Búcsúzik a Faggató

Bódi Kati témaképe

 Kedves Cimborák!

Végigfaggatóztuk az októbert és a fél novembert. Kiderült, hogy az író is ember: nem kizárólag klasszikusokat olvas, hallgat és néz. Néha csak bambul bele a nagyvilágba, máskor bronzbékát csókolgat, rock koncertre viszi a lánya vagy éppen ellenkezőleg: a méhzümmögésre figyel, esetleg egyszerűen csak örül, hogy él. Saját ifjúkori írásait olvasgatja vagy azt az egy méterszer egy méteres levelet, amit kamaszkorában kapott. Máskor komoly költőhöz illően elmereng néhány gyerekversen, hogy azok gyerekversek-e egyáltalán, esetleg gyorsan le is fordít egyet közülük, hogy a cimborák is olvashassák. Vagy ír egy sajátot, netán varázsigét is mellékel hozzá. És még mi minden mást is megtudtunk!

De most már búcsúzik a Faggató, hiszen lassan befordulunk a Nagy Karácsonyi Célegyenesbe! Köszönjük az írásokat, és köszönjük, hogy olvastátok őket!

Csík Mónika és Turbuly Lilla
a két témafelelős   

A varázsrigmusok dúdolója: Csík Mónika

Faggató: Mit olvasol? Mit nézel? Mit hallgatsz mostanában?

Aki válaszol: Csík Mónika

A TáncReakció sztárplakátja, bal szélen Mónikával kiegészülve,
aki az állatok világnapjára így varázsolta át az együttes tagjait

Mit olvastam mostanában?

Szent Márton-legendákat, a bencés szerzetesek életéről és mindennapjairól szóló forrásanyagokat, középkori ételekről szóló leírásokat… A Szent Márton-év apropóján ugyanis egy meseregényen dolgoztam, amelynek hőse Szent Márton, azaz Jófej Marci, és hogy minél inkább „élethű” legyen a történet, magamnak is kellett néhány középkori kitérőt tennem, azaz vissza kellett utaznom az időben, ihletet gyűjteni. Nagy kaland volt, meg kell hagyni!

Mit hallgattam mostanában?

Valahogy így készül a varázslötty, Szalai Attila szerint...

Többnyire saját magamat, amint a meseregénybeli, idő-utaztató varázsversikét, és a hozzá tartozó varázsrigmust dúdolom. Így hangzik a Varázskotyvalék című pársoros, amely csakis akkor hatásos, ha szabad tűzön, csörömpölve-kolompolva főzi hozzá az utaztató löttyöt az ember:

Póréhagyma, macskagyökér,

vízitorma, vadretek,

tejjel, borral, kakaóval

jól nyakon löttyintelek!

Só kell bele, cickafarok,

őrölt denevérkarom,

egér füle, bolha foga,

kutyaszőr, egész halom.

Spenót szára, tök csumája,

kell még korom, maroknyi,

hernyó hája, légy patája

meg egy oldal szalonni!

Kivirintem-kavarintom,

beleköpök hegyeset,

öreganyám bajuszából

adok hozzá keveset.

Fő a leves, szál az illat,

körbe táncol a fazék,

utazunk az idő hátán,

elröptet a kotyvalék!

Ez pedig a hozzá tartozó varázsrigmus, amelyet csakis ritmusra szabad többször, egymás után elismételni, és kerengeni is ajánlatos hozzá, mintha tűz körül ugrándozna az ember. Vigyázat, hatásos!

Ungeda ungudu diffendále, alamuszi mulenyuszu lememuszi laklukk. Petlika limuka, surr geda kimuka, horo recefice lika, goszpeda pikepuka, ingura-fingura, csikinyuki lukegér.

Mit néztem mostanában?

Szalai Attila meseillusztrációja

Illusztrációgyanánt készült rajzokat, amelyeket Szalai Attila grafikus-karikaturista készített a mesekönyvhöz. Mesések...

Csak ülök és nézek - Turbuly Lilla

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Turbuly Lilla

Fotó: Kopecskó János

De jó neked! Az a munkád, ami másnak szórakozás – hallom újra és újra, ha megkérdezik,  mit csinálok, amikor nem írok. És általában tényleg jó nekem, szeretek színházba járni, még akkor is, ha néha nem. Színházi újságíróként, kritikusként évente 120-150 estét töltök ott. Ez persze nem azt jelenti, hogy ennyi előadásról írok is, de ahhoz, hogy „képben legyek” és ahhoz, hogy a Színházi Kritikusok Céhének tagjaként szavazhassak a kritikusdíjra, kell ez a mennyiség.

Kanapésarokba kuckózva – Mészöly Ágnes

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Mészöly Ágnes

Csupamosoly, Csupaszív Ágnes

Mit olvasok? Kávé mellé, várakozás közben HVG-t, indexet… Aztán van egy hosszú-hosszú listám arról, mi mindent szeretnék olvasni, ráérősen, kanapésarokba kuckózva, vagy a teraszon egy pokrócba gubózva, míg az eső koporász a tetőn. De mikor végre odakeveredem, mostanában valahogy mindig ugyanaz a könyv kerül a kezembe: Terry Pratchett Érdekes idők című regénye. Remek olvasmány, és gyakorlatilag teljesen mindegy, hol nyitom ki, kívülről tudom az ötszázvalahány oldalt.

Zenét leginkább olyankor hallgatok, amikor figyelni tudok rá. Írás közben soha, a vezetés, a kertészkedés és a takarítás órái viszont ideálisak ilyen szempontból. Főleg, mióta felfedeztem, hogy a telefonomon található több száz számot-zeneművet szoros ábécérendben is lehet hallgatni! A mai hazaút például Kasabian-tól (Clouds) (akiktől egyébként ez a kedvenc számom…) a RHCP-n (C’me On Girl), a Guardians of the Galaxy Soundtrack-on keresztül (Come and Get Your Love) a Van-filmzene Csendbuborékáig tartott…

Felháborító, de képtelenség letölteni Tiszta szívvel című filmet… így azt nem nézem, pedig nagyon szeretném, nem csak azért, mert a Szabadlábon-könyvbemutatón Thuróczy Szabolcs a meghívott vendég. Így maradnak a jól bejáratott animék… A Noragami harmadik ova-ját például hetente megnézem, szerintem írással foglalkozó személyeknek kötelező. Ha pedig lesz egy szusszanásnyi időm, jöhet a Death Note második évadja!

Aki kortyonként teremti és fogyasztja a verset: Hétvári Andrea

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Hétvári Andrea

Zuhanás közben Andrea és a Nagyfiú

Mit olvasol?

Svédasztalos jelleggel mindent. Vagyis ebből is, abból is néhány falatot. Verskortyot, esszét, regényrészletet, kritikaféléket, mesét, jól megférnek egymás mellett a tányéron. A sokszínű betűsaláta javítja a közérzetet, színezi a hangulatot. Visszatérő kedvenc Mrozek Zuhanás közben c. írása és Hamvas Béla. Olbrin Joachim csodálatos utazását fogjuk most együtt elolvasni a 15 éves fiammal, mert a közös olvasmányélmény jó! Bekukkantunk a világ főkormányzójának palotájába és ellátogatunk János kertészhez is. Valódi rejtekhelyek vannak ezekben az írásokban, igazi kuckók, öt csillagos kilátás nyílik belőlük a világra.

Mi hallgatsz?

Leginkább madáréneket, méhzümmögést, lepkeszárnysuhogást.

Mit nézel?

A madárének, a méhzümmögés és a lepkeszárnysuhogás forrását. Ezeknél izgalmasabb megfigyelni való nincs. A negyedik évtizedet betöltve, egy szülő elvesztése után, és egy betegségláncolat kellős közepén rájöttem, hogy a napi hírek jóformán egyáltalán nem érdekelnek. Nem nézek tévét, filmet sem jórészt. (Titkon azért Bud Spencer és Terence Hill rajongója vagyok.) Fölösleges tevékenységnek érzem. Helyette viszont barátkozom a kertünkben a pókokkal, kerti rozsdafarkúakkal és minden olyan lénnyel, aki megfordul nálunk. Úgy érzem, rajtuk keresztül egy másik, igazibb világ sugárzik felénk.

Levélkönny

Hétvári Andrea

Kicsinnyé lesz

Szétosztja magát kőbe, virágokba,

mohák frottírján villan zöldje is,

csöndjeit nehéz gránitokba zárja,

titok nevében az, hogy berberis,

elbújik apró sóskaborbolyába,

madár csőrével továbbvándorol,

hogy féljünk tőle, azt ő nem szeretné,

szélzúgás mögött fázik valahol,

gyöngének mutatja hóvirágszirom,

fehérnek, zöldnek, és arca porcelán

emlékeit − ha vulkán kénje rázza −

elsírja fönn az ég domborzatán,

kimossa létünk földi szennyesét,

vasalja, hajtja, s szórja szerteszét.

/A vers A KERT retorikája c. szonettkötetben

jelent meg, Napkút Kiadó 2015/

Találkozás a félelmetes Faggatóval – Antal Judit

Antal Judit: A félelmetes Faggató

Mit eszel, mit iszol? Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel? Mit játszol? Életet vagy halált?

A vasárnap az vasárnap, olyankor minden épeszű ember pihen, általában én is. De most olyan temérdek sok dolgom volt, hogy nem engedhettem meg magamnak a lazsálást, a láblógatást, a felhőszámlálgatást. Ebédet főzni végképp nem maradt időm, ezért egy „mindegy melyik, mindegy milyen” étterembe futottam be, „mindegy mit” enni.

Életerősnek éreztem magam, és jó kedvem volt, mert szeretem a pörgést, szeretek megoldani dolgokat, és „csakazértis” legyőzni a lehetetlen határidőket. Logikus döntésnek tűnt feladni a pihenő napot a sokkal fontosabb feladatok miatt.

Szép idő volt, gyümölcs illatú, simogató nyárutó… -„sétálni való” – suttogta egy hang a fejemben, de elhessentettem, mint egy zavaró legyet. – Ezen a vasárnapon nem sétálgathatok. Ezen sem – döngicsélt a fejemben valami gonosz kis hang.

A teraszon ültem, de nem jött a pincér, neki is fontos dolga volt. Böngészni kezdtem az étlapot, amikor újra megszólalt a hang, gúnyosan:

– Nincs az étlapon az a könnyen lecsúszó tabletta, ami a napi evést, ivást megspórolná neked.

Mellettem egy fiatal pár sétált el, összebújva, kacarásztak. Hirtelen elővettem a munkámhoz kapcsolódó szakirodalmat, és mohón olvasni kezdtem. Nem tudtam, hogy menekülök. A szerelmesek nevetése, az őszi lombok suhogása, a száraz levelek boldog kergetőzése azonban egyre közelebbről hallatszott. Ezért bedugtam a fülembe a kedvenc, inspiráló zenémet, és buzgón olvastam, jegyzeteltem, amikor hirtelen egy erős, fájdalmas dobbanást éreztem… belülről.

Akinek kukásautó a vekkere: Simon Réka Zsuzsanna

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Simon Réka Zsuzsanna

A fél lepedőnyi baráti levél büszke tulajdonosa

Minden hajnalban meghallgatom a kukásautót, ahogy csatázik, majd eldübörög mellettünk. Olyankor tudom, körülbelül még egy-két órám van olvasgatni és írni, míg a tizenhat hós riadót nem fúj. Kora reggel a szomszéd óvoda kinti hangszórójából áramló zenebona kíséri a reggelinket. Napközben sokszor Manelre és Harcsa Veronikára ropjuk. Délután a gólyák kelepelését és a fecskék csivitelését hallgatjuk, ahogy átcikáznak az erkélyünk felett.

Sokat olvasnék, de mostanság csak ritkán, lopva, hajnalban sikerült pár oldal Tordon Ákost, Maite Carranzát és Mosonyi Alízt. Pár napja a kezembe kerültek a kamaszkoromban kapott leveleim. Még nem értem a végére az egyik legkedvesebbnek. Egy jó barátomtól kaptam középiskolás koromban, és sokáig a falamon lógott. Egy méter széles és egy méter hosszú iromány. Ma sem értem, hogy tudott ennyire összefüggően ilyen sokat írni egy ekkora papírra. 

Mostanában délelőttönként néha Futrinka utcázom és Maisyt nézek, és esténként, ha még nem koppan a fejem, Sherlock-, Poirot- és Miss Marple-sorozat darabjait.

Kartonország, vattaország: Bertóti Johanna

Faggató: Mit olvasol? Mit nézel? Mit hallgatsz?

Aki válaszol: Bertóti Johanna

Felfedeztem valamit, amit már rég tudok: egyik kedvenc könyvem egy román nyelvű antológia, ami mondhatni az egész gyerekkoromat végigkísérte, és a mai napig sokszor folyamodok hozzá, ha például szöveget keresek valamilyen alkalomra, vagy versmegzenésítős kedvemben vagyok, vagy csak egyszerűen olvasni szeretnék hozzám garantáltan közel álló irodalmat.

A börgömburgundiai Ligeti-rajongó: Majoros Nóra

Faggató: Mit olvasol? Mit hallgatsz? Mit nézel mostanában?

Aki válaszol: Majoros Nóra

A Könyvfa mosolygó gondozója. Fotó: Tóth Gábor

Mostanában nem tud úgy beszippantani az olvasás, mint régebben. Remélem, ez az állapot elmúlik majd, és valaki bekapcsolja a porszívót a könyvekben. Ám az írás teljesen el tud varázsolni, néha a munkahelyemről is azt hiszem, Börgömburgundia.

Ízelítőül egy saját mese, amely egy zenei fesztiválról íródott, és egy medvének is valahogy köze lett hozzá. Vagy mégsem? Katt ide a meséhez!

Ő az a bizonyos mesebeli medve...

A zene viszont pontosan úgy szippant be, mint a könyvek régebben. Ennek talán a munkám is az oka. Az egyik legutóbbi nagy feladatom egy komolyzenei fesztivál szervezése volt. Azóta éjjel-nappal Csalog Gábort hallgatom zongorázni: kedvencem tőle Chopin, Ligeti és Szkrjabin. Itt  hallgatható egy kis Ligeti, azaz némi zongorafutam, amelybe egy varázslótanonc belekotnyeleskedett. 

Talán a zenemámor miatt mostanában egy websorozatot nézek leginkább, aminek Mozart in the Jungle a címe. De ez csak addig fog tartani, amíg ki nem jön a Star War Rebels harmadik évada.

Utazás az archívum mélyére: Smelka Sándor

Faggató: Mit  hallgatsz? Mit nézel? Mit olvasol mostanában?

Aki válaszol: Smelka Sándor

Utazás az archívum mélyére

Magamat olvasom, ami igen szórakoztató tud lenni a maga nemében, főleg, ha tíz-tizenöt éves szövegeim kerülnek a kezeimbe.

Augusztus végén elhatároztam, hogy még az őszi szezon előtt gatyába rázom az „életművemet”. Befészkeltem magam a kanapémra, és elnyelt az archívumom mélységes mélye: számítógépes mappák nyíltak meg, kézzel írt szövegek kerültek elő poros dossziékból, például tizenöt éves színdarabok, amiket még a gyülekezetem vasárnapi iskolásainak írtam. Poros, békebeli világban játszódott valamennyi, mintha egy matróna – egy lelkész özvegye – írta volna őket az 1800-as évek végén. El kell ismerni viszont, hogy a didaxishegyeket, a szájba rágott mondanivalókat leszámítva egész jók voltak a maguk műfajában. Néhányat el is játszottak akkoriban.

