Dobó Dorottya: A szamárból lett rendőrló

(c)Szüdi János

    A kisszékelyi erdő melletti tisztáson szamarak legelésznek. Kicsik, nagyok, feketék, szürkék – legalább húszan élnek együtt. Jó dolguk van, bővelkednek a karám mögött a finomabbnál finomabb falatokban: a réti perje, a csomós ebír, a lándzsás útifű, a pitypang, a zsálya, a cickafark és a boglárka egytől egyig csábító virágokkal hívogatják a csorda tagjait. A jóllakott, boldog szamarak pedig fel sem tűnik, ha napokig rájuk sem néz a gazda.
    Történt azonban, hogy egy nyári estén lovasrendőrök sétáltak el az út mellett. A kíváncsi szamarak csodálkozó tekintetekkel sorakoztak fel a karám szélén, és sorra hajtottak fejet a nemes hivatást űző lovak előtt.
– Tiszteletem, biztos úr! Tiszteletem! – kiáltották egymást túlharsogva.
Hamu, aki ugyan már legalább hároméves volt, még sose látott ilyet.
– Kik ezek? – kérdezte az idősebbeket.
– Rendőrlovak. Ők védik a környéket, és vigyáznak a falu lakóira.
– Én is rendőrló akarok lenni! – nyekkentette Hamu.
– Szamár vagy! Hogy lennél te rendőrló? – nevettek a társai – Biztonságban élünk, finom falatokat eszünk, nem futtatnak minket, ha fáradtak vagyunk, és nem zárnak be minket, ha futni akarunk. Így van ez jól, ne akarj ennél többet.

Dobó Dorottya: Hazatérés a mesék földjéről

(c)Szüdi János

    Létezik egy falu Tolna megyében, amit meseburok véd. Bárhová is menj, bárkivel is találkozz, bármit is csinálj, biztos lehetsz benne, hogy az mesévé válik. De mit csinál az ember lánya, mikor három napig maga is mesehős volt, majd egy csapásra vissza kell térnie a valóságba?
– Írd mesévé a világot! – javasolta a Nagyszederfa. 
    Máskor amúgy szedernyit sem adnék egy fa véleményére, pláne egy ilyen boomerére. De ő egy híres fa, amolyan celeb a maga nemében, ezért elgondolkodtam azon, amit mondott.
– Végül is elkélne némi mese a hétköznapokba. Jó volna például, ha mogorva öreg szomszédom, aki mindig kiabál az utcán játszó gyerekekkel, egy kedves öreg varázsló lenne, akire mindenki számíthat a bajban – mondtam. – A főnököm pedig minden bizonnyal egy ráncos és kopasz kobold lenne, aki naphosszat a pénzét számolgatja, és persze sosem ér a végére, mégis kevesli. És természetesen nem hagyhatjuk ki a jegyellenőrt sem, aki reggel megbüntetett a villamoson. A mesevalóságban daliás hősként védelmezné Csudabudát a lelketlen bliccelőktől.
A Nagyszederfa csendben bólintott.

Fogas Dávid: Apacs és Kókusz barátsága

 

Illusztráció: Szüdi János

        Pilisszántón élt egy nagyon idős, barátságos ló, akit mindenki szeretett. Kókusznak hívták, mert olyan színű volt a szőre, mint a kókusz belének. Egész nap csak legelészett, nézte a tájat vagy a farmon élő többi állatot. Nem vágyott világgá, hiszen mindene megvolt. Néha viszont nagyon egyedül érezte magát. Egy tavaszi estén a tiszta égen hullócsillagot látott, és azt kívánta, bárcsak lennének barátai. Kívánsága sokáig nem teljesült, de Koki amúgy sem hitt az ilyesmiben. Csak azért mondta el kívánságát a csillagnak, mert tudta, hogy mások így szokták.
        Egy reggel Koki a domboldalon, a karámban legelészett, amikor megpillantotta Apacsot. Fiatal, erős és büszke ló volt. A gazdái sokat versenyeztek vele.
        – Hmm, hogy te milyen fiatal vagy! – csodálkozott Koki. – Meg erős és okos.
        – Csak nem irigykedsz? – kérdezte Apacs. – Hiszen itt megvan mindened, amire szükséged van – folytatta, és büszkén kihúzta magát, hogy fényes, pej szőrén megcsillanjon a napfény.

Smelka Sándor: Kisszékelyi csujogató

(c)Szüdi János

(Kovács András Ferencnek)

Macskám neve Boldizsár,
a háztetőn szolmizál,
Kisszékelyben kujtorog,
farkincája kunkorog.
Kisszékelyi löszpince,
ott él macskám, Kisvince,
egerészik, elhagyott,
nélküle már elvagyok.
Macskám neve szép Zsüli,
Isten ujja fésüli,
ihajcsuhaj, berbereg,
kút káváján szendereg.

Hurrá, nyaralunk! — Búcsú

Szüdi János: Cápaton

Kedves Olvasóink!

A banán megérett, a gatya ránk rohadt, edzés után a Balatonban fürdenek a cápák, pedig a Mikulás elvitte a nyarat, szóval fújt a szél és esett az eső, egyes versekben borsónyi jég is, de azért a kiscsirke a városba ment, a városi gyerek viszont otthon nyaralt, holott a Mályva utcában nagy élet van mindig, sőt, a varázskofferbe kandúr ugrott (jaj neked, vizimentőkém!), továbbá nem tudjuk, hová repült a hal, vagy hogy mit szabad nyáron csinálni, de azt igen, hogy az írók írnak, az illusztrátorok meg illusztrálnak, mert már csak ilyenek, szóval hamarosan jelentkezünk a továbbiakkal!

További szép nyarat kívánnak:

az Író Cimborák
az Illusztrátor Pajtások
és Komjáthy Nessie (a szerk.)

Várfalvy Emőke: Az év, amikor elmaradt Kenesén a nyár

 

Szüdi János illusztrációja

Gyanús volt, hogy Nyírszarvas egyszer csak eltűnt. Nem álldogált a bódé előtt csálé agancsain virágfüzérrel mint minden évben, ha már megérkezett a tavasz. Gondoltuk biztos ő is nyaralni ment a szezon előtt. Találgattuk, hova utazott, aztán megállapodtunk abban, hogy biztosan Lappföldön trappol meg trécsel a Mikulás rénszarvasaival, akik az év háromszázhatvannégy napján örömmel vezetik körbe a hozzájuk érkező négylábú utazókat a környék erdeiben és felhői között. Nyírszarvas nyilván ilyen szórakozási lehetőséget keres az unalmas tél után, hogy felkészüljön a mozgalmas nyárra, amikor ő vigyáz gazdátlan úszószemüvegekre, fél pár babaszandikra, unikornisos hajgumikra, ananász alakú törött vízipisztolyra, meg más hasonló kincsekre. 

Akárhogy vártuk, Nyírszarvas nem került elő, s egyre aggodalmasabban számolgattuk a napokat május egyig. Ezen a napon hagyomány nálunk Kenesén, hogy Lángosádám és Limoniki hajnalban kitárja a zöldre festett rácsos kaput, Nyírszarvas pedig üdvözli a szezont és jelt ad, hogy mától újra jöhetnek a kicsik, a nagyok meg a még nagyobbak. Fűre lépni nem csak szabad, de kifejezetten jól esik. Főleg mezítláb. Slattyoghatunk papucsban. Repkedhetünk kosárhintával. Hullámozhatunk vadkacsákkal. Idén tényleg megépíthetjük a leghosszabb csatornahálózatot a homokvárváros és a tó között. Megtaláljuk a röplabdát a nádasban egy túl hosszú szerva után is. Kibékülünk a folyton éhes szúnyogokkal. Elférünk a tekeredős öltözőcsigában. Vicces mintákat rajzolunk a tesónk hátára naptejjel. És sosem felejtjük el felfújni a nagyitól örökölt kempingbringát indulás előtt, hogy ne kelljen hazafelé lógó orral tolni. 

Aztán, egy szombat délután, mikor reménykedve lődörögtünk a szabadstrand környékén, megtudtuk a szörnyű igazságot. Nyírszarvas nem nyaralni ment, hanem fölpakolt Lángosádámmal meg Limonikivel a cuccoskocsira és egyszerűen elköltözött. 

Nem, nem úgy mint a gólya meg a fecske. Mert azok visszajönnek minden nyáron. Úgy, mint az az ovis csoporttársunk, akivel májusban még megígértük, hogy a nagycsoportban is a legjobb barátok leszünk, aztán hiába vártuk szeptemberben, nem jött többet oviba. 

Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy idén nem lesz nyár Kenesén. Még az ég is beborult. Fújni kezdett a szél és szemerkélni az eső. A fejünk felett egy óriási varjú szállt át, azt rikácsolva, hogy: kár, hogy nem lesz nyár. Ő is látta elgurulni a cuccoskocsit. Lehet épp Lappföld felé. 

Hát persze! Ki más szerződtethette volna az égkékszemű Lángosádámot meg az málnaszörp mosolyú Limonikit a szuper szorgalmas Nyírszarvassal, ha nem a Mikulás?! Amikor tavaly álruhásan erre biciklitúráztak a Húsvéti Nyúllal felismertük őket, de senkinek sem szóltunk, csak kacsintottunk, ők meg visszakacsintottak. Igen, a nyúl is. Ezért is voltunk benne ezer százalékig biztosak, hogy ők azok. 

A Mikulás ráadásul olyan széles mosollyal ette a csak itt kapható mogyorókrém-mámoros lángost és töltötte rá pohárról pohárra a levendulás limonádét, hogy egy darabig azt hittük házat vesz és az egész lappföldi ajándékgyárat áttelepíti a Balaton partra. De úgy tűnik, inkább az büfésünket telepítette magához, vele együtt a nyarat, a jóllakott árnyékban heverészéseket, a huncut jégkását meg a kihívásokat, aminek a jutalma nem lehetett más, csak a szuperpufi mogyorókrémmel bőkezűen megkent lángosfánk.  

Hazafele menet megbeszéltük, hogy mindenki szól a szüleinek, vegyék elő a fülvédőket meg az ötujjas kesztyűket, vigyék el élezőhöz a korcsolyákat. Mi pedig levelet írunk a Mikulásnak, hogy ezt a nyarat kihúzzuk valahogy téli sportokkal meg forró csokival is itt Kenesén, de december hatodikán feltétlen hozza vissza a barátainkat. Egyrészt mert gyerekek vagyunk, és ezt, csakis ezt szeretnénk, de nagyon. Másrészt meg azért, mert a sarkvidéknek sem tesz jót hosszú távon az augusztusi balatoni kánikula.  

Sugár Zsigmond: Így telt a nyaram

 

Szüdi János illusztrációja

Hogyan telt a nyaram?

Csak a baracklekvár ízű nagyanyámra emlékszem. Ha palacsintát sütött, a konyhaajtóba álltam. Vártam, hogy mondja: „elrontottam”. Az első szakadtat elfeleztük, én és hosszú szakállú nagyapám. A másodikat már egyedül tömtem be. Jóllaktam, mint a duda, mire elkészült a palacsintatorta. Nem is kértem belőle, hát a nagyapám a tetejébe ültetett, és az üres lekváros üvegek lettek a kerekek. Azzal gurultunk le a tóra. 

A nádas szélén a hátamra csapott, és elkurjantotta magát. 

– Horgászni fogunk, kiskomám!

Csak a víz mellett jutott az eszünkbe, hogy otthon felejtettük a horgászbotot. 

– Sebaj, te leszel az úszó, én meg a horog! – rikkantott.

Előre dobott, s azután ő is a hínárosba gázolt. Így fogtuk a naphalat, de kicsi volt még, hát feleresztettük az anyja mellé. Nézz fel az égre, ha hunyorogsz, megláthatod.

A nagyapám horgászott volna tovább, de a kikötőmester rákiabált, hogy itt nem lehet se napot, se csillagot fogni. Fekete csizmája cuppogott, rázta nagy, szőrös kezét. Nem jutott más hirtelen az eszembe, egy üveggolyót tömtem az orrom likába. Abba bújt bele a nagyapám, és húzott maga után. Amikor már csak a kisujjam lógott ki belőle, megpöcköltem. Végigpattogott a víz tetején, s ott kacagtunk benne a nagyapa meg én. Az a kis golyó meg sem állt, csak a tó túlpartján. 

Legörbült a szám, hogy nem látom már többet a baracklekvár ízű nagyanyám. Nagyot nevetett erre a nagyapám, aztán kihúzta magát. Ráfeküdt a vízre, és egy csónak lett belőle. A nyakába ugrottam, s lettem a vitorla. Nem hiányzott más csak a szél. Vártunk. A víz kisimult, mint egy hatalmas, kék palacsinta. Semmi sem mozdult, csak a békák kuruttyoltak. Vártunk. Szürkült már, s a szúnyogok majd megettek. Kínomban táncra perdültem, akkor súgta meg csónak-apám, hogy a nádbugák közé szorult a szél. Húztuk jobbról, taszajtottuk balról, de meg sem moccant a nádas. Leguggoltam a tövébe, és megcsiklandoztam. Abban a pillanatban hanyatt vágta magát a nád, és a szél üvöltve rohant végig a tó felszínén. A gallérja mögött lapultam a nagyapámmal, egy fityinget sem kért a fuvarért.  

Öreg este lett, mire hazaértünk. Éhesen, hal és palacsinta nélkül nyitottam be a konyhába, s a nagyanyám széttárta a kezét. 

– Üres a kamra – mondta.

Szerencsére a nagyapám egy zsák szúnyoggal lepett meg. Azt tűztük fel a nyársra, és ettük vacsorára.

Ilyenféleképpen telt a nyaram, amiből többre nem is emlékszem már.

Szerkesztette: Németh Eszter

Gertheis Veronika: Én láttam

Szüdi János illusztrációja

Én ugyan be nem teszem a lábam a Balatonba! Még a kislábujjam hegyét sem. Mégis mit gondolnak? Nem hisznek nekem, pedig láttam! Ezzel a két szememmel, itt, ni. Egy szemmel is láttam, direkt kipróbáltam, lehunytam először az egyiket, aztán a másikat. Jobb szemmel néztem a nagy kövér bácsit a parton, ballal a fényes cseppeket, ahogy legurultak a hasán. Aztán megint jobbal, hogy a bácsi feltápászkodik és a parthoz lépked, megint ballal, ahogy kapkodja a lábát a forró homokban. Aztán becsuktam a szemem, mert nagyon kellett nevetnem az ugráló görögdinnye-pocakon. 

Épp akkor nyitottam ki a szemem (mindkettőt), amikor beért a vízbe, egészen mellkasig. A bácsi kalimpálni kezdett, mint én a tanmedencében, de ő a víz fölött csinálta. Nem is ért vele sokat, egyből elsüllyedt. A víz alatt kell kalimpálni, ha úszni akarsz. Ő azonban fogdosta a levegőt, kapaszkodót keresett. Aztán placcs! eltűnt a vízben, többé nem bukkant fel.

„Még, hogy cápa!” nevetnek rajtam. Nem értem, mi ezen a vicces. Igaz, akár medúza vagy polip is lehetett volna. Polippal egyszer én is találkoztam, amikor még kicsi voltam. Apa vitt be, a sárga úszógumiban. Azon is voltak polipok, biztosan azért jött oda. Persze, pont akkor, amikor Apa egy pillanatra eltűnt a hátam mögül. Szerintem kiszagolta, hogy egyedül vagyok. A polip odaúszott, és fogdosni kezdte a lábamat. Én kiabáltam, hogy „Apa, Apa!”, de ő nem volt sehol. Aztán jó nagyot rúgtam a polipba a víz alatt, és erre elúszott. Apa nagyon büszke volt rám, amikor elmeséltem neki. Gyorsan ki is mentünk a partra egy fagyiért, neki meg egy hideg sörért. Vicces volt, hogy az orrát hűtötte vele.

De a bácsit cápa támadta meg, ebben biztos vagyok. Ha valaki a közelben lett volna, hallotta volna a cápafogak csattogását. Anya szerint ez hülyeség, senki sem hallotta a csattogást. Nyilván, mert ki menne oda, ahol pont az imént egy vérszomjas fenevad falt fel egy szép nagy, kövér bácsit?

Szóval mondhatnak akármit, én nem megyek be a vízbe. Legfeljebb oda, ahol még lelátok az aljára. Úgyis szeretnék egy szép, piros korallt találni a magyar tengerben.

a szerző illusztrációja

Szerkesztette: Komjáthy Nessie

Smelka Sándor: Így szelídítsd öreg oroszlánod

Szüdi János

 

 

 

Nézz szembe az oroszlánnal,

fedezd csak fel, mit rejteget:

a láthatatlan dzsungel zöldjét

vén szemében megleled.

Cirógasd meg a sörényét

könnyedén és lágyan ám,

mint az a szél, mely átoson

a sosem látott Szaharán.

Éles füllel meghallhatod

régvolt-cirkusz mint harsogott,

s elmúlt tapsok, brávók között

egy büszke szív hogy dobogott.

Légy hősies és gavallér,

az est drámája közeleg,

míg fejedet vakmerően

fogatlan szájába teszed.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Sugár Zsigmond: Az ördög vaskalapja

Szüdi János illusztrációja

Valamikor régen egy szegényember pásztornak adta a fiát.
– Ott legalább majd nem éhezel – mondta az apa, azzal útnak indította. 
  Egykettőre olyan szépen tudta fújni a furulyáját, hogy a birkák, ha hallhatták, követték mindenhová. A gazda szerette, s amikor kitelt a fiú ideje, akkor a gazda marasztalta, még a lánya kezét is felajánlotta. Nemet mondott a legény, s útnak indult, hogy megtalálja a szerencséjét. A kerek világot bejárta, egyszer aztán megelégelte a vándorlást, úgy döntött, hogy nem keresi tovább, maga csinálja meg a szerencséjét.Egy üres, elhagyatott fészert szemelt ki egy falu határában. A tetejét befoltozta, az oldalát sárral tapasztotta, végül kimeszelte. Attól fogva ott lakott, és évről-évre épített hozzá egy-egy tornyot. Hamarosan csodájára járt a falu népe, közülük fogadott fel kettőt ajtónállónak a pásztorlegény, azután már megkövetelte, hogy megsüvegeljék. Addig-addig bővítette a házát, míg egy nap kidoboltatta, hogy az bizony palota és ő a királya.
  Híre ment az új királyságnak, de a szomszédos országok urai kinevették, nevesincs királynak nevezték.

Komjáthy Nessie: A trágyaszagú rózsa átka

 

Szüdi János illusztrációja

      A β-4761. sz. dolgozó izgatottan repült vissza a kasba, és a kifutón azonnal bele is kezdett a bonyolult kódolású üzenetbe. Risza jobbra, három lépés előre, risza balra, előre, hátra, előre, szárnyrezegtetés, risza-risza, körbeforgás, és az egészet újra.
      Egyre többen állták körül, majd egyre többen követték a táncát. Aztán, mikor már elegen voltak, nagy rajban felszálltak, és elindultak a β-4761. sz. dolgozó által frissen felfedezett rózsakert felé – az eligazítás szerint a kastól jobbra, keresztül a mezőn, az erdőnél balra, át a füstös, zajos, színes izéket hajtó, forró, fekete út fölött, be az emberek kasai közé, ahol a gyümölcsösök vannak.
      A körte már rég elvirágzott, de a lassan hízó, élénkzöld ékkövek alatt annál több volt a rózsa.

Békés Márta: Ha Petőfi feltámadna – Visszhang

 

Szüdi János grafikáival

 

 

Ha Petőfi feltámadna

Ha feltámadna Petőfi Sándor,
én vállalnám, hogy
körbevezetem Budapesten.
Csodálkozna a nagy költő,
hogy mi ez a sok sárga robogó házikó
koronával a fején,
meg a hatalmas piros csigabigák
dupla láncra felfűzve.
Levinném a metróba is,
hadd lássa azt a földalatti
kék szörnyeteget.
A mozgólépcsőn fognám a kezét,
hisz biztos félne,
még ha nem is mutatná.
A Kálvin téren kiszállnánk,
megmentenék néhány ellenőrt,
akiket kardélre akarna hányni.
Aztán megmutatnám neki
a Nemzeti Múzeumot
és megkérdezném,
hogy akkor most ott elszavalta-e
vagy sem a Talpra magyart?
Mert azért az nem mindegy!
Aztán besétálnánk a Belvárosba,
hogy lássa a Petőfi Sándor utcát,
elmagyaráznám neki,
mi az a gyros és mi a falafel
ott a Pilvax közelében.
Sajnos oda nem vihetném,
nagyon puccos hely,
talán éppen őmiatta?
Nem mondanám neki,
hogy tiszta hülyeség volt
megöletni magát olyan fiatalon,
így is olyan mozgalmas élete volt,
hogy alig győzzük megtanulni,
hány helyen is lakott.
A Duna-partra érve
megmutatnám a szobrát,
meg a sok új hidat,
azt is, amit róla neveztek el.
A Pecsába már nem vihetném el,
mert lebontották.
De végül aztán csak megkérdezném:
mit neki Budapest?

 

 

 

Visszhang

A Tünde néni megkérdezi:
Ki írta a Nemzeti dalt?
Sokan jelentkeznek,
én is majd kiugrok a padból,
és végre, engem szólít fel.
– A Nemzeti dalt Petőfi Sándor írta.
– felelem egész mondatban,
mert ő így szereti.
– Úgy van, a Nemzeti dalt
Petőfi Sándor írta. –
visszhangozza a mondatomat,
és kicsit elvesz magának
az én dicsőségemből.

 

 

  

Eredeti megjelenés: Iskolabolygó (Ulpius-ház, Bp, 2011)

Johanna kedvence a Felhőszőnyeg

 

 

 

Első megjelenés: Felhőszőnyeg 3