Halász Bálint: Rettenetes Bendegúz

 

Azt mesélik, a Domb utcában egy napig állt egy toronyház. Egy késő nyári, felhős éjszakán ereszkedett le az égből a tizenhármas szám alá, egy foghíjtelekre. Előtte csak a környékbeli gyerekek jártak oda focizni és velük kergette a labdát egy koromfekete szőrgomolyag. A kóbor kutyát mindenki jól ismerte környéken. Fügének hívták, igaz, senki nem tudta, ki nevezte el így. De a Domb utcában a furcsaságok az élet megszokott részei voltak: a tizennégyes szám alatt egy németül folyékonyan társalgó papagáj lakott, a huszonöt előtt egy himalájai selyemfenyő szendergett és álmában a tobozairól énekelt. Így az égből pottyant torony fel se tűnt volna, ha a házzal együtt nem érkezik meg rettenetes Bendegúz is.
– Mit bámulsz? – rivallt le Bendegúz Fügére az új ház negyedik emeletéről.

Tasnádi Emese: Pepe von Reemerstock, a nagy kalóz

Marbushka: Kalóz Sziget, illusztráció: bohony

A kukákat valaki felborogatta az éjjel, ami bennük volt szétszórva hevert a hajnali kikötő halszagú sikátorában. A vörös macska puha léptekkel kerülgette a koszlott ruhákat, büdös ételmaradékokat és megsárgult, koszos papírdarabokat. Az egyik zsírfoltos, felpöndörödött sarkú papír felkeltette a figyelmét és leült mellé. Mancsával óvatosan kisimogatta a papírdarabot, így már jól látszott, hogy a Kikötői Hírharang egy régi számának vezércikkébe akadt. Tulajdonképpen a fényképre lett figyelmes: egy jól ismert kisfiús mosoly szelídítette borostás arc, félszemén fekete bársonykötés, vörös bársonyzubbonyán fénylő aranygombok…Don Martalóc! – dobbant nagyot a vörös macska szíve.

A cikk itt-ott hiányos volt, de azért jól lehetett olvasni. A híres, hírhedt kalóz zsenge koráról szólt és azt feszegette, hogy vajon mi késztette ezt az egyszervolt helyes kisfiút arra, hogy marcona kalózzá váljon.

Mészöly Ágnes: A kormányos dala

A családom ősi nemesi család volt,

Kőpadlós paloták, régi, avítt, pácolt

Bútorokkal teli fényűző szobák,

A pórnépnek álmok, nekem kalodák.

Dédapám s ősapám a királyért harcolt,

Zászlókra esküdött, jobbágyokat sarcolt,

A dölyfös herceg volt ősi ellene,

Bár nem tudta senki, mi gond volt vele.

Kezembe kardot adtak és gyilkos rapírt,

Hogy életem árán őrizzem a sírt,

Hol száz ősöm fekszik, vívjak háborút,

Holott a messzeség vonzott és az út.

Egy napon megláttam a herceg leányát,

Kacér kis mosollyal lebbentette fátylát

Templom kapujában, szombat délelőtt,

Soha többé nem lehettem már, ki azelőtt.

Egy teherhajóval szöktem el hazámból,

Sosem lesz elég rég, sosem elég távol,

Rakodóként kezdtem, lógtam árbocon,

Végül a kormánykerék lett az otthonom.

Tíz éve léptem a Sellőáriára,

Kétszer kormányoztam el Hortenziára,

Múltamra nem utal gyűrű, sem papír,

Csupán méltatlan gúnynevem: Rapír.

      Fönt Paul Klee: Kalandhajó (Abenteuerschiff) című képe

Don Martalóc története, folytatásos mese, kiegészítés

Ovlachi Aliz – Matjóz cületik

Furafaki egyébként oly sok fő- és mellékproblémával rendelkezik, hogy bizonnyal nem árt elmesélnünk születése történetét.

Történt ugyanis, hogy édesanyja, aki szlovák szolgálóleányként kereste a kenyerét, mióta csak az eszét tudta, egy napon elunta a szolgaságot, és elhatározta, hogy se szó, se beszéd, megszökik gazdáitól, s elmegy világot látni.

Miklya Luzsányi Mónika: Macska a hajón

A macska azonnal észrevette a csavargót.

„Hát ez soha nem nyugszik?” – gondolta magában megvetően. Elnémult a kikötő, ahogy a csavargó lába a korhadt padlóra ért. Döbbenten figyelte a csendet.

 „Ostoba, ostoba, ostoba… – nézte bánatosan a macska – mindent elfelejtettél, ugye?”

A csavargó egy darabig nem mozdult.

„Gyerünk… Rajta… – szurkolt neki a macska – eszedbe fog jutni!”

Miklya Zsolt: Kalóz-szonett

Vakáci-óceán kalózai,

Don Martalóc, rettegett kapitánya

a Sellőária nevű hajónak,

vén Gugora, ki úgy lett valaki,

hogy azt se tudta, mit kavar a holnap,

Rapír, a kormánnyal tengert szelő,

hű Brigantin, a puskaporszagú,

és Galleon, kivel a mentőcsónak

másodtiszt létére is felborult,

s a legénység, Hejhó, Furafaki,

ki jól megmondta egykor Nagylujónak:

„a kolmánylúdhoz nem ált élteni”,

hajótörött-nyugdíjba nem vonult,

kikötőkben mind mestere a szónak /

hullámok közt mind mestere a sónak.

(Zállat az olvaszó teccésze szelint.)


Don Martalóc története, folytatásos mese, 8/8. rész

Szemenszedett tanulság – Dávid Ádám

Vakító fényesség cikázott végig a Hortenzia-szigetcsoporton, kis híján felforralta az Ó- és Újperenciás-tenger mesebeli vizét, majd egy szempillantás alatt megolvasztotta a sarkvidékek végtelen jégtömbjeit is. Don Martalóc pillantott ilyen fényességeset épen maradt fél szemével. Ha Furafaki nem furakodik a közelébe, s nem zökkenti ki a szerelembe bódult kapitányt félszeg bóközönéből, akkor ez a vakító vízözön sem szabadul a világra. De Furafaki kotnyeleskedése miatt Pepe szónoklata is zátonyra futott, miként a Sellőária, Hortense felé vetett szenvedélyes pillantása pedig rajta kívül a földkerekségen mindenkinek elvette a szeme világát.

Végül még... – Bertóti Johanna

„A kormányzó haldoklik.” Futótűzként terjedt a hír a Hortenzia-szigetcsoport lakói között. Fel is pezsdítette alaposan a lakosság fantáziáját, és egyre dagadó tömeg gyűlt össze a kormányzó hatalmas, hajóalakú, tiritarkára festett palotája előtt.

Sellő-ária – Miklya Zsolt

Kár marcangolni magad örökké,

kis Pepém, kár érzelegni.

Kár búslakodni, örülni, sírni,

vígan dalolni és szeretni –

mondta a Hortenzia-szerte ismert

szívtipró, a hírhedt Nagylujó.

Tudod, nekem egy hölgy szíve ennyi –

s két ujjal csettintett egy nagyot.

Majd a Laboda-öböl felé fordult,

ahol a sellőivel együtt szörfölt

esténként, míg látta a napot.

Ezer árboc és vitorla – Mészöly Ágnes

Árad a tenger, zúdul át a hajó ormán / elsüllyedt már a tat és víz alatt a kormány… Ezer árboc és vitorla, ez nem lehet igaz! – méltatlankodott Don Martalóc és megrázta fejét. Egyrészt a tengervizet próbálta kirázni a füléből, másrészt reménykedett, hogy e tekintélyes matrózkapitány-viselkedéssel elűzheti gondolataiból a hívatlan, előszemtelenkedő rímeket.

Egy kis gikszer – Ovlachi Aliz

Cak aztatat nem tudom, Don Martalóc, hogy minek isz szegődtem én ide magához matjóznak! – méltatlankododott az egyik nohátmimáshanem matróz (Furafaki, származása szerint félig japán, félig szlovák legény), akit azért találtunk ki ide, ebbe a történetbe, hogy legyen benne egy hasonlóvagyéppenugyanolyan különc és mindig zsémbes figura, mint Dulifuli a Hupikék Törpikékben (egyetlen aprócska különbség, hogy hősünk kisfiúkorában elbliccelte a logopédust is).

Irány a tenger! – Miklya Luzsányi Mónika

Irány a tenger! – üvöltötték vissza egyszerre a matrózok, ahogy kapitányuk hangját meghallották. Mert a csavargó ekkor már nem volt sehol. Délcegen állt Don Martalóc a kormánykeréknél, vörös bársony zubbonyába belekapott a tengeri szél, s az aranygombok úgy szikráztak a mentéjén, mint az égen odafent a nap.

Hohohohó − Majoros Nóra

Óperenciás-tengert is megjárt, ősrégi vitorlás ringatózott a kikötőben. A tatárboc törötten nyikorgott, a vitorlák kiszáradt moszatként lebegtek. Megkopott a szúette hajótesten a felírás: Sellőária. A csavargó hosszasan betűzte a nevet, vagy azért, mert nem tudott rendesen olvasni, vagy azért, mert valóban fura név volt ez egy harci fregattnak. A kikötő, mint egy ipari daráló, zajosan és büdösen ketyegett. A temérdek rakodómunkás, részeg matróz és csempész az útrakész, legalább a kapitány szerint működőképes hajók körül nyüzsögtek, így senki sem foglalkozott a csavargóval. A biztonság kedvéért körülnézett, mielőtt az ingatag pallón a Sellőária fedélzetére lépett.