A fiúk felrakták a katonáikat.
No, nem a polcra, a helyükre – hogyan is
képzelhetnénk ilyet! A csatatérre, természetesen.
Feltekerték a szőnyeget a nagyszobában,
kiborították a nagykosárnyi fakockát meg a két készlet dominót, és falhoz
tolták a foteleket. Épült védősánc, őrtorony, bunker – és hamarosan benépesült
a két ellenséges tábor: a jók és a rosszak.
Az egyik fiú Bence – aki igazából Laci, de úgy
csak a suliban hívják, mert az apukájának is ez a neve, és hogy össze ne
keverjék, otthon a második nevét használják.
A másik fiú Gábor – aki igazából Alex, de így
csak otthon hívják, mert egy osztálytársának is ez a neve, és hogy össze ne
keverjék, a suliban kapott egy becenevet.
Bence és Gábor – azaz Alex és Laci – ovis koruk
óta minden héten alig várják, hogy hétvége legyen és háborúzhassanak. Persze
egymás ellen sohasem csatáznak. (Csak nagy ritkán, ha valamiben nem értenek
egyet. Mint például hogy melyik a legkisebb, tovább már nem osztható elemi részecske:
az atom vagy mégsem az atom, mert az is tovább osztható. De mégis, mert az ATOM
eleve ezt jelenti - csakhogy hiába, mert ma már tudjuk, hogy annak is van
kisebb része… s így tovább.)
Amiben viszont csak ritkán tér el a véleményük,
az az, hogy a homokszínűek (jók) közül mennyi tank és repülő kell ahhoz, hogy
az olajzöldek (rosszak) rakétabázisát elfoglalják. Vagy hogy mennyi gyalogos
esik el egyik és másik oldalon egy-egy ütközetben a támadások során.
Aztán van még egy dolog,
amiben nagyon, de nagyon egyetértenek: a lányok gyagyásak.
Illetve ez nem is jó
kifejezés, mert igazán nincsen velük semmi baj, csak hát „az olyanokkal” nem
lehet semmit se kezdeni. Így aztán szerintük az a legjobb, ha egyszerűen
levegőnek nézik őket – azaz se nem hallják, se nem látják egyiküket sem. Ehhez
állítólag semmi köze nincs annak, hogy kettejüknek összesen négy nővérük van.
És ki tudja, talán tényleg semmi. S talán még ahhoz sincs köze, hogy ők mind a
ketten tízévesek, a lányok pedig tizennégy meg tizenhat meg tizennyolc…
A lényeg, hogy ne sok vizet
zavarjanak, és főleg: hagyják békén a csatateret!
Viszont a csatateret olykor a
tetőtéri szobák előtt állítják fel a fiúk. Ott jóval több a zegzugos szeglet,
kisebb a nyílt terep – egészen más stratégiára van lehetőség és olykor szükség
is, merthogy ott vannak a gyerekszobák – közöttük a lányoké is –, akár egyikük,
akár másikuk otthonában játszanak épp.
Igaz, olyan nagyon különös dolog nincs is
azokban a szobákban. Jártak is már odabent nem egyszer, hiszen bármikor
bemehetnek. Kivéve persze, amikor a DO NOT DISTURB feliratú behajtani tilos
tábla ki van akasztva a kilincsre. De olyankor mindig bent van „a lány”.
Ezúttal viszont nem volt ott, mert zeneórára ment. És nem csak ő, hanem anya és
apa sem volt otthon, mert nekik is akadt egy kis dolguk.
Az
ellenséges terep felderítésének izgalmával osontak be a fiúk a résnyire nyitott
ajtón – pedig az égegyadta világon semmi új felfedezni való nem volt ott:
kendők az akasztón, pipere a tükör előtt, egy gitár az ágyon, rock-poszterek a
falon, a padlón könyvek és magazinok…
 |
| Robert Romanowicz, lengyel művész alkotása |
A
fiúk azért mégis alaposan körbeszimatoltak mindenhol, még az íróasztalon is,
ahol pedig a legkevésbé figyelemreméltó dolgok hevertek: tankönyvek, iskolai
füzetek, ceruza, radír…
Ám ezúttal egy eddig még soha nem látott dolgot
is találtak: egy már majdnem teljesen kész rajz feküdt az asztalon. Egy
rönktestű fabábut ábrázolt, bot kezekkel, pálcika orral, kék szemmel, mosolygó
szájjal – épp csak a tarkója hiányzott még. Szemlátomást félbehagyta a lány.
Bizonyára azért, mert el kellett szaladnia a zeneórájára.
– Szerinted mi ez? – kérdezte
az egyik fiú.
– Látod, nem?! PINOKKIÓ – mondta a másik, és
mutatta is a címet a festmény tetején. Aztán még hozzátette kuncogva, hogy: –
…akinek félbemaradt a feje.
– Féleszű – röhögött fel erre az egyik, mire a
másik mérges arcot vágott. De csak egy pillanatra, míg megértette, hogy nem rá
mondta. Amikor felfogta a szójátékot, már ő is kacagott, és még tovább is
fejlesztette:
– Szerintem legyen lángész!
Egy lángoló elme!
És a mondatát tett követte.
Ecsetet fogott, piros és sárga festéket kevert,
és a bábu még hiányzó tarkója helyére lángokat pingált. Mindezt a barátja
hangos kuncogása közepette. Addig, amíg be nem fejezte, és azt nem mondta:
– Kész.
– Még nem! – rázta a fejét a
másik. Ő kék tollat fogott, a kép címében áthúzta az N betűt, és melléje írt
egy R-t.
– Most van kész – jelentette
ki elégedetten: – „Piro-kkió”.
Ekkor ajtócsapódást hallottak
lentről.
Még soha ennyire gyorsan nem
dübörögtek le a lépcsőn, mint most.
Köszönés nélkül elviharzottak a hazaérkező nővér mellett. Bevágták az
ajtót a hátuk mögött, csak úgy csattant, saját magukat pedig a csataterük
közepén vágták hasra – fülükre tapasztott kézzel, mint a tűzszerészek, amikor
aknát robbantanak.
Így is tisztán hallották, amit nem akartak.
Közben persze nem mozdultak, mint aki semmit nem hall.
A lány hangosan kiabálva jött le a lépcsőn,
erősen dübörgött ő is.
Benyitott az ajtón, és hosszan kiabált. Szórta
a villámot és mennydörgött, s közben, mint egy valódi vihar esőcseppjei,
potyogni kezdtek a könnyei.
A fiúk csak feküdtek hason, a nővér pedig
lassan-lassan feladta, hogy szót értsen velük. Szomorúan ment fel a szobájába,
és kétségbeesve rogyott a székre az íróasztalnál. Nézte-nézte maga előtt a
„tönkretett munkáját”.
– Istenem, most mit csináljak?! – fohászkodott,
hiszen holnap lejár a határidő, és ő már két napja dolgozik a képen… esélye
sincs, hogy újra elkészítse.
Akkor egy jókora könnycsepp ráhullott a
festményére is. Igaz, csak a felső sarkára, de a vízfesték rögvest
összeszaladt, egybefolyt.
– Még ez is… – sóhajtott.
Megpróbálta letörölni a foltot, de csak egyre
jobban elmaszatolta. Így aztán hullott oda még jó pár könnycsepp. A lány pedig
csak törölgette, törölgette – egészen addig, míg az elmaszatolt folt lassanként
egy felhőre kezdett hasonlítani. A dörgöléstől ráadásul középen kilyukadt…
Ám amikor a lyukba is hullott még egy csepp
könny, a lánynak isteni szikra gyúlt a fejében! Gyorsan meg is festette, ami
eszébe jutott, és az egészről nem szólt többet.
Akkor sem, amikor délután a szülők hazatértek,
sőt még másnap sem.
A fiúk persze alaposan be voltak rezelve.
Tudták ők nagyon is jól, hogy rossz fát tettek a tűzre, és érezték, hogy ez nem
volt szerencsés stratégiai húzás, mert a nővér most sakkban tarthatja őket.
A lány viszont úgy gondolta, úgy kell nekik,
legyen ez a büntetésük! Főjenek csak a saját levükben! A tetejébe fondorlatos
tervet eszelt ki, ugyanis a pályázati kiírásban szerepelt, hogy az
eredményhirdetésen a zsűri minden pályázóról és minden alkotásról megmondja a
magáét – még a legpocsékabb rajzokról is.
Úgy döntött hát a lány, hogy a két családból
mindenkit meghív az eredményhirdetésre: anyákat, apákat, nővéreket és a fiúkat.
A fiúk ugyan lapítottak, de nem mertek nemet mondani. Kicsit még attól is
tartottak, hogy esetleg megnő az orruk, mint Pinokkiónak. Vagy szamárfülük nő,
mint a mesében…
A lánynak viszont egyre jobban mosolygott a
lelke! Érezte ő, hogy valami egészen különlegeset alkottak meg… – így hárman.
Torkukban dobogott a fiúk szíve, amikor a lány
festménye került sorra az eredményhirdetésen. Legszívesebben hasra vágták volna
magukat – de csak a fülüket tudták befogni. Így aztán
nem hallották, mit mond a zsűri, csak azt látták, hogy a lányt felhívják a
színpadra. Aztán alig akartak hinni a szemüknek: a lány óriási virágcsokrot
kapott. Kettőt is! És egy jókora serleget. Meg vagy tizenöt puszit
jobbról-balról. A lány festményét nem csupán a fődíjjal, hanem még két
különdíjjal is jutalmazták.
Ám a
legnagyobb döbbenet még hátra volt a fiúk számára. Váratlanul őket is
felszólították a színpadra, mert a lány őket is megnevezte mint alkotótársakat.
– Mi van?!
– néztek össze. Kukkot se értettek az egészből.
Csak
odahaza magyarázta el a lány, hogy kizárólag úgy válhatott ez a kép a legnagyszerűbb
alkotássá, hogy ez a két megátalkodott ördögfióka belepiszkált. Nélkülük soha
nem sikerült volna meglátnia, hogyan ábrázolhatja azt, ahogyan az esőként hulló
könnycseppek gyógyító erővel bírnak, és ez segített neki, hogy meglássa a
rosszban a jót… – és folytatta volna még a lány, de a fiúk erre csak
összenéztek, megrántották a vállukat és mentek, hogy felrakják a katonáikat.
Hogy közben mire gondolnak, mondaniuk se kellett – így is értette mindenki.
Anya meg csak annyit mondott az egészre:
– Majd csak
felnőnek egyszer.
– Remélem,
csak félig! – tette hozzá apa, és ezzel az összes nővérek is mind
egyetértettek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése