjelentek macskatápárusok is.

3.
Élt egy macska a Nílus partján tízezer éve, akitől egy ember megkérdezte, hogy van-e isten. A macska
vakarózott egy sort, és visszakérdezett: Rajtam kívül? Ebben maradtak.

4.
Élt egy macska fent az égen. Mondjuk ki: csillagképként hunyorgott egy ősi civilizáció felett. Onnan
lehetett felismerni, hogy egymagában gubbasztott az éjszakai ég rétjén, se közel, se távol nem világított
csillag körülötte, mert a legenda szerint minden csillagot levert maga körül.

5.
Élt egy macska az interneten, egy 103 éves néni horgolta saját magának. A néni is az interneten élt, és mindkettejüknek ma van a születésnapjuk, ma, amikor ezt a szöveget olvasod, igen nekik minden percben, minden pillanatban születésnapjuk van, amikor egy-egy képernyőn megjelennek.
Boldog születésnapot kell kívánni nekik, ez a minimum, ha nem akarod, hogy a mezei barmok közé soroljanak.

(c)Bódi Kati

6.
Élt egy macska a Fehér Házban. Menjünk színházba –, mondta Lincoln egy nap a feleségének. Hát, mi lesz ezzel a rohadt macskával? – kérdezte a Mary Lincoln a férjét. Ugyan –, legyintett az elnök –, ez csak egy macska, elvan egyedül. Nem mondom, ha kutyánk lenne, akkor itthon kellene maradnunk.
Így aztán elmentek színházba. Tanulság: tartsatok kutyát.

7.
Élt egy macska. Több is. Amikor Hillary és a serpája elérte a Mount Everest csúcsát, bájosan bazsalyogtak rájuk az egyébként jó húsban lévő, vastagbundás macskák. Hillary bosszúsan legyintett: Well, ezek a rohadt dögök ide is felmásztak!

8.
Élt egy macska. Álmában két ember volt, akik egymással háborúztak.

9.
Élt egy macska. Schrödingeré. Jobban belegondolva, nem tudjuk, hogy élt-e. Talán.

10.
Élt egy macska. Schrödingernek hívták. Bezárt egy fickót egy dobozba, hogy ott majd csinál vele valami kísérletet, ám közbejött egy gyönyörű gombolyag, ami elterelte a macska figyelmét: hosszas játékba kezdett vele. A fickóról azóta se tudunk semmit.

(c) Bódi Kati


11.
Élt egy macska, illetve három. Az egyik szitál, másik rostál, harmadik követ vág, harmadik követ vág.
(megjegyzés: a harmadik macska természetesen csak egyszer vág követ, csakhogy egy versből idéztünk,
ahol a lírai szerkezet megköveteli az ismétlést. Az intertextualitás nehézsége.)

12.
Élt egy macska. Úgy hívták, hogy Garfield. Nem, Garfield valójában az USA egyik elnöke volt, akit
mellesleg lelőttek, na, neki volt egy macskája, Jon. Szépen éltek a Fehér Házban, amíg persze le nem
lőtték a gazdit. 1978-ban Jim Davis, a képregényrajzoló gondolt egyet, és azt mondta: Garfield a macska, Jon a gazdi.
Hümm... kicsit kifordítjuk a valóságot. Ravasz mi?! 2024-ben S. Sándor író gondolt egyet, és azt mondta:
Garfield az elnök, Jon a macska. Kicsit megmókoljuk a popkultúrát. Ravasz, mi?!

13.
Élt egy macska, úgy hívták Tom. Filmsztár volt a napfényes Hollywoodban, míg le nem nyelte az
ugyancsak híres partnerét, Jerryt. Ekkor úgy tűnt, hogy vége a karrierjének, de egy tekegolyó úgy fejbe
találta, hogy Jerry egyszerűen kirepült a szájából, ráadásul ettől egyiküknek se lett semmi baja. Ez így túl
börleszkszerű, de hát ilyen a filmipar.

14.
Élt egy macska. Egy jólnevelt vadmacska, akit úgy hívták, hogy Jeromos. Udvarias volt, négy nyelven
köszönt három napszaknak megfelelően, eltartott manccsal itta a macskateát, Hegelről tartott spontán miniértekezést a saját termesztésű Bonsai fáinak, és miközben hangoskönyvet hallgatott, színes párnahuzatokat szőtt.
Ez azonban sosem derült ki, mert mihelyst meglátta valaki, rögtön elmenekült előle.

15.
Élt egy macska. Fémből volt és egy hajó orrán utazgatott fel-le a világban, mígnem egy öbölben ki
nem dobták a víz alá. Úgy látszik, jól bírta a vizet. Aztán jött egy vihar, a macskának pedig elvágták
a kötelét, így ő ott maradt a víz alatt, ahol macskához szokatlan módon egész jól berendezkedett: összejár
a halakkal, remek szelfipartner lett búvárok számára, csak akkor háborodik fel, amikor azt hiszik, hogy
ő a Vas István macskája. Nem vagyok Vas-macska, mondja ilyenkor kissé fémesen, de mindenki csak
legyint rá. Nem, hát persze, hogy nem.

16.
A macskákat egy napsütötte őszi napon teremtették meg. Csütörtök délelőtt volt, és a közeli diófáról lehullott az első szem dió. Az addig sosem látott állatok elnyúltak a fák ágain, és az arany fényben gondtalan dorombolásba kezdtek. Az ember először félt az új teremtménytől, a belőle sugárzó magától
értetődő nyugalomtól, attól, hogy úgy mosakodtak, lustálkodtak, mintha nem lenne holnap, mintha nem
közelítene a tél. Az ember egyúttal csodálta csinos bundáikat, a hunyorgó zöld szemeket. Ha van Isten,
gondolta, annak biztos zöld szeműnek kell lennie.
Ekkor az ember egy kezdetleges padot ácsolt a diófa alá, leült rá, majd a történelemben először kényel-
mesen hátradőlt, félelem nélkül, mintha nem lenne holnap, mintha nem közelítene a tél.

(c)Póth Rebeka

2024. szeptember 28., szombat

Póth Rebeka: Ihlet

(c) Bódi Kati

(c)Póth Rebeka


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy társam. Közel volt, aztán meg távol, de mindig valahol
a közelemben. Szeszélyesen kerülgettük egymást. ( Játékosságot hozott az életembe.)
Egy idő után összeolvadtunk. Nem tudtam elképzelni nélküle a napjaim, az életem.
Ő gondolt egyet, én leírtam.
Ő kíváncsian elindult egy ösvényen, én mentem utána – noha már késő éjjel volt, és mindenki aludt.
Volt, hogy korán reggel csatangoltunk, és még senki nem kelt fel. Vettem a kabátom, és hangtalan, puha
léptekkel a nyomába eredtem.
Holdkórosnak tartottak ezért az emberek. Nem őt, hanem engem. Róla nem is tudtak. Nem tudták,
hogy az ötleteket ő hozza az életembe...
Gyakran tisztította magát, sosem tudtam, mitől, mert koszosnak nem láttam.
Évekkel később – mikor álmomban beszélgettünk – mondta el, hogy a rutint tisztította le a bundájáról.
A rárakódott panaszkodásokat, a rosszkedvű pillantásokat, amik dörzsölték, a monotonitás ólomnehezét,
a kilátástalanság bogáncsait szedegette ki összegabalyodott szőréből.
Akkurátusan mosdott, majd mikor végzett, kéjelegve nyúlt el a padlón. Négy lába megfeszült, és ívvé
domborította hátát. Az egész ív egy feszes híd lett, egyensúlytalan, meredek, átalakulásra kész. Vállát
hátravetette – ettől az ív megcsavarodott, és ő talpra szökkent, majd kecsesen továbbállt.
Játszott, vadászott, pihent, ha akart, aludt. Egészen szabad volt, és erre tanított engem is.
És szabad voltam. Szabad.
A szabadság bundáját hol kitöltöttem, hol szorongva gömbölyödtem össze benne. Feszélyezett. Szabad-e
szabadnak lennem?
Félve jobbra-balra pillantottam, elnéztem kortársaim egyenletes, kiszámítható felívelését, és sejtettem,
hogy ez az életforma hosszú távon nem lesz tartható. Szükségem lesz egy tisztességes, stabil állásra, ami
miatt majd le kell tennem éjjeli útjainkról, hajnali merengéseinkről...
Ő megérezte ezt, és hívott magával. Félt, hogy ez be fog következni.
Én itt is, ott is voltam. Ha vele, akkor mégsem ott, ha másokkal, akkor őt kerestem a szememmel.
Egy nap elment. Hogy elűztem-e? Nem, dehogy! Fogta magát, és elsétált egy délután.
Alighanem megelégelte, hogy nem töltök vele elég időt.
Először észre sem vettem az eltűnését. Csak azt, hogy valami megváltozott.
Mikor elhagyott, körvonal lettem.
Nevető, társalgó, résztvevő, reagáló, feladatot ellátó, megbízható – körvonal.
De belső lényem valójában együtt szökött vele...
Több idő kellett, mire rájöttem, hogy holdkórosságom idején voltam valóban ébren, és azóta csak
kóválygok, fakón és becsületesen, amilyen sosem szerettem volna lenni.
De féltem. Mentségem ez lehet: féltem, merre visz. Féltem, milyen irányokat veszünk együtt, ahogy
féltem a hátsó udvaroktól, az ajtóktól is, amelyeknek a kilincseit csak ő tudta lenyomni.
Tartottam tőle, hogy félrevezet... Mert igazi természetét valójában sosem ismertem.
Mikor ezt végre megbeszéltük, a berlini Új Múzeum egyiptomi állandó kiállításában ülve találtam rá.
Sokat utaztam, sok helyet bejártam már, hogy megtaláljam. Végre ott volt előttem. Néma csöndben,
egyenes háttal ült az örökkévalóság mozdulatlanságába burkolózva. Még azt is kijárta, hogy egy eredeti
táblácskát gyártsanak le neki. Luxor, időszámításunk előtt 1350.
Őrület!
Halkan felnevettem, de a múzeum falai visszaverték a nevetésem hangját. A teremőrök furcsán néztek rám.
A látogatók jöttek-mentek, én maradtam. Aztán minden nap visszamentem őt kérlelni. Kértem,
rimánkodtam, bocsánatot kértem.
Egy irányban nézett előre smaragd szemeivel.
Két hét után felhagytam a reménytelen ostrommal, és hazarepültem.
...és nem tudtam elfelejteni; nyomot hagyott bennem a viszontlátás. Emlékeztetett magamra, magunk-
ra, arra a valódira. Hittem, hogy ha máshogy nem, hát nélküle is sikerülhet. Az első lépést nekem kell
megtennem.
Éjjel van, ülök az íróasztalomnál a kislámpám fényében, mindenki alszik. Az előttem heverő papír
fájdalmasan üres. Nem, nem jön semmi... Ki kell tartanom! Össze kell szorítanom a fogam.
Ekkor hirtelen ismerős puhaságot érzek a bokámnál. Körülfog, rám tekeredik, összekuporodva megpi-
hen. A görcs engedni kezd, lassan középre billenek. Otthon vagyok magamban, nyugalmat érzek, békét.

Kinyitom a szemem, és írni kezdek.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2024. szeptember 24., kedd

Takács Viktória: Jókutya

 

(c) Takács Viktória



    Ismerem a járda minden repedését. Lépdelek és arra gondolok, mindig emlékezni fogok ezekre a seb-
helyekre a kopott járdán. Bárhová kerülök is, kívülről tudom majd a mintát. Tudni fogom a mintát fejből, akárhol élek majd, akárhány évesen. Sietek, mert az iskolába pontosan kell érkezni. Minden házim kész,
mindent tudok. Az első padban ülök, szépen jelentkezem, és csak kicsit szorongok, mert délután hittan  lesz. Ott inkább a hátsó padban szeretek ülni, kevesebbet jelentkezni és túlélni.
    Este még misére is kell menni, pedig jó lenne megúszni. Nagyi ebéddel vár, mellém ül. Mesélek, mi volt az iskolában, és egy kicsit túlzok, amikor a házi feladatokról kérdez.
– Holnap dolgozatot írunk – teszem hozzá, hátha otthon maradhatok. De nem.
    A templom hűvös és tömjénszagú. Szerdánként egészen más hangulata van, mint vasárnap, amikor
nagypapa gyönyörű hangja zeng. Olyankor csak őt hallom, pedig tele van a templom. Egyik oldalon
a nők, a másikon a férfiak.
    Most viszont csak a fejkendős nénik vonyítanak fejhangon, a gyerekek próbálják őket követni. Én felmegyek a karba Angyalka nénihez, aki olyan apró, hogy alig ér le a lába az orgonapedálokhoz.
    Ő a kedvenc csengettyűm. Az arca csillogóan sima, és mindig mosolyog. Hatodikos vagyok, de már
magasabb nála. Angyalka néni rám néz: kezdhetem. Fellépek a fújtatóra és teljes súlyommal ránehezedem.
    A fújtató emelkedik, én újra lenyomom. Érezni kell a ritmust, hogy életre keljen ez a partra vetett lény,
hogy sípjaiból csodás hangok jöjjenek elő. Egyszer hallottam a tévében, hogy a bálnák pont így énekelnek.
    A mise után leszaladok csigalépcsőn, hűvös szenteltvízbe mártom az ujam, és már kint is vagyok a friss
levegőn. Sötétben sietek haza.
    Vasárnap délután négyre kell menni a paplakba pénzt számolni. A barátnőmmel csendben nyitjuk
a nyikorgó vaskaput. Jó kutyák vagyunk, időben érkezünk.
    A paplakban majdnem olyan illat van, mint a templomban. Csak az atya más ilyenkor. Nincs rajta
a szoknyája, ingben van és nadrágban, mint nagypapa. A régi íróasztalon rengeteg aprópénz és feldarabolt
újságpapír vár ránk. Nevetgélünk és pénztornyokat építünk. Rolnizunk. Az atya leragasztja és feliratozza.
Ennyi darab, ennyi forintos, az mennyi? – kérdezgeti.
Mittudoménmennyi. Utálom a matekot.
Fogy a forint, lassul a toronyépítés.
    Siessetek galambocskák–, biztat az atya. Már majdnem végzünk, amikor a barátnőm a kisszekrényhez
szalad és kinyitja. Földöntúli fényesség ragyog ránk belőle. A pénztornyok helyett rágógumitornyok árasztják illatukat. Sok-sok kincs, hatalmas blokkokban lefóliázva. Donald rágók, sárgák, zöldek, rózsa-
színek, képregénnyel a csomagolás belsejében.
    De még nem kaphatjuk meg. Előbb galambocskázunk. A ház körbejárható, kerengőféle. Indul a fogócs-
ka. A barátnőm az egyik irányba fut, én a másikba. Vajon kit kap el előbb az atya? Nem akarom, hogy utolérjen, de nem fogom megúszni.
– Szaladjatok, galambocskák! – kiáltja, és mi futunk. Kacagunk és rettegünk.
Nincs menekvés. A kisgalambokat meg kell simogatni és meg kell puszilgatni, hogy ne féljenek – mondja.
Aztán szabadon enged, hogy újra elkaphasson.
A vécében van retesz belülről.
Gyertek ki galambocskák, dalolja az atya, míg meg nem unja.
Aztán feltépi a fóliát és kiosztja a rágót. Nem kaphatunk egész blokkot, be kell osztani – mondja.
– Hát, milyen rendes ez az atya, megint kaptatok rágót – mondja nagymama, amikor hazaérek. – Papa
megint nagy mellénnyel vót’ ám. Mondták neki a komái: „Te aztán büszke lehetsz az unokádra, Józsi,
hogy az milyen gyönyörűen olvasta föl az evangéliumot.”
Bólogatok, aztán szaladok tanulni.
    Másnap reggel bontom ki a zöldpapíros rágót. Vicces a képregény, mosolygok rajta, aztán elindulok
az iskolába.
    Finom a Donald rágó, bár először émelyítően édes. Rágja a jókutya és nézi a járda repedéseit, amikre
mindig emlékezni fog. Bármikor. Bárhol.

Szerkesztette: Németh Eszter

2024. szeptember 21., szombat

Zámbó Ilka: Így van ez rendjén

(c) Bódi Kati

Geri lassan sétált az erdő keskeny ösvényén. Már évek óta járta, puha kecsességgel, de mindig talált egy új sarjacskát, egy aprócska levélkét, ami egy kis gondozással hatalmas fává, vagy esetleg dúsan gyümölcsöző bokorrá cseperdehet. Azonban ez az idilli séta sem tartott sokáig. Véget ért az erdő, és Geri kilépett a szürke betonútra, ami a faluba vezetett.
Már esteledett. Ismét későn ért vissza, eltelt az idő, amivel a gondolataiért oly sok csatát vívott meg.
Persze mindig ő vesztett. Amikor erről panaszkodott az idős szomszédnak, Babi néninek, ő csak azt mondta, így van ez rendjén. Geri nem tudott megbékélni a dologgal, de ha így van ez rendjén, akkor
változtatni sem tud rajta.
Lassan elérte azt a lezárt, kertes házat. Óvatosan ráfonta a kerítésre az ujjait. Hívta az a kert. Ott ült
a körtefa alatt az az idős bácsi, hozzáhajolt egy néni, és nézték a sárgás papírt. Most is áttetszőek. Geri
ki tudta venni mögöttük a még zöld, de már őszre készülő leveleket. Nem mindig voltak itt, a fiú sokszor
látta őket az utcán sétálni, bólogatva nézni a temetőt, vagy a középkori templomot a dombon, amit
nemrég ástak ki.
Geri odaintett, és halványan elmosolyodott. Az idős pár visszaintett.
– Nézd Lili, a Különc már megint Lázár Ervin házát nézi... – rosszindulatú, kissé kárörvendő suttogás
ütötte meg kissé hegyesedő fülét.
– Szerinted megint végigment az erdőn? Félek egyedül odamenni, úgy lopakodik, hogy még a kutyám
se hallja meg... – Az a Lili nevű válaszolt a másiknak.
Geri keze ökölbe szorult. Ő volt a Különc. A falu bolondja.De Gerit már nem érdekelte Csak a kis
növények, amiket neki kell nevelgetnie, hogy később, az utókor majd láthassa és csodálhassa azt a sok
történetet, amit a kérgükbe növesztenek.
Egy halk sóhaj után elvette a kezét a kerítésről és megfordult. A két távolodó suttogó alak hátát nézte.
Zöldessárga szeme tompán fénylett. Geri fáradtan megrázta a fejét, majd egy utolsó pillantással maga
mögött hagyta a körtefát.
Hazafelé vette az irányt. Haza... Hol is volt az otthona? Hát persze, a faluszélen, az iskolával szemközt,
mondanák a szülei. De az csak egy ház volt, ahol lakott. Egy kényelmesen berendezett börtön.
Geri a falhoz közel húzódva járt, zavarták az emberek. Estéhez képest sokan jártak az utcán, ki egyedül,
ki a családjával. Biztos a misére mennek.
Mise... A mise! Elkésett, már megint. Geri szaladni kezdett hazafelé. A kerítésen is átugrott, hogy
ne kelljen a kapuval bíbelődnie. Keze a bejárati ajtó kilincsén, de az csodálatos módon kinyílt előtte.
– Fekete Gergely! Hol a csudában voltál már megint?! – Anyja rikácsoló hangjától összerándult. –
Megint miattad késünk el! Én már nem tudom, mit csináljak veled! Majd rábízom apádra.
– Sajnálom...
– Nem érek semmit a sajnálatoddal! Hogy tudsz elfelejteni egy ilyen fontos dolgot, te gyerek?! –
Az anyja keserves sóhajok között terelte be a fiát a házba. – Menj, siess, vedd fel az ingedet!
Geri villámgyorsan beszaladt a szobájába. Kinyitotta a szekrényét, és előtúrta az elegáns, virághímzéses
fekete ingét. Szép volt, de ő mégis utálta.. A templomra emlékeztette. A templomra, ahol csak kínok
és pokol várt rá az ígért megvilágosodás és felemeltség helyett. De nem ellenkezett. Így van ez rendjén,
mondta anno régen a Babi néni.
Egy utolsó simítás. A fekete ing szépen feszült a vállán. Egész jóképű volt ebben az ingben, de most
nem ért rá magát nézni a tükörben. Kisietett. A kapuban már várt rá az apja meg az anyja. Az édesanyja
a fejét csóválva zárta be a kerítéskaput, majd a templom felé vette az irányt. Geri érezte az apja égetően
szigorú tekintetét a tarkóján. De már nem akart vele mit kezdeni.
A templom a hívek fölé borult, ájtatosan várták, hogy a pap belekezdjen a misébe. Kivéve egyet.
Egy tiszta feketébe öltözött fiút a hátsó sor szélső ülésén. Befogott füllel ült, és próbálta kizárni a körülötte
kavargó zajt. Pedig csak halk mummogás hallatszott az imapadok között.
Hirtelen elcsendesült minden. Geri megkönnyebbülten engedte le a kezét. Már jobb volt. A pap belépett a templomba, és monoton hangon imádkozni kezdett.. Bár a templomban talán ha negyven ember ült, mégis úgy érezte, több ezer ember beszél, több ezer ember énekli a zsoltárokat, és... több ezren ülnek
körülötte, néhányan félig áttetsző testtel, de mindannyian összekulcsolt kézzel és boldog tekintettel.
Csak ő nem találta meg a megnyugvást.
Bár eleinte próbálta követni a liturgiát, nem sikerült. Elkeseredetten tapasztotta a tenyerét a fülére. Zöld
szeméből apró esőcseppekként záporoztak a könnyek. Fájt. Mellette az anyja aggódva érintette meg a vállát.
A következő pillanatban a pap kitárta a karját, és minden elhallgatott. Az édesanya suttogva mondott
valamit a fiának, aki a könnyeit törölgetve bólintott. Néhány perccel később az imádkozók felálltak.
Senki nem vette észre azt az egy, fekete alakot, aki kiosont a templom ajtaján.
Geri hazaindult, majd megállt a kapuban, felnézett az égre. Gyönyörű a naplemente! Szinte hívja, hogy
fedezze fel, mi van a felhők között.
Geri mély lélegzetet vett és ellépett az anyja által gondosan ápolt kert kerítésétől. A lába ösztönösen
vitte tovább, nem nézte az utat, csak követte a felhők lépteit.


Évekkel később egy házaspár látogatott el a faluba. Hozták a tízéves lányukat is. Megálltak a lezárt
kertes ház előtt és megcsodálták az omladozó fehér falakat.
A kislány azonban nem a falat nézte, hanem a régi, betegesnek tűnő körtefát. Nem is a körtefát, hanem
a fekete macskát, amelyik kecsesen nyújtózkodva nézett egyenesen a szemébe. A macska szemei zöldek,
és mélyek, titokzatosak, mint a kút feneke.
– Anya, nézd, cica!
– Hol? – kérdezett vissza az anyukája.
– De hát ott nincs semmi – mondta nevetve az apukája, miután a körtefa alá nézett, ahová a kislány
mutatott.
Néhány órával később, miután megebédeltek, a löszfalas tanösvényen sétálva a kislány egyszer csak megtorpant. Az úton előttük egy öreg házaspár sétált. A testüket varázslatos kék fény ölelte, és kissé átlátszóak voltak. Mellettük egy fekete macska sétált, hozzá-hozzádörgölőzve a néni lábához, majd időnként a bácsiéhoz is.
Hiszen így van ez rendjén.

Szerkesztette: Németh Eszter

2024. szeptember 19., csütörtök

Komjáthy Nessie: Szökevény

(c)Takács Viktória


Szandikával akkor egyszer találkoztunk. A fa tövében ült a csoszlott-foszlott ház mellett a sittes-gazos
kertben, fekete platform cipőben, piros-fehér csíkos combharisnyában, fekete rakottszoknyában és fehér ingben. Barna haja két copfba volt fogva, és a két copf ütemesen ringatózott, ahogy a kemény körtét
harapdálta apró arcához képest aránytalanul nagy fogaival.
– És ti kik vagytok? – kérdezte teli szájjal.
– Te ki vagy? – tromfolt rá fölényesen a Főnök, aztán hátrasimította félhosszan hullámzó, szőkített haját, mint egy filmsztár, és csípőre tette a kezét.
– He? – vonta fel a szemöldökét Szandika, aki nyilvánvalóan nem számított ilyen válaszra.
– Mi minden évben idejárunk körtét lopni, de még sose láttunk itt téged...
– Se – szúrtam közbe, mire a Főnök szeme felcsillant.
– ...se, meg senki mást se, mióta az Öreg elment – folytatta –, úgyhogy légy szíves, mutatkozz be,
és aztán meglátjuk, van-e közöd ahhoz, hogy mi kik vagyunk.
Szandika felállt a fa tövéből, és kiköpött.
– Bocs, köves a körte. Meg egy kicsit éretlen is. – A félig lerágott csutkát laza csuklómozdulattal a háta
mögé dobta. – Bujátovics Alexandra Tünde – mondta, aztán jobb kezét a bal öklére téve meghajtotta
magát. Tiszta anime.
A Főnökre sandítottam, és nem csalódtam. Kissé keresztbe állt a szeme.
– Mármint, azok közül a Bujátovicsok közül, akik... – itt elhalt a hangja. Szandika félrebillentette
a fejét, mire a copfja engedelmesen megsimogatta keskeny vállát.
– Akik? – kérdezte, és nem tudtam eldönteni, hogy kíváncsi a folytatásra, vagy inkább kihívást intéz
az idegen felé, aki tulajdonképpen az ő körtéjüket szokta lopni. Minden évben.
– Akiké a falu – biccentettem engesztelésképpen, és a Főnököt is magammal húzva leültem a kemény-
re száradt gazba. – Tényleg idejárunk már régóta, hogy tiszteletünk jeléül megegyünk egy-egy körtét, de, mint ahogy a Főnök is említette, még sosem láttunk téged.
Szandika nagyot sóhajtott, és visszaült a körtefa tövébe.
– Tudom, hogy idejártok, láttunk titeket minden évben, persze csak messziről. – Még nagyobbat
sóhajtott. – Szökevény mindig tudta, mikor kell nem idejönni, hogy békében megehessétek a körtét,
és mindig mondta, hogyha már nem jön ide senki, az azt jelenti, hogy elfelejtettétek, és akit elfelejtenek,
az igazán meghal.
Kövér könnycsepp szaladt le az arcán, de úgy éreztem, nem az Öreget siratja, mert ránézésre még meg
se született, mikor az Öreg elment.
– Minden rendben? – kérdeztem, pedig ahogy kicsúszott a számon, tudtam, hogy hülye kérdés, mert
mikor minden rendben, akkor nem szokás ilyesmit kérdezni.
Meglepetésemre Szandika halványan elmosolyodott.
– Persze, minden rendben. Aki többet nevet, mint amennyit sír, az meglopja az életet. Én sokat nevetek,
ezért sokat is kell sírnom.
Némán ültünk szemben a kislánnyal, akinek a szájából a korához nem illő bölcsességek röpködtek.
Most már igazán kíváncsi voltam rá.
– Ezt is attól a szökevénytől tanultad?
– Nem “a szökevény”, hanem Szökevény.
Szandika felhúzta a lábát és a térdére hajtotta a fejét.
– Már elég régóta jártok ide, úgyhogy biztos tudtok a védelmező bakmacskáról.
Megvárta, amíg mindketten rábólintunk.
– Őt hívták Maradványnak, amíg Szökevény nem lett.
Fél szemmel a Főnökre sandítottam. Én egész eddig azt hittem, hogy a védelmező bakmacska ugyan-
olyan mese, mint a többi. Úgy láttam, ő is azt hitte. Vártuk, hogy folytassa.
– Szóval az úgy van – mondta egy gondolatfoszlánynyi idő után –, hogy mi emberek jövünk-megyünk, tudjátok, van az élet, meg a halál, szóval nem vagyunk olyan állandóak, mint Maradvány, de lehet, hogy inkább csak azt mesélem, ami történt, és akkor talán jobban megértitek. Szóval az úgy volt, hogy Maradvány ott volt, mikor megszülettem. Később mondták, hogy nem szokott ott lenni, de nálam
ott volt. Sőt, babakoromban nekem azt is megengedte, hogy felmásszak rá. Mert ugye a bakmacska olyan,
mint egy sima vadmacska, csak jóval nagyobb, egy megnőtt embernek egész a derekáig ér, meg persze nem is sima vadmacska, de mindenesetre később aztán, mikor már meg tudtam ülni, magával is vitt.
Persze ezen is csodálkozott mindenki, mert szerintük a bakmacska nem választ magának társat, de azért
én tudom, hogy ezt csak azért mondják, mert nem értik őt. Én mindig tudtam, mit gondol Maradvány,
és ő is mindig tudta, én mire gondolok, egészen addig... – Elhallgatott.
– Meddig? – kérdeztem, mikor már láttam, hogy magától nem fogja folytatni.
A lapátfogak elengedték a cseresznyepiros cserepekkel szegélyezett ajkat, amit már percek óta csócsáltak,
és Szandika rám nézett. Olyan fájdalom mart a lelkembe, hogy le kellett sütnöm a szemem.
– Szóval az úgy volt – folytatta kissé vontatottan –, hogy mikor a Bajusz papa meghalt, akkor én örököltem a házszámokat. Jani bátya az ablakokért felel, Manci mama a kertekért, Hapsikám a kutyá-
kért, Borika a birkákért, és a többi, na, én a házszámokat kaptam, szóval már ötévesen ismernem kellett az összes számot – húzta ki magát ültében, aztán megint összegunnyadt. – Szóval minden évben, január
tizenhatodikán, le kell szedni az összes házszámot, meg kell őket tisztogatni, kijavítgatni, ahol kell, aztán
visszatenni őket a helyükre. Ezt mind meg is csináltam, csak ötévesen ugye hiába ismertem az összes számot, mert január tizenhetedikén reggel a Joci a Timi ágyában ébredt a sajátja helyett, a Dezső bácsi
a kiállhatatlan Klárika nénihez ment a kocsmából, a Hajni, aki alvajár, megfázott a paplak ajtajában, mert
nem volt hozzá kulcsa, és a többi, na, most már értitek, azt tudtam, hogy van 159 meg 160, csak azt nem,
hogy ezek sorba mennek egymás után. Ötéves voltam, na.
Szandika már hevesen gesztikulált, mi meg alig tudtuk magunkba fojtani a röhögést.
– Szóval aztán az lett – folytatta –, hogy engem jól leszidtak, és nagyon sírtam, de aztán Maradvány azt
mondta, hogy az ő hibájuk, mert minek adnak nagygyereknek való feladatot kisgyerek kezébe, és különben is, akármelyik faluba megy az ember, vagy a bakmacska, sorba vannak a számok, de ez nem akármelyik falu, hát kijár, hogy különleges legyen már csak ránézésre is. Mindenesetre a következő január tizenhatodikáig nem lehetett hozzányúlni, szóval mindenkinek meg kellett tanulnia, hogy mi az új száma, de egyébként a Joci később elvette feleségül a Timit, a kiállhatatlan Klárika néniről meg kiderült, hogy nem is kiállhatatlan, mert a Dezső bácsi ugye véletlen oda ment haza, aztán ha már ott volt, szóba elegyedtek, és Dezső bácsi látta, hogy lyukas a kémény, meg leszakadt a karnis, és segített megszerelni, mert milyen már, hogy odamegy, aztán nem csinál semmit, de azt tudni kell, hogy addig sose volt a Klárika néninél, mert a Klárika néni édesanyja fasírtban volt a Dezső bácsi feleségével, de egyébként a Klárika néni édesanyja mindenkivel fasírtban van, és ezért a Klárika nénivel nem barátkozott senki, pedig nem is a Klárika néni kiállhatatlan, hanem az édesanyja, csak ezt senki nem tudta, na, értitek, tök disznóság az egész.
Szandika elgondolkodva vakarta meg piros-fehér csíkos bal térdét.
– Nem is ezt akartam mondani. Szóval Maradvány megvédett, a házszámok maradtak, sőt, utána
minden évben összevissza kellett visszaraknom őket, hogy kiderüljenek azok a disznóságok, mint ami
a Klárika nénivel is volt, meg legyenek olyan jóságok, mint ami a Jocival meg a Timivel volt. Aztán idén
január tizenhatodikán nem éreztem annyira jól magam, és Maradvány velem jött leszedni a házszámokat,
és aztán megfájdult a hasam, és megeredt a vérem, tudjátok, az a havi, az első, és hirtelen nem hallottam
már Maradvány gondolatait, és ő se az enyémet, és annyira megijedtem, hogy hisztirohamot kaptam,
és még a házszámokat is szétdobáltam, és volt, amelyik eltört, sőt, olyan is, ami elveszett, és... és...
És itt Szandika szeméből már peregtek a könnyek.
– Engem megint leszidtak, pontosabban le akartak szidni, de Maradvány nekik ment, és tudtam, hogy azért ment nekik, mert már nem hallottam őt, és nem tudott megvigasztalni, hogy én igazán nem tehettem arról, hogy megeredt a vérem, ha akartam se tudtam volna visszatartani, és Maradvány is teljesen megvadult, és én is teljesen megvadultam, és akkor hívták az Anna nénit, és hozta magával a kötőfonalát,
meg a kötőtűit, és akkor már nagyon ordítottam, de már csak azért, hogy Maradvány elmenjen, nehogy
megkösse... nehogy megkösse...
Némán néztük Szandikát, ahogy a körtefa alatt gubbasztva siratta a barátját. A Főnök oldalba bökött.
Odapillantottam. Fél szemöldökét felhúzva nézett rám. Vállat vontam. Tulajdonképpen. Akár. Végülis.
Miért is ne.
Felálltam.
– Tudod, hogy mi kik vagyunk, ugye?
– Aha – hüppögte, aztán kibányászott egy gyűrött gombócot a szoknyája zsebéből, és belefújta az orrát.
– Akkor azt is tudod, hogy csak egy falat kell a körtéből – biccentettem a fa felé.
Szandika is felállt. Barna szemei olyan sárgán csillogtak, mint egy vadmacskáé, nahát, ezt eddig észre se vettem. Felnézett a feje fölött magasodó fára, levett egy már nem annyira vadul zöldellő körtét, és a kezembe nyomta.
Beleharaptam. Mint a kő. Ráadásul olyan fanyar volt, hogy percekig húzta a számat. De hatott! Egy
órával később már hevesen kopogtak az ujjaim a billentyűkön. A Főnök a vállam felett nézte a szöveget,
néha beleszólt, de többnyire hagyta, hadd fusson a varázslat magától.
Ennek már vagy tíz éve. Azóta ugyanúgy vannak a házszámok.
Jut eszembe, jövőre kéne írni egy körtefát oda a kertbe, aminek édes, illatos, lédús gyümölcse van.
Lehetőleg mosolygóssárga, és puha, mint a vaj. Arra talán Szandika is hazajönne. Már biztos elég erős
ahhoz, hogy megvédje a szökevény Maradványt.

Szerkesztette: Németh Eszter

2024. szeptember 17., kedd

Várfalvy Emőke: Nagy nap Kisszékelyben

(c) Bódi Kati


    Mindenki a nagy napra készült Kisszékelyben. A Nagy Napra, aminek eljövetelét hitték is, nem is a tíz
év alatt, míg a csoda valóra vált. A csoda, amit nem csak várni lehetett, hanem tenni is érte. Kinek így,
kinek úgy.
    Anyám kakaslevest főzött a munkásoknak. Apám minden kedden ment a tajigával. Hordta a kiásott
földet, aztán a téglákat, amiket az Esterházy nagyságosék pénzén szerzett be a mester.
    Már az is ünnep volt, mikor kiderült, a kisszékelyi téglagyár hetekig nekünk égeti majd azokat a szép
drága téglákat. Azokat a téglákat, amikért bankókkal vastagon tömött pénztárcával, díszes kocsikon
érkeztek a budai építési vállalkozók, hogy palotákat építsenek belőlük a finom úri népeknek.
    Azok is csak emberek – legyintett Apóka, mikor apám morgolódott a vállalkozókra, akik az üzlet-
csinálás után gyakran ittak a helyi kocsmában – lehet jobb gúnyájuk, parádésabb kocsijuk, de vajon van-e akár csak egy ember is, aki hét határon átmegy értük a bajban?
    Apám bólogatott. Sosem felejtette el, mit tett érte a szomszéd Stefán apja, mikor egy nagy vihar közepén törött kocsirúddal feküdt az árokban, Rácegres határában. Meg azt sem, hogyan hozta át Simontornyáról a bábaasszonyt, mikor születtem, pedig olyan hideg volt, hogy a lovaknak megfagyott a farka már az odaúton.
    Befogadtuk őket, mert Krisztus urunk ezt tanította – mosolygott rám Mamóka, mikor azt tudakoltam,
miért van a Stefánnak olyan aranyszőke haja, amilyen senkinek sincs köztünk itt a völgyben.
    Stefán volt a legjobb barátom. Vele őriztem a borzderesünket meg a libákat, míg kicsi voltam. Aztán,
mikor nagyobbak lettünk, azt játszottuk, hogy kovácsműhelyünk van. Patkókat meg pompás szegeket
készíttetünk az Ozorai Pipónak, aki ugyan már sok száz éve ellovagolt a másvilágra, az új plébános mégis
mesélt nekünk róla forró nyári délutánokon, amikor az árnyékos templomkertbe mentünk játszani.
– Aztán kardot miért nem csináltok? – kérdezte tőlünk egyszer, s én büszkén feleltem neki, amit
az anyámtól hallottam:
– Kenyeret tiszta búzából lehet sütni, azt meg a megművelt föld adja, nem a kiontott vér. Nem kenye-
rünk a háború!
A plébános elbámult, aztán megkérdezte, hány esztendős vagyok ilyen bölcsességhez. Mikor megmond-
tam, hogy pontosan kilenc, bólintott.
– Itt a fejeket is érdemes művelni, jó földbe hullik a mag – felelte.
    Ami igaz, az igaz, sosem éheztünk, még azokban az években sem, amikor a jég elverte a mezőket, vagy
egy kórság elvitte szinte az összes állatot, aminek négy lába volt.
    Lehet, ebben annak is szerepe volt, hogy Mamóka fényesre koptatta a templom térdeplőjét, amihez
fel kellett menjen a dombtetőre, messze a falun túl. Csak a nagy napig, amikor mindenki a legszebb
ünneplőjében állt lejtőn. Még kalapot is hozott nekem apám a vásárból, a húgomnak meg egy szép
bársonyszalagot, amiért sokat kérlelte. Most megkapta az ünnepre. Pompásan lengett a szélben, ahogy
álltunk és vártuk, hogy a kocsi, amin a régi templom harangját vitték le a hegyről, elhaladjon előttünk.
    A kocsit nem ló húzta, hanem kisszékelyi férfiak, köztük apám is a legszebb ingében, zekéjében, kalap-
ban, büszkén, mögötte a sorban a Stefán apjával. A Stefán anyja az én anyámba karolva állt. Szédült a gyászruhájában a tűző napon.
    Mikor a szekér elhaladt, mi utána indultunk szépen sorban, ünnepélyes léptekkel.
    Mielőtt az új, frissen szentelt templomba felhúzták a harangot, Mamó még odafurakodott és megsimí-
totta. Olyan finoman simította, ahogy Papóka kezét, míg a betegágya mellett virrasztott.
– Régi ez a harang, ugye nagyon régi? – néztem anyámra.
– Olyan régi – súgta anyám –, hogy minden eddig élt kisszékelyi lelkének ez segített szárnyra kelni
a mennyek országa felé.
– A Papóénak is?
– A Papóénak, az ő apjáénak, meg annak az apjáénak, és így tovább.
– S egyszer majd értem is szól?
– Mikor megházasodsz. Mikor kereszteljük az unokáinkat – válaszolta könnyes szemmel anyám.
– S mikor majd én is a mennybe megyek, mint a Papó meg a Stefán?
“Szólok” – kondult meg a harang a kötélen, útban a torony felé. – “Szólok...”

 

Szerkesztette: Németh Eszter

2024. szeptember 14., szombat

Lukács-Kis Panka: Reggel

(c)Kasznár Anna


Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő, tégla a múltba.
Cirmosan nyújtózó napsugár, derengő árnyak a hajnali ködben.
Álmosan ébredő lelkem csöndje mesét sző szivárványos időbe.
Ránézek. Látom, nyújtózik, háta görbül, szeme szűkül.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő. Körbefon, rám ül, lélekúton halad.
Harangszó sejlik a fák közt. Álmosan baktat.
Rám néz, tekintete kérdez. Nincs válaszom, álom a lélek.
Ránk borul a reggel csendje. Madárdal hallik, félküllős lüttyő cserreg.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő. Nem érti, én sem. Honnan s hova lépdel.
Csillagpázsiton sétál, zajong a lélek.
Gombolyagfonál, pihepuha rongy, macskapuha talp,
ballangó idő, lépcső tovább.

Szerkesztette: Miklya Zsolt