Mozgó képeslap érkezett a múltból. Hét határon túlról.

Hét határonról zenélő képeslap. 

(a videóért kattints a Hét határon szóra:))

Robert Romanowicz – Nyulász Péter: PiRokkió

A fiúk felrakták a katonáikat.

No, nem a polcra, a helyükre – hogyan is képzelhetnénk ilyet! A csatatérre, természetesen.

Feltekerték a szőnyeget a nagyszobában, kiborították a nagykosárnyi fakockát meg a két készlet dominót, és falhoz tolták a foteleket. Épült védősánc, őrtorony, bunker – és hamarosan benépesült a két ellenséges tábor: a jók és a rosszak. 

Az egyik fiú Bence – aki igazából Laci, de úgy csak a suliban hívják, mert az apukájának is ez a neve, és hogy össze ne keverjék, otthon a második nevét használják.

A másik fiú Gábor – aki igazából Alex, de így csak otthon hívják, mert egy osztálytársának is ez a neve, és hogy össze ne keverjék, a suliban kapott egy becenevet.

Bence és Gábor – azaz Alex és Laci – ovis koruk óta minden héten alig várják, hogy hétvége legyen és háborúzhassanak. Persze egymás ellen sohasem csatáznak. (Csak nagy ritkán, ha valamiben nem értenek egyet. Mint például hogy melyik a legkisebb, tovább már nem osztható elemi részecske: az atom vagy mégsem az atom, mert az is tovább osztható. De mégis, mert az ATOM eleve ezt jelenti - csakhogy hiába, mert ma már tudjuk, hogy annak is van kisebb része… s így tovább.)

Amiben viszont csak ritkán tér el a véleményük, az az, hogy a homokszínűek (jók) közül mennyi tank és repülő kell ahhoz, hogy az olajzöldek (rosszak) rakétabázisát elfoglalják. Vagy hogy mennyi gyalogos esik el egyik és másik oldalon egy-egy ütközetben a támadások során.

Aztán van még egy dolog, amiben nagyon, de nagyon egyetértenek: a lányok gyagyásak.

Illetve ez nem is jó kifejezés, mert igazán nincsen velük semmi baj, csak hát „az olyanokkal” nem lehet semmit se kezdeni. Így aztán szerintük az a legjobb, ha egyszerűen levegőnek nézik őket – azaz se nem hallják, se nem látják egyiküket sem. Ehhez állítólag semmi köze nincs annak, hogy kettejüknek összesen négy nővérük van. És ki tudja, talán tényleg semmi. S talán még ahhoz sincs köze, hogy ők mind a ketten tízévesek, a lányok pedig tizennégy meg tizenhat meg tizennyolc…

A lényeg, hogy ne sok vizet zavarjanak, és főleg: hagyják békén a csatateret!

Viszont a csatateret olykor a tetőtéri szobák előtt állítják fel a fiúk. Ott jóval több a zegzugos szeglet, kisebb a nyílt terep – egészen más stratégiára van lehetőség és olykor szükség is, merthogy ott vannak a gyerekszobák – közöttük a lányoké is –, akár egyikük, akár másikuk otthonában játszanak épp.

Igaz, olyan nagyon különös dolog nincs is azokban a szobákban. Jártak is már odabent nem egyszer, hiszen bármikor bemehetnek. Kivéve persze, amikor a DO NOT DISTURB feliratú behajtani tilos tábla ki van akasztva a kilincsre. De olyankor mindig bent van „a lány”. Ezúttal viszont nem volt ott, mert zeneórára ment. És nem csak ő, hanem anya és apa sem volt otthon, mert nekik is akadt egy kis dolguk.

 Az ellenséges terep felderítésének izgalmával osontak be a fiúk a résnyire nyitott ajtón – pedig az égegyadta világon semmi új felfedezni való nem volt ott: kendők az akasztón, pipere a tükör előtt, egy gitár az ágyon, rock-poszterek a falon, a padlón könyvek és magazinok…

Robert Romanowicz, lengyel művész alkotása

                A fiúk azért mégis alaposan körbeszimatoltak mindenhol, még az íróasztalon is, ahol pedig a legkevésbé figyelemreméltó dolgok hevertek: tankönyvek, iskolai füzetek, ceruza, radír…

Ám ezúttal egy eddig még soha nem látott dolgot is találtak: egy már majdnem teljesen kész rajz feküdt az asztalon. Egy rönktestű fabábut ábrázolt, bot kezekkel, pálcika orral, kék szemmel, mosolygó szájjal – épp csak a tarkója hiányzott még. Szemlátomást félbehagyta a lány. Bizonyára azért, mert el kellett szaladnia a zeneórájára.