Kéznyomok (Diana Soto, Gyovai Kati, Maros Krisztina, és Wéber Anikó alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Maros Krisztina grafikája

Diana Soto: Anya, nézd!

Nálunk a fák égig érnek,

virágukon kicsi méhek.

Barna sasok szárnyra kapnak,

kéklő pávák rikongatnak.

Nem is lehet nagyobb lárma,

mint cerkófok társasága.

Ágról ágra szökdécselnek

bivalyokról beszélgetnek.

Nézd, a folyó mindig siet,

kár, hogy nincsenek delfinek.

Krokodilok úsznak csendben,

jaj, nehogy majd megijesszen.

Vigyázz, anya, tüskés az ág,

kiszakítja lila ruhád.

Lépj egy nagyot, gödrös az út,

mindjárt elérjük a falut.

Nézd csak, anya, ott egy béka,

piros-sárga, mégis néma.

Olyan színes, mint a szoknyám,

vigyázz, anya, ne érj hozzá!

Az ott már a falu széle,

odaérünk majd éjfélre.

Gyere anya, add a kezed,

hadd legyek még egyszer szemed.

Szerkesztette: Nagy Izabella

Wéber Anikó: Árkon-bokron át

Kovács Réka illusztrációja

Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén árnyat adó fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja. A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott, a felesége tanított az iskolában. A csónakos átszállította a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük.

Wéber Anikó: Egy keksz szerencséje

 

Varga Zsófi illusztrációja

 

Keksznek születtem. Bizony. Nektek bevallhatom, hogy jobban örültem volna, ha óriási cipó lehetek, ami már a kemencében dagad a büszkeségtől, hogy megtöltheti majd valaki bendőjét. A keksz viszont nem törhet ilyen nemes babérokra. Mert mi is az a keksz? Egy olyan kis izé, amit a kávé és tea mellé adnak.

Előfordul, hogy megéheztek, és azt mondjátok: jólesne most nekem egy… egy… egy fürt édes szőlő, egy csokoládétorta tejszínhabbal, egy sós sajtosperec, egy kiadós uborkás-tojásos szendvics… Amikor körbenéztek, és rájöttök, hogy nincs se szőlő, se csokoládétorta, se sajtosperec, se uborkás-tojásos szendvics, akkor… akkor beéritek velem. Jobb híján. Hát ez vagyok én.

Mégsem akarok hosszan keseregni! Elfogadtam a kekszek sorsát. Hiszen a keksz édes és finom, szóval még mindig jobban örülnek neki az emberek, mint mondjuk a kásának. Ráadásul egy keksznek rengeteg testvére van. Annyi, hogy egyszerre meg sem lehet őket enni, ezért sokuk visszakerül a nagy bödönbe, és ott aztán mesélhet mindenféléről, amit az asztalnál hallott. Így hallottam én is számtalan történetet fiatal (vagy inkább friss) koromban, még azelőtt, hogy kikerültem volna a nagyvilágba (valaki ebédlőjébe vagy szalonjába). Jöttek-mentek a hírek, és olyan tájékozott lettem, mint egy király vagy miniszter.

Aztán elérkezett életem nagy napja: egy kecses kis kéz engem is megragadott, és tálcára tett. Bevallom, az utat nem élveztem valami nagyon. Túl sok hang és szín vett körbe. Fáztam is, mert a bödön melegéhez szoktam, a tálca pedig igencsak huzatos volt, míg megérkeztünk az asztalig. Ott azonban kárpótolt minket a látvány, hiszen öt keksztestvéremmel ámulva vettük észre, hogy egy kényelmes széken nem más ül, mint… mint… a nagy költő, Petőfi Sándor! 

Hát persze, hogy ismertük Petőfi Sándort! Állítólag egy időben gyakran kellett beérnie reggelire és vacsorára keksszel. Ezt ugyan kekszként nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, az viszont biztos, hogy verseit gyakran szavalták áhítattal reggeli- és vacsoraasztaloknál, ezért mi is kívülről fújtuk és nagyon szerettük sorait. Épen maradt keksztestvéreim mindig elismételték nekünk a bödönben, mit láttak és hallottak odakint. Így történhetett, hogy most mi is rögtön felismertük Petőfit csodás bajuszáról, csillogó, büszke szeméről.

Nagy volt az izgalom! Azt sem tudtam, minek örülnék jobban: ha én lehetnék Petőfi Sándor reggelije, vagy ha előttem olvasná fel egy versét a feleségének, aztán visszavinnének kis keksztestvéreimhez, akiknek én szavalhatnám el először a költő új művét. Társaimmal tűkön ülve vártunk, de amikor egyetlen fia rím sem hangzott el, akkor már azon versengtünk, hogy legalább minket egyen meg először! Ha lett volna kezünk és lábunk, talán még lökdösődtünk is volna. Így csak reménykedtünk, és keksznyelven könyörögtünk:

– Válassz engem! Válassz engem!

Petőfi nem érthette, mit kiáltozunk, hiszen nem volt keksz. Mégis felénk fordult, és felemelt ENGEM.

Kekszéletem legszerencsésebb pillanata volt ez. Eszembe jutott, mi mindenben segíthetem Petőfit. Mert bizony segíthetem, ne becsüljük alá a finom falatok szerepét! Általam erőre kaphat, megjöhet a kedve, talán még ihlete is támadhat, és megírja az egyik legszebb költeményét. Azt sajnos nem fogom tudni, hogy melyiket, de egy életrajzíró talán kideríti később. Akkor pedig nemcsak Petőfi Sándor, de én, a keksz is híres lehetek. Tudjátok, az a kis izé, amit a tea mellé adnak, és ami ropogós, kicsi, de…

Idáig jutottam a gondolatmenetben és történetemben, amikor… HAMM!

 

Wéber Anikó: Nyúlpapa otthont keres - Szabó Imola Julianna

(c)Szabó Imola Julianna

Nyúlpapa otthont keres

 Licitálj rá!

Nyúlpapa nagyon szerette az otthonát. Biztonságos üreg volt, amit ifjúkorában ásott barátai segítségével egy bokros legelőn, közel az erdőhöz. Itt éldegélt feleségével, Nyúlmamával és kicsinyeikkel, amikor egy napon arra eszmélt, hogy a család kinőtte az üreget. Nyolc gyermekükkel már sehogy sem fértek el benne, bárhová léptek, mindenhol egymásba ütköztek. Nyúlpapa a pipáját kereste, de a szűkös üregben mindenhol csak a gyerekei játékaiba botlott.

– Elköltözünk! – kiáltotta. – Olyan helyre megyünk, ahol a kicsiknek lesz külön szobájuk – ígérte.

Rögtön munkához is látott. Éjjel-nappal kereste az új otthonukat, sokféle üreget megnézett, de egyiket sem találta megfelelőnek. A tágas és olcsó üregek túl messze rejtőztek az élelmet adó erdőtől és mezőtől. A jó környéken megbújó, nagy üregek pedig túl drágák voltak.

– Három zsák répát kellene fizetnünk értük. Nincs annyink. Sosem találok otthont – rázta a fejét Nyúlpapa, amikor éppen hazafelé sétált egy lakásnéző körútjáról.

– Képzeld el, milyen lenne álmaid háza! Én segíthetek neked megszerezni – ciripelte Nyúlpapa fülébe a tücsök, aki üregeket, odúkat, barlangokat és más lakásokat árusított.

Nyúlpapa hallgatott rá. Behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, megakadt a tekintete egy magas fán, és rajta néhány fészken. Azonnal beleszeretett az egyikbe.

– Milyen jó a madaraknak! Gyönyörű kilátás nyílik az otthonukból a mezőkre és az erdőkre. A kék eget, a zöld füvet és a virágokat nézegethetik. Mi, nyulak, mit látunk az üregünkben? Semmit! Ott nincs kilátás – bosszankodott.

Hazaérve meg is kérdezte Nyúlmamától, mit szólna a madarak fészkeihez.

– Ha a magasban élnénk fészkekben, csodálhatnánk a napfelkeltét és a naplementét. Az üregben nincs napfelkelte és naplemente, csak sötétség – győzködte a feleségét, de nyúlmama csak a fejét ingatta.

– Költözzünk fészekbe? Mi, nyulak?! Megőrültél, Nyúlpapa. Hogy jutunk fel olyan magasra a fára? Ott sosem lennénk biztonságban. Beesne az eső, besüvítene a szél az otthonunkba. Az üreg sokkal melegebb, védettebb, mint egy fészek – bizonygatta Nyúlmama, de Nyúlpapát nem tudta meggyőzni. Ő csak a kilátásról ábrándozott. Ettől kezdve olyan házakat nézett, amelyekhez kilátást is ígértek.

Sajnos az eladó fészkekhez nem tudott felmászni a fákra. Hiába ugrált és kapaszkodott, mindig visszacsúszott a fűbe. A tücsök azonban megállás nélkül ciripelt a fülébe, és ígérgette, hogy talál neki otthont.

– Van egy nagy házam, amit az emberektől szereztem. Régen kiköltöztek már. Három emeletes. A legfelső szintről gyönyörű a kilátás. Nyugatra néz, láthatod a naplementét a fenyők felett. Tágas is, minden nyúlcsemetéd elférne benne. És csak két zsák répát kérek érte – ciripelte a tücsök.

– Két zsák répa? Az nagyon sok – sóhajtotta Nyúlpapa, de a tücsök ciripelése csak nem hagyta nyugodni. Folyton hallotta, ahogy dallamos hangján a harmadik emeleti lakásról beszél. Végül nem tudott tovább ellenállni, és megvette a lakást.

– Nyúlmama! Gyerekek! Pakoljatok! Költözünk! – újságolta, amint hazaért.

Nyúlmama nem örült túlságosan, amikor meghallotta, hová költöznek, de már nem tehetett semmit. Elkezdtek összepakolni. Zsákokba, dobozokba csomagolták mindenüket. A meleg levélpaplanjaikat, a lekvárokat, a befőtteket, a gyerekek játékait, Nyúlpapa pipáját, de még a gondolataikat, érzéseiket is becsomagolták, leragasztották, megkötözték. Így várták a költözés napját, amikor a csomagokat mind átszállították az új házukba, a harmadik emeletre.

Itt aztán újrakezdődött a munka. A dobozokat, zsákokat kinyitották, kirámolták. Takarítottak, rendezgettek hetekig. A kilátás tényleg gyönyörű volt, a nap utolsó sugaraival épp Nyúlpapának és családjának integetett minden este. Más jó azonban nem akadt az új otthonban. Nagy volt és huzatos, ezért a nyúlgyerekek fáztak. Alattuk egy tyúk és egy kakas lakott, akik minden hajnalban kotkodáltak és kukorékoltak, épp akkor, amikor Nyúlpapa mély álomba merült volna. A földszinten pedig egy rókacsalád élt, tőlük rettegett Nyúlmama.

– Mi lesz, ha egy este elkapják és felfalják valamelyik gyerekünket? – rémüldözött.

A beköltözés utáni varázs megszűnt. Nyúlpapa, Nyúlmama és a gyerekeik vacogtak, féltek, nem tudtak aludni. Már a kilátás sem vigasztalta őket.

– Igazad volt, Nyúlmama! Bárcsak hallgattam volna rád! A nyúlüregünk sokkal biztonságosabb, melegebb és otthonosabb volt – kesergett Nyúlpapa.

– Még nem késő! Költözzünk vissza oda! – kérte Nyúlmama.

– Ott nem férnénk el – csóválta a fejét Nyúlpapa.

– Hívd át minden barátodat, és ássunk még hozzá pár szobát a föld alá! Nem lesz kilátásunk, de jól fogjuk érezni magunkat. Nincs szükségünk a tücsök álomházaira – jelentette ki Nyúlmama.

Így is tettek. Ismét dobozokba és zsákokba csomagolták minden tárgyukat, élelmüket, gondolatukat, álmukat, félelmüket és örömüket, majd hazatértek a régi üregbe. Hetekig ástak, kicsomagoltak, takarítottak és rendezgettek, aztán összebújtak a jó meleg üregben. Ahogy elaludtak, álmukban látták a kék eget, zöld füvet és a felkelő napot is.

 

Szerkesztette: Németh Eszter

Wéber Anikó: Árkon-bokron át

Kovács Réka illusztrációja

 

Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén girbegurba fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja.
A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott. A felesége tanított az iskolában. A csónakos átvitte a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük.
Itt nőtt fel egy barna szőrű csikó. Mivel imádott a széllel kergetőzni, szülei az Árkonbokron nevet adták neki. Amikor felcseperedett, ugyanaz lett a munkája, ami a többi lónak is: húzta a búzával teli szekereket vagy a hátára vette gazdáját, és elvitte őt a mezőre. A gazda pedig egyre többet és boldogabban lovagolt Árkonbokronnal.

Wéber Anikó: A kék ládika

(c) Gyólai Gabi

       Volt egyszer egy kislány, akinek annyi szeplő borította az arcát, amennyit meg sem tudott számolni. Nem is csoda, hogy mindenki Szeplős Katinkának becézte. Hosszú haját kék szalaggal kötötte hátra, és a hét minden napjára volt egy ruhája. A hétfői virágos, a keddi pöttyös, a szerdai csíkos, a csütörtöki gombos, a pénteki fodros, a szombati csipkés, a vasárnapi hímzett. Mindet kék anyagból varrta magának. Olyan kékből, mint a folyó vize és az égbolt színe.

       – A kék a szabadság színe, hiszen az ég is határtalankék, kézzel megragadhatatlan, és a folyó is örökké haladó, izgágakék. Amit nem lehet elfogni, bezárni, annak kék színe van – mondogatta Katinka, ha megkérdezték, miért hord mindig kék ruhákat. Sokszor ábrándozott arról, hogy madárrá válik, és akkor a folyóvíz tetején is könnyedén úszhat. A hullámok álomba ringathatják anélkül, hogy elsüllyedne. Felröppenhet a magasba, és átszelheti a határok nélküli kékséget.

       Egy napon idős vendég érkezett a házába. Egy ládikát szorongatott a kezében, és szállást kért. Katinka kedvesen fogadta, levest főzött és pogácsát sütött neki, végül megvetette az ágyát. Amikor az idegen lefeküdni készült, Katinka megkérdezte: – Mi van a ládikádban? Ékszer? Gyöngyök? Kristályok?

       – A legnagyobb kincs a világon – felelte az idegen.

       – Milyen színű? – kíváncsiskodott Katinka.

       – Kék – felelte titokzatosan az idegen.

Wéber Anikó - Zsadányi Péter: Tükörkalandok

(c) Zsadányi Péter

Kisfiú a tükörhelyekről

Ma is rájöttem valamire:

mindennek megvan a helye a világon.

A fa helye egy másik fa mellett van,

hogy közöttük a levegő kifeszüljön,

és így tartsák meg egymást.

A kezem helye anya kezében van,

mindig megfogom, ha egyedül érzi magát,

így vigyázok rá éjjel-nappal.

A plüsskrokodilom helye az ágyamon van.

Ott őrködik, hogy sose legyen rossz álmom.

Az építőkockám helye a dobozban van.

Ezt nem érzem, csak onnan tudom,

hogy ha máshol hagyom, anya mérges lesz rám.

Az ajtó helye a házon van.

Ki-be nyitjuk, így tudunk közlekedni

a világok között.

A tükör helye az ajtóval szemben van,

hogy megcsillanjon rajta a napfény,

amikor valaki megérkezik hozzám.

De minek a helye van a tükörben?

Ha belenézek, túl sok idegen helyet látok,

és ettől annyira megrémülök,

hogy szeretném összetörni.

Wéber Anikó: A széttört játékbaba

 

Volt egyszer egy szoba, a szobában egy polc, a polcon egy játékbaba. Haja rakoncátlanul kunkorodott a fején, arcán pirospozsgás mosoly ült mindig. Mindig-mindig-mindig.

Gazdája, egy idős néni két barátról is gondoskodott számára: a polc jobb oldalára egy hatalmas, vaskos könyvet helyezett, míg a másik oldalán egy fokföldi ibolya illatozott. A játékbaba azonban a beröppenő katicát szerette a legjobban, aki ráült az ibolya levelére, és mesélt neki a kinti világról. A kék égről, a tűző napról, a síró-nevető gyerekekről, a batyuikkal megrakott, rohanó felnőttekről, és a rémisztő, nagy autókról. A játékbaba ilyenkor maga is elképzelte az ablakon túli világot, a téren kiabáló gyerekeket, a forgalmas utakat és az égen ragyogó napot. Arra gondolt, bárcsak a saját szemével is láthatná mindezt.

Neki azonban csak heti egyetlen izgalmas nap jutott. Szerdánként az idős nénihez látogatóba jöttek az unokái, és a kis szoba megváltozott. Pár órára megtelt élettel. A gyerekek a szőnyegen kergetőztek, ugráltak az ágyon, és dobálták a párnákat. Ha sikerült a párnát a plafonig dobniuk, akkor nagyot kacagtak. Ha azonban megcsúsztak és leestek a parkettára, elsírták magukat. Ilyenkor az idős néni a karjába vette a pityergőt, és ölelgette, simogatta, ringatta. A polcon álló játékbaba vágyakozva tekintett le rájuk. Amikor az unokák hazaindultak, arról ábrándozott, hogy ő is felkerekedik velük, és bejárja az utcákat, párnákat dobál, nevet és sír. Valaki pedig őt is megvigasztalja és megölelgeti.

Az egyik ilyen szerda estén a játékbaba különösen szomorú lett, és elpanaszolta bánatát két társának.

– Én épp úgy nézek ki, mint a gyerekek. Van kezem, lábam, szemem és szám. Mégsem futhatok soha, nem dobálhatok párnát, nem jönnek könnyek a szememből. Ráadásul, ha bánatos vagyok, akkor is mosolyognom kell. Kemény a testem, és soha senki sem ölel meg – sóhajtotta.

Az ibolya együttérzően ingatta kis virágait, a könyv azonban szigorúbb volt.

– Ne siránkozz! A te helyed itt van közöttünk, a polcon – figyelmeztette a játékbabát.

Ő azonban továbbra is arról ábrándozott, milyen jó lenne gyerekké válni. Játszani, nevetni, sírni, megvigasztalódni.

– Porcelánból vagy. Azért nem tudsz futni, és azért kell mindig mosolyognod – magyarázta a katicabogár.

– A porcelán fogva tart. Bárcsak kiszabadulhatnék belőle! – kívánta a játékbaba.

– Hm… egyszer láttam egy porcelánmadárkát, aki repülni szeretett volna. Egy napon, portörlés közben leejtették, és a földre zuhant. Akkor széttörött a porcelán, ami fogva tartotta. Talán veled is ez történne, ha levernének a polcról – töprengett a katica, majd pettyes páncélját kinyitva elröppent.

– Kérlek szépen, könyv, dőlj rám, és lökj le a földre! – kérlelte barátját a játékbaba.

– Szó sem lehet róla! – felelte a keményfedeles könyv. – A katica nem tud mindent. Neked részed a porcelán. Ha széttörik, szörnyű dolgok történhetnek – aggódott a bölcs kötet.

A játékbaba azonban nem hallgatott rá, és tovább kérlelte. Minden nap újrakezdte, és addig-addig könyörgött, míg a könyv bele nem egyezett.

– Látom, már sosem leszel boldog közöttünk, annyira vágyakozol a másik élet után. Hát ma megteszem, amit kérsz! – mondta, és fedelével megbillentette a porcelánbabát.

A játékbaba elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a polcról. Egy pillanatig szabadon szállt, majd ahogy földet ért, éles fájdalmat érzett. A porcelándarabkák szétszóródtak a szobában. A baba annyira megijedt, hogy elsírta magát. Végre hullottak a könnyei, de csak most jött rá, hogy a sírás is fáj.

– Jaj, igazad volt könyv! Ez nagyon rossz. Bárcsak hallgattam volna rád – zokogta, de a könyv nem válaszolt. Mozdulatlanul hevert.

– Ibolya! Jó barátom! Segíts valahogy! – kérlelte a másik társát a baba, ám az sem felelt.

Az ablakon beröppent a kis katica is, és körözött a porcelánbaba darabkái fölött.

– Katica, de jó, hogy jössz! Mondd, mit tegyek? Leestem a polcról, ahogy tanácsoltad, de mindenem fáj! Ezer darabra törtem! – hüppögte a baba, de a katica csak hümmögött-zümmögött. Nem értették meg egymás szavát.

– Miért is akartam ezt az egészet? Miért nem maradtam a polcon? Jobb volt örökké mosolyogni, mint darabokra törni – pityeregte tovább a játékbaba, de senki sem törődött vele a szobában.

Ekkor belépett az idős néni, és meglátta őt a földön. Odarohant, és egyenként felszedegette a darabkáit. Óvatosan elkezdte összeragasztani a játékbabát, és közben megsimogatta az arcát, a kezét és a lábát. Végül magához ölelte. A játékbaba pedig ismét mosolygott. Olyan melegség öntötte el a tagjait, amit még sosem érzett.

A néni visszatette őt a polcra a könyv és az ibolya közé. A baba végre újra értette a barátai szavát.

– Látod-látod, én előre szóltam, hogy baj lesz. Most szörnyen nézel ki. Tele vagy vágással, karcolással, töréssel – leckéztette a könyv, de a játékbaba csak mosolygott.

– Ó, úgy sajnáltalak! Vigasztaltalak volna, de nem értetted, mit mondok. Szörnyen fájhatott a törés. Biztosan még most is sajognak a ragasztás helyei – siránkozott az ibolya, de a játékbaba csak mosolygott.

Többet nem ábrándozott a kinti világról, nem akart már gyerekké változni, és nem akart megszabadulni a porcelántestétől. Mosolygott a könyvre, az ibolyára, de legfőképpen az idős nénire, aki mindennap bejött, és megsimogatta az arcát. A játékbaba karcolásokkal és törésekkel tele, de boldogan állt a polcon. Egy cseppet sem bánta a sérüléseit. Nem sóhajtozott, ha megfájdultak a ragasztás helyei. Csak ő tudta, hogy mégis megérte egyszer lezuhanni és összetörni.

Wéber Anikó: Hófehér, mint a kezed - Másik Zsófi

(c) Másik Zsófi

Hófehér, mint a kezed

Néztem a hóesést, és közben arra gondoltam, amit egyszer mondtál: a pelyhek onnan jönnek, ahonnan én is származom. Tetszett ez a gondolat. Mivel épp aznap vesztem össze a padtársammal, ráadásul a menzán a nyolcadikosok kiborították a levesemet, és telefonon te is kiabáltál velem a hármas miatt, úgy döntöttem, még nem megyek haza. A hópelyhek birodalmába vágytam.

Wéber Anikó: Erdő a tó mélyén

Illusztráció: Bezerédi Zsófia

Kulcsszavak: arc, erdő, tó (бет, орман, көл)

Élt egyszer az erdő szélén, a patak partján egy fiatal lány. Reggelente korán kelt, bevetette fehérpaplanos ágyát, majd a kert végében csordogáló patakot követve kisétált a tópartra. Megmosta a kezét, megmosta az arcát, majd leült, és csak nézte, nézte a tó tükrét. A vízben megismétlődött a kinti világ. Az erdő, a fenyők, a zöld lombok a tóban még szebbnek tűntek, mint körülötte a parton. De a leggyönyörűbbnek az arcát látta. Míg a tóból nagy, csillogó szemek néztek rá vissza, addig az otthoni tükörben, az ablakokon, a patakban vagy a többiek tekintetében sápadt, komor arca volt. Ha elhagyta a partot, és visszament a faluba vagy az erdőbe, az emberek azt mondogatták, a lombok arról susogtak, a madarak azt csiripelték, hogy érte nem fog eljönni a királyfi fehér lovon. Senki sem viszi majd őt aranyos palotába. Ezért szeretett a lány inkább a tóparton ücsörögni. Hiszen a napsütötte hullámok más jövőt jósoltak neki. A víztükörben varázslatosnak látta magát.

Анико Вебер: Көл түбінің сиқыры

Суретші: Жофия Безереди

Негізгі сөздер: бет, орман, көл (arc, erdő, tó)

Ерте, ерте, ертеде, ну орманның шетінде, сылдырлап аққан бұлағы бар көл жағасында бір жас қыз өмір сүріпті. Ол күнде таңертең ерте тұрып, аппақ зығыр көрпесін жинап, бұлақты бойлай орман шетіндегі көлге баратын. Көл суына бетін жуып, судағы бейнесіне тамсана қарап отыратын. Су тұңғиығы оның айналасындағы әлемді мүлде өзгеше етіп көрсететін. Жасыл қарағайдың суға шағылысқан бейнесі шынайы өмірдегіден әлдеқайда әдемі, биік көрінетін. Ең кереметі, суға қараған сәтте қыздың өзінің келбеті де ерекше сұлуланып кететін. Судан оған ботадай мөлдір көзді, ақша бұлттай аппақ қыз қарап отыратын. Үйдегі айнадан оның жүзі мүлде басқа болып көрінетін. Оған үнемі  жүзін мұң басқан, көзінде жарқылы жоқ, боп-боз,  қыз қарап тұратын. Оның осындай сұрықсыз келбеті терезе әйнектерінен де, басқа адамдардың жанарынан да көрінетін.

Көлден кетіп, қыстаққа бет алған кезде адамдар сыбырлап, ағаштар шуылдап, құстар сұңқылдап: «бұл қызға ақ боз атты ханзада ешқашан келмейді, оны ешкім алтын сарайға алып кетпейді», - деуші еді. Міне, сол себепті де ол көл жағасында отырғанды ұнататын. Күн нұрына шомылған толқындар оған басқа болашақты көрсетуші еді. Ол судағы бейнесін қызықтап, бір ғажайыптың боларына сенетін.
«Шіркін, келбетім судағыдай сұлу болса ханзада келіп мені алып кетер еді-ау», - деп көлдегі бейнесінен көз алмай күрсінуші еді. Орманның судағы бейнесі де оған сондай керемет, тылсым құпияға толы көрінетін.
Бір күні ол көлге барып тұрмақ болып шешті. Әуелі еркелеген толқындарға тізесіне дейін кешіп барды да,  бірте-бірте тереңдей берді. Көл суы мойнына жеткен кезде терең тыныс алды да, суға басымен сүңгіп кетті. Бастапқыда су астында ауасыз жарты минут қана шыдағанымен, бірнеше күннен кейін ол демін екі минут бойы ұстап тұратын болды. Осылайша күн сайын суға сүңгіп, көп уақытын су астында өткізетін. Сөйтіп жүргенде орманға күз де келді. Ағаштар алтын, қоңыр, қызыл түсті қамқасын жамылды; емен жаңғақтары тарсылдап жерге төгілді; суық жел бұтақтарды шайқап, жапырақтарды үзді. Тіршілік дамыл тауып, қыстың келуін күтіп жатты. Алғашқы аязбен көлде мұз қатты, енді қыз көлге түсе алмайтын болды. Бірақ ол сонда да күн сайын көлге келіп, айнадай жылтыраған мұздағы бейнесіне қарауын қоймады. Бірақ аяз шымшылған беті қып-қызыл болып көрінуші еді. Енді ол көктемді асыға күтті. Міне, көптен күткен көктем де келді! Қыз көлге қайтадан келіп, уақытының көбін су астында өткізетін болды. Көл түбінен ол тойға баратын арудай жасанған сәнді ағаштарды тамашалап жүрді. Бұл кезде су астында бірнеше сағат жүзе алатын еді.
Жаз келіп, күн ысыған кезде ол көлге біржола көшіп келуді ұйғарды. Әуелі өзімен бірге біраз киімін алып келді. Содан кейін өзен түбіне тарағы мен әшекейлерін салатын сүйікті қобдишасын әкелді. Күн сайын үйдегі заттарды: ыдыстарын, үйдегі ұсақ-түйектерді, тіпті жиһаздарды көл түбіне тасыды. Сөйтіп көл астынан өзіне жаңа үй дайындап алды. Ол су астына айнасын да ала келді. Су астындағы айнадан оның келбеті жердегіге қарағанда әлдеқайда әдемі көрінетін. Қыз өте бақытты еді. Көл оның жаңа мекеніне айналды.
Ол көл түбінде екі жылға жуық тұрды. Ақыры көптен күткен ханзадасы да келді. Ханзада көлдің толқындарына сүңгіп, екеуі бірге жүзіп, бірге ойнай бастады. Қыз арманым орындалды деп қуанды. Тек күндердің бір күні ханзада оны өзімен бірге сарайына ертіп кеткісі келген кезде, жүрегі атқақтап «сарайда айна бар ма?» — деп сұрады.
– Қонақ күтетін және той кештерін өткізетін залдың қабырғасы айнадан жасалған, — деп масаттана жауап қатты ханзада.
– Қап! - деп күрсінді қыз.
– Уайымдама, ол жер саған ұнайды. Сарайдың маңында дәл осы жерден айнымайтын орман бар. Ол жерде өз үйіңдегідей жүресің, - деп оны тыныштандыруға тырысты. Бірақ бұл сөз қызды жұбата алмады.
– Ол жақта көл бар ма?
– Көл жоқ, - деді ханзада. – Бірақ сарай бағы мен орман арқылы өтетін өзен бар.
Қыз қорыққаннан дірілдеп кетті. Ол судан шықса келбетінің судағыдай әдемі болмайтынын білетін. Егер ханзада оны жек көріп кетсе ше? Бірақ ханзада айтқанынан қайтпай, «екеумізді ешкім де айыра алмайды» деп қызды көндіруге тырысты. Қыз оған сенді. Ханзаданың соңынан оның сарайы тұрған алыс орманға еріп барды. Сарайда олар керемет салтанатты үйлену тойын өткізді. Тойға ханзаданың достары мен туыстары келді. Барлығы дәмді ас ішіп-жеп, билеп, жеті күн, жеті түн көңіл көтерді. 
Бірақ үйлену тойынан кейін қыздың көңіл-күйі түсіп, жабырқай бастады. Ол күн сайын қабырғасы айнадан жасалған бөлмелерде серуендейтін. Қай жаққа қараса да ол өзінің бозарған әрсіз әлпеті мен жалынсыз көзін көретін болды. Оған өзінің ұсқынсыз кейпі ұнамайтын. Ол көлден көрінетін бейнесін сағына бастады. Судағы бейнем ғана нағыз сұлу еді, менің нағыз көркім сол еді деп аңсай бастады. Сарайда өзін бетперде киіп жүргендей сезінді. Өзінің шынайы бейнесі көлдің түбінде қалғандай.
Бастапқыда ол бұған назар аудармауға тырысқан. Өйткені ханзада оны сүйетін еді. Күн сайын оның сұлулығын айтып, құлағына сыбырлайтын. Бірақ қыз оның қызметшісінің көзінен үнемі «ханзада мынадай ұсқынсыз қызға қалай үйленді екен? Көзі соқыр болып қалған ба? Әлде мына қыз оны дуалап алған ба?» деген сұрақты оқитын.
Қыз бәрінен түңіліп кетті. Айнаға да, өзіне жақтырмай қараған сұраулы жүздерге де назар аудармайтын болды. Өзгелердің көзқарасы мен айнаны қатты жек көрді.
Ақыры ханзадаға өзінің көлге кеткісі келетінін жасырмай айтты. Ханзаданың көңілі жабырқап қалды. Ол қызбен бірге кете алмайды. Сарайда қалуы керек. Көл түбінде жүріп ел басқара алмайды ғой. Ол қызды сарайда қалдыру үшін барлық жағдайды жасаймын деп уәде берді. Сарайдағы бар айнаны алып тастады, барлық қызметкерді қуып жіберді. Бірақ бәрі бос әурешілік болды, қызды ешнәрсе ұстап тұра алмады. Ол өзінің сұлу жүзін көргісі келді.
Қыз көлдегі бейнесін сағынып, құсалана бастады. Ақыры жылай-жылай ханзадасымен қош айтысып, орманнан өтіп, тау асып, даланы артқа тастап үйіне оралды. Содан кейін бірден көлге тартты. Суға сүңгіп жүзе жөнелді.
Содан бері ол көл түбін мекен етеді. Таң атқаннан кеш батқанша өзінің судағы бейнесіне, аспанға, орманға, жыл мезгілдерінің ауысуына қарап отырады. Бүкіл әлемге көлдің тұңғиығынан көз тігеді.

Аудармашылар: Кинга Людвик-Титтел, Мира Сембайқызы. Редактор: Ділдар Мамырбаева

Дуйсебай Нұрайым: көл (tó)

Ассоль Сас: айна (tükör)

Wéber Anikó: Hullámok - Klesitz Piroska: Hullámok

"ahova az evezőlapátot helyezné."