Miklya Luzsányi Mónika:
Virtuális életkép
Pillantsunk
be a mai szülők hálószobájába, és lessük meg a családokat a legbensőségesebb
pillanatban. Apa és anya elmélyülten,
szülői felelősségük teljes tudtával és elszántságával irtja a trollokat, a
zombikat, az emberevő ufókat. Elszántságuk orcájukon tükröződik. A szülők
egysége és harmóniája, mint ritka gyémánt tündöklő fénye ragyogja be ezt a kis
idillt. Látszik, hogy összeszokott páros, képességeik és készségeik úgy
illeszkednek egymáshoz, mint ahogyan a damaszkuszi penge a szépen mívelt markolatához.
Az asszony maga a hajlékonyság, a férfi az erő, így párosuk mondhatni
halhatatlan, s nem csoda, hogy tekintélynek örvendenek a világmegmentők népes
táborában. Éppen most azon fáradoznak, hogy kies földgolyóbisunkat immár 349.
alkalommal is megmentsék a lávalények támadásától, akik tűzfolyóvá kívánják
változtatni a világot.
A
gyermekek a helyzet komolyságához méltóan viselkednek. Mint illedelmes fiak,
csendben meghúzódnak a háttérben, és várják a csodás felnőttkort, amikor ők is
naphosszat zombikra vadászhatnak a virtuális térben.
 |
| Egri Mónika illusztrációja |
Kalas Zsuzsa: Hatalomátvétel
Délután van, a nap ferdén süt be a függönyön keresztül, mint ilyenkor
mindig, én pedig Őt figyelem. Az egérlyuknál várok, farkincám máskor harciasan
görbül a hátam fölé, most azonban szomorúan kanyarodik a lábam köré. Az Egér
persze szokása szerint hallani sem akar egy jó kis kergetőzésről, de nem vagyok
csalódott, most valahogy én sem bánom, ha a délutáni játék elmarad. Voltaképp
magam is csak megszokásból várok itt, ma én sem vagyok játékos kedvemben, s nem
bánom, ha a vidám fogócska ezúttal elmarad. Őt figyelem.
A hűtőnél áll tétován, de most nem látom rajta a sárga cetlit, mint
régebben. Egy sárga cédula, ragadós, Anya szokta a hűtőajtóra biggyeszteni
reggelente közvetlenül azután, hogy behelyezte azt, amire én is igényt tartok.
Délután aztán, mikor Ő hazaérkezik, a hűtő elé áll, és rövid ideg bámulja a
sárga cetlit, majd kinyitja a titokzatos szekrényt. Szed magának az óriási
fazékból, és az asztalhoz telepszik.
Na, ilyenkor szoktam én színre lépni. Óvatosan surranok a fal mellett, és
csak akkor engedem, hogy észrevegyen, mikor már ott vagyok, s finoman a lábához
dörgölőzöm. Nézetem szerint a szakszerű időzítés elengedhetetlen, és a váratlan
támadás fél siker. Ilyenkor meglepve lenéz a tányérja mellől, én óriásira
nyitom a szemem, és félszegen rábámulok. Ez mindig hat, s többnyire már ennyi
elég, hogy megszerezzem a részemet. Sóhajtva beletúr a tányérjába, és nekem
dobálja a legjobb falatokat. Ilyenkor, hogy érezze, jó gazdám, halkan dorombolok.
De csak finoman és keveset, nem szeretném, ha elkényelmesedne. Kedvelem őt,
mert többnyire engedelmes jószág, de fontos, sose felejtse el, ki az úr a
háznál.
Mostanában azonban valahogy megváltozott a helyzet. Mintha a bizonytalanság
sárga mocsara óvakodott volna be közénk, és néha attól félek, a pozícióm már
nem a régi. Az egész a sárga cetlik eltűnésével kezdődött, s azzal, hogy új
barátja lett. A hátsó nadrágzsebében hordja, apró kis világító Valami, amit
mindig magánál tart. Gyakran villog, s ő ilyenkor előkapja, a fülére helyezi,
és magában beszél, időnként felkacag. Nem tudom, szerintem ez nem normális,
mármint sem én, sem családtagjaim nem szoktak magukban nyávogni, és az egeret
sem hallottam még csak úgy cincogni minden ok nélkül. De nem csak ez van, ami
aggaszt. Most is, mielőtt a hűtőhöz lépne, a Valamit halássza elő a zsebéből,
és rövid ideig rámered, mintha azt mondaná meg neki, mit tegyen, s aztán szed
magának ebédet. A féltékenység szorongatja torkomat, nem tetszik ez nekem.
A rossz érzést elhessegetem, és halkan melléslisszolok. Puhán
hozzádörgölőzöm, erre ő épphogy csak lenyúl a kezével, és futólag megsimogat,
majd tovább eszik. Hohó! Háborodok fel. Nem úgy van az! Halkan és finoman, ám
kissé türelmetlenül felmiákolok. Hallom, hogy felkacag, de nem nekem, hanem a
Valaminek, és ezzel párhuzamosan újabb gyors simogatás érkezik, falat sehol.
Ekkor méltatlankodva nyávogni kezdek: diszkréten, ámde határozottan
érzékeltetem, éhes vagyok. Újabb kacagás, újabb simogatás, hopp, egy apró falat
röpül, de csak egy. Felháborító! Ha harc, legyen harc! Bedobom a végső
fegyvert! Egész puha macskatestemmel hozzádörgölőzöm, és olyan hangosan, ahogy
csak tudok, dorombolni kezdek... és csak dorombolok, dorombolok, dorombolok....
