Miklya Zsolt - Dániel András: Beköltözős

 

(c)Dániel András

Beköltözős


egyszer laktam nyár tövében
egyszer laktam fent az égen
egyszer laktam deszkahídon
egyszer laktam zsírpapíron
egyszer laktam városparton
volt alattam reklámkarton
egyszer laktam kint a stégen
egyszer fent a kerítésen
volt hogy egyszer fennakadtam
megnyílott a tér alattam
máskor kint laktam a réten
tücsök volt a reménységem
együtt keltem a harmattal
pirultam a pirkadattal
laktam egyszer zsibbasztófán
valaki húzta a nótám
s laktam én egy ház falán is
addig ért fel a kanális
ez már tíz ha jól számolom
lesz belőle szép otthonom
hogyha számolok még kettőt
s megkérem jól a teremtőt
gyúrjon sárból bár egy katlant
s köré egy szépséges ingatlant
(amibe majd beköltözök
akkor is ha itt-ott zörög)
biz én nem számolok többet
számoljon aki költözhet

Miklya Zsolt - Dániel András: Verpeléti hóború

 

(c)Dániel András

Verpeléti hóború


Verpelét, Verpelét
nem látott még vérpelét.
Pedig jő a vérpele,
vérben úszik balszeme.
Jobbszeme meg vizenyős,
onnan kémleli a hős
rezgő nyárfák levelét,
meg a verpeléti rét
fűvel bélelt ugarát,
költöző napsugarát.
Merthogy elfáradt a nyár,
kihűlt mind a napsugár,
magának is idegen,
mért süt ilyen hidegen.
Addig hős a vérpele,
amíg langyos éjjele,
hidegben lassul a vér,
még a hold is hófehér.
Verpelét, Verpelét
idén sem lát vérpelét.
Talált egy jó kis odút,
megússza a hóborút.

Réka kedvence: A hat király

Juan Chavetta – Dániel András: Királyok 

 

(c) Juan Chavetta

Ott álltak hatan. I. János, Ámdebár királya, II. János, Máskülönben örökös ura, III. János, a dicső és hatalmas Aligha trónjának birtokosa, IV. János, Igenám fejedelme, V. János, Egyszersmind uralkodója, valamint VI. János, Külső- és Belsőnahát királyi felsége. Szép este volt; csillagok szikráztak az égen, fényes kis gyémántszögek.

– Mindenki itt van? – kérdezte III. János. Nem bírta tovább: már vagy egy órája álltak némán a fák között.

– Majdnem mindenki – mondta V. János egy bükkfa mögül.

– Vagyis valaki még hiányzik – mordult fel I. János. – Ki az?

– Én itt vagyok – suttogta VI. János egy kocsányos tölgy fekete lombja alól.

– Én is! – szólt II. János, aki egy égerfa törzsének dőlve állt a sötétben.

– Meg én is! – csatlakozott IV. János egy szilfa tövéből.

– Akkor, ha jól értem, VII. Jánosra várunk – állapította meg I. János.

Hallgattak. Csak egy-egy apró reccsenés törte meg a csendet. Talán az éjszaka motoszkált kíváncsi, fekete ujjaival a bokrok közt.

– Azért ez érdekes – szólalt meg III. János. Ma este valahogy beszélhetnékje volt.

– Micsoda? – kérdezték szinte egyszerre a többiek.

– Hogy pont ugyanúgy hívnak mindannyiunkat. Elég különös, vagy nem?

– Szerintem nincs benne semmi meglepő – mondta I. János. – A minap olvastam, hogy egyes számítások szerint napjainkig nem kevesebb mint százharminchét János nevű uralkodót tartanak számon a krónikák. Nem számítva az alkirályokat. És ez csupán a kontinens, uraim!

– Kész hadsereg! – füttyentett elismerően II. János.

– Úgy értem, hogy egyszerre ennyi János. Ez a fura – mondta III. János. Körbenézett, de néhány derengő fehér szakállon kívül nem látott mást a sötétben.

– Lehet véletlen is – szólalt meg V. János, Egyszersmind uralkodója. – Bár meg kell hagyni, jó kis név. Királynak való. Nem úgy, mint, teszem azt, a Lajos.

– Vagy a Henrik! – tódította II. János.

– A Lipót! – huhogta VI. János a bükkfa mögül.

Innen is, onnan is visszafojtott nevetés hallatszott a sötétből. A hold is előbukkant végre a fák mögül, mint aki csatlakozni akar a beszélgetéshez.

Boriska és a farkas

A soron következő alkotók nagyon trükkösek és játékosak. Az egyikük író. Nem is. A másikuk az író. De hiszen az egyikük illusztrátor! Nem is. A másikuk az illusztrátor! Vagy mindketten írók és illusztrátorok? Na jó, de akkor ezt a mesét most Egri Mónika írta és Dániel András illusztrálta, vagy Dániel András írta és Egri Mónika illusztrálta? Találjátok csak ki!

Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.

Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

Mesehajtogató 7: Szabó Imola Julianna

Illusztráció: Dániel András

A sötét lassan magába falta az eget. Lomhán és araszolva közeledni kezdett, mint egy alattomos bacilus, ami bebújik a test titkos üregeibe, és lelkesen nyammogni kezd ott legbelül. A Desszertkrumplik ismerték ezt a nyammogást, ezt a kimerítő és végzetes mannyogást. Reszkedtek tőle. Bár várták is. Tudták, hogy minden Desszertkrumpli egyszeri és megismételhetetlen végzete a szájon át érkezik el. Egy asztalnál, ahol a sötétnek nyelve és foga nő. És nem felejt el harapni.

Mesehajtogató 6: Dániel András

Illusztráció: Igaz Laura

– Végre itt vagyunk! - hajította a sarokba vakondbőr napernyőjét Tengelici Manka.

– Csak volna nálam a tyúkfa nyelű bolhakorbácsom, adnék azoknak a nyavalyásoknak! – morogta Leghosszabborrú, majd fáradtan lerogyott az egyik bálnaborda támlájú konyhaszékre.

– Snyek lufar dök surbatokvén! – jegyezte meg Manka, miközben szájába tömött néhány porlepte pókbonbont.

– Hogy mit mondtál? – nézett rá idegesen Leghosszabborrú.

– Egy marcipánd közmondást idéztem – mondta teli szájjal a lány. – Sose fagyizz babzsák alján! Ezt jelenti. Derék nagyapám, Turbóveder T. Lahomir szavajárása volt...

– De hiszen ennek semmi értelme nincs! – jajdult fel az orrmutatványos, idegesen piszkálva a desszertkrumplis doboz üvegtetejét.

– A közmondások nem azért vannak, hogy értelmük legyen – vonta meg vállát a lány.

– Desszertkrumplik sem azért, hogy csak nézzük őket! – jegyezte meg halkan Leghosszabborrú.

Rémek szakértői

Íme, két rémszakértő: Adamik Zsolt és Dániel András, előbbi írt, utóbbi (most éppen) rajzolt, nem mást, mint (nohát, nohát!) valami horrort. Részlet Adamik Zsolt készülő meseregényéből.

Illusztráció: Dániel András

A temető a hegyecske tetején nagyon öreg hely volt, öregebb mindennél, amit Ádi eddig valaha is látott. De nem félt tőle: Papa nagyapóval mindig kijártak otthon a sírkertbe megigazítani a virágokat, és közben elbeszélgettek a Régi Szép Időkről. Papa nagyapó mintha most is ott sétált volna mellette: épp arról mesélt, hogy amikor ő még akkora volt, mint az Ádi, zeppelinekkel utaztak egymáshoz az emberek. Ez egy pici, egyszemélyes léghajó volt, amit gőzgépekkel irányítottak. Ádi nagyon szerette, amikor a nagyapja ilyeneket mondott, és ezért nem félt ettől a temetőtől sem. Pedig fura hely volt: alig néhány földbe süppedt sír körbe-körbe, benőtt folyondárokkal és egy hatalmas tölgyfával középen, aminek az egyik fele el volt korhadva. A sírokról lekoptak a feliratok, például:

á dásbésség

a  n g  p

1 6 -   67

Vagy:

D  gagyermkü k

Ká oly Usztron

1897- 19 3

Szabó Imola Julianna: Kedves Imikém

Dániel András Imikéje :)

Kedves Imikém,

Én is Imikém. Bár nem ezért írok. Vagyis lehet, hogy ezért. Nekem is van egy kalitkám, reggeli ébredésnek hívják, és kávéval szoktam beolajozni az agytekervényeim. Titkon madárnak képzelem magam, de mégiscsak  nyúlnak csavaroztak. Sok köztünk a hasonlóság, Imikém. Itt nem dió van, hanem tégla, de itt sem nagyobb a világ, csak a képzelet növeszti egyre nagyobbra. A gonoszos játék nekem sem megy valami vérszemesen, de hintázni különösen szeretek a délutáni fényszálakon. Imikém, de jó lenne egyszer csak úgy elnyