 |
| Szőnyi Gergely: Pontatlan idő |
Miklya Zsolt: Búcsú a hullámoktól
Reggeli csöndességemben Jób könyvét olvasom,
és az épp sorra kerülő szakaszban ez áll: „Kérdezd csak meg az állatokat, azok
is tanítanak, és az égi madarakat, azok is tudósítanak. Vagy elmélkedj a
földről, az is tanít, a tenger halai is beszélnek neked. Ki ne tudná
mindezekről, hogy az Úr keze alkotta őket? Az ő kezében van minden élőnek a
léte és a minden emberi testnek adott lélek.” (Jób 12,7-10)
Akár hiszed, akár nem, a vírusoktól is csak
tanulhatunk. Határaink tiszteletét, a határátlépések misztériumát,
fogyasztásunk netovábbjának jelzéseit, a félelem oldását a kapcsolatban, a
kapcsolataink értékét, a létezés félelmes titkát, és ki tudná mindazt
felsorolni, amire felnyithatja szemünket a második vagy x-edik hullám. Még a
második közepén se járunk, miközben projektünk véget ér, harminc bejegyzéssel,
negyvenöt alkotó közös munkájával. Szerkesztőként követve az alkotó folyamatot,
érzékeltem a félelmet, bizonytalanságot, ugyanakkor szükségét annak, hogy kell
a lét új kihívásáról beszélni, nem mehetünk el mellette némán vagy tagadva. De
érzékeltem a derűt is, a kimondás, megmutatás okozta erőt, és a bizalmat, hogy
van miért, a létöröm felülírja a félelmet, életveszélyt.
Szerkesztői levelezés közben Németh Esztertől
kaptam egyszer két Clara Louise verset, németül és nyers fordításban. Meg
akarta mutatni azt a többletet, amit kapott a fiatal költő verseiből.
Túlcsordult, inspirált a helyzet, műfordítással válaszoltam. Az egyik vers ide illik,
búcsúszónak:
Clara Louise
Lehelet
Az idő minden rétege lehelet-
vékony és törékeny.
Egyetlen leheletünk
ezer karáttal sem mérhető.
A Covid-hullám neheze még előttünk jár, de
olyan próbákon vagyunk túl,
ami bizalmat ébreszt, és amikből tanulhatunk.
Csak
lenni jó. A legnagyobb ajándék.
De legalább akkora felelősség.
Éljünk vele! És vigyázzunk egymásra!
Búcsúznak a Második Hullám szerkesztői:
Bertóti Johanna, Bódi Kati, Miklya Zsolt,
Németh Eszter