Egy másik dobozban füzetekre bukkantam, amikben szörnyűséges regényromok tárultak szemeim elé. Operettekbe illő cselekmények, túlírt jelenetek, rémületes párbeszédek jellemezték valamennyit. Milyen szerencse, hogy egyiket se tudtam befejezni, mert így csak én olvastam őket, senki más.

A dantei utazás rémisztő, szentimentális novellákkal folytatódott, én magam is megijedtem némelyiktől, és amikor rádöbbentem arra, hogy jó néhányat fel is olvastam itt-ott, majd leestem a kanapéról.

Egy megviselt dossziéból korai humoreszkjeim kerültek elő. Az egyikben – egy rádió paródiában – ez állt: „Közlekedési híreink. Az egyik háztetőn összeütközött két kéményseprő, kérjük az alvajárókat, hogy a helyszínelés ideje alatt válasszanak más tetőt.” Ezen már muszáj volt röhögnöm, ez már annyira rossz, hogy már jó! Ennek jegyében olvasgattam tovább. Kicsit olyan élményben volt részem, mintha Ed Wood-filmet néztem volna.

Nem úszhattam meg a verseimet se, a legtöbbje az úgynevezett „modern korszakom”-ból származik, amikor is azt gondoltam magamról, hogy modern költő vagyok, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem használok rímeket és központozást. Ezekben a hosszú költeményekben valami homályos, hatásvadász nyelven nyihogok a különféle szenvedéseimről, szigorúan rímek nélkül. Mert modern vagyok, kérem!

Egyre jöttek a szövegek, novellák, humoreszkek, mittudoménmik. Jót szórakoztam a sete-suta mondatokon, a naiv, majdhogynem bájos stíluson. Olykor a kezembe került néhány ma is vállalható írás, ilyenkor elismerően hümmögtem, de a legtöbbjére csak megmosolyognivaló kordokumentumként lehetett tekinteni legfeljebb: hogyan írtam egykoron.

Kidobni azonban egyiket se dobtam ki. Sorrendbe rendeztem őket, rájuk zártam a dossziékat és elrejtettem őket a szekrényem legmélyén. Legyenek emlékek, olyanok, mint a kiállított gőzmozdonyok a vidéki vasútállomások kertjeiben. Patinásak, de már rég elavultak, viszont nélkülük nem írnék úgy, ahogy most írok.

4’33’’

Arról nem volt szó, hogy egy pécsi kiállítás megnyitóján a csendet fogjuk hallgatni. Amikor felkonferálták John Cage 4’33’’ című zongoradarabját, azt hittem, valami modern, XX. századi zene lesz: tele disszonánssal és a hatalmas katarzis jól gyomorszájon vág majd. Ez utóbbi tekintetében igazam is lett – volt katarzis.

John Cage

Amikor a zongorista leült a hangszerhez, az első tíz másodpercben minden úgy zajlott, ahogy az ilyenkor szokott: a művész kicsit fészkelődött, megigazította ruháját, a közönség köhécselt, suttogott, aztán csend. Aztán még mindig csend. Itt-ott értetlenkedő, csodálkozó néző mocorgott csak (köztük én is), miközben látszott, hogy a művésznek esze ágában sincs a billentyűkhöz nyúlnia.

Egy perc után jött a felismerés: a legrosszabb rémálmom vált valóra! Itt egy hang se fog elhangozni, hosszú perceket kell majd eltöltenem mintegy negyven ember társaságában, egy néma teremben. Rémes! Ilyenkor minden apró nesz hallatszik: a visszafojtott nevetések, a széknyikorgások, a sóhajtozások, a bélmozgások. Emberkínzás ez a javából, bizonyára tiltja valamelyik nemzetközi egyezmény.

Kínomban egyre másra találtam ki a poénokat: „Itt aztán nem lehet melléütni!” „Ha vége lesz, elkérem a kottáját!” „Remélem, ezt CD-n is lehet kapni!” Az egészben persze az volt a legrosszabb, hogy senkinek sem süthettem el a vicceket, mert amikor barátaim látták, hogy magamban viháncolok, hogy a fejem legmélyén stand-upol egy pikírt humorista (igen, igen, mindenki úgy dolgozza fel a traumáját, ahogy tudja), akkor mérgesen rám villantottak a szemeikkel, hogy viselkedjek, ez itt a kultúra, itt most nincs audiokommentár.

Mit tehettem mást: ültem a csend vákuumában, mindenkitől elválasztva, öt perc magányra ítélve. Némelyek körülöttem magukra koncentráltak behunyt szemmel, élvezték az egészet, voltak, akik huncut mosollyal üldögéltek, figyelve másokat, én pedig hallgattam az utca beszűrődő zaját: zörög a városnéző vonat, gyerekeket fegyelmezik szüleik, kamaszok röhögnek egymáson. Ők bezzeg ott lehetnek kint a mindent elfedő, megnyugtató lármában. Irigyeltem őket, eközben próbáltam visszatartani a hisztérikus röhögést és lehetőleg halkan megfulladni.

Amikor véget ért a zongoradarab(?!), rohantam is ki a vécére, ahol megállíthatatlanul tört ki belőlem a hahota, az a bizonyos Karinthy-féle röhej. Most már szabad zajongani. Lármázz, város! Kiálts, Pécs! Te, alapzajjá vált morajlás, amiben felnőttem: fedezz most be, ne hallja senki (a barátaim főleg ne!) a fuldokló, visszhangzós röhögésem!

Jóbarátok

Mostanában minden este megnézek egy Jóbarátok-epizódot, ebben a húsz perc kanapémagányban leöblítem a napi nyűgöt, a híradók gyomorszorító rémségeit.

Nem tudom, mivel fogott meg ez a sorozat, valaki idegbajt kap tőle két perc után, de én rajongójává váltam annak a village-i apartmannak, ott New Yorkban.

Ez egy olyan világ, ahol a barátok sok időt töltenek egymással, ahol a védelmet adó kulisszák között semmi sem végzetes (csak a mellékszereplők halnak meg néha), ahol New York biztonságos hely, ahol a vágóképek hátterében még fel-feltűnnek az ikertornyok, ahol minden, de minden derűs, még egy áramszünet is. Itt még a sürgősségi osztályon való várokozás is csupa móka, és a szülés úgy néz ki, hogy a barátaid – sutba vágva munkát és egyéb elfoglaltságot – ott maradnak veled a kórházban három napon át, és amikor épp nem a kezedet szorítják, akkor a legkülönfélébb helyiségekbe nyitnak be, ahol aztán bent ragadnak (igen viccesen) vagy gyereket csinálnak, esetleg szülésben segítenek – mikor mit diktál a dramaturgia. Itt minden lelki sérülést, cikis helyzetet túl lehet élni maradandó károsodás nélkül, és az emberek olyan gyorsan regenerálódnak lelkileg, mint a felrobbantott, kilapított szereplők a rajzfilmekben, akik a közvetkező jelenetben már újra épek, kutyabajuk, üldözik az egeret, a kanárit.

És én tudom, nagyon jól tudom, hogy ez mind hazugság, tudom, hogy a világ nem ilyen rózsaszín, elvégre magam is alkotó vagyok (szórakoztató irodalom), tisztában vagyok a műfajjal és mindennel, ami ezzel jár. Néha én is szebbnek hazudom a világot, papírvékony szitkom díszletekbe csomagolom be azt, mindezt azért, hogy az olvasóim valamivel le tudják öblíteni a napi gondokat, a híradók gyomorszorító rémségeit esténként.

Szóval, néha bekopogok a Jóbarátokhoz, hogy ott a biztonságot adó falak között, egy hatalmas franciaablakon keresztül szemléljem a rózsaszínre hazudott világot.

Csak félóra az egész, becsszó!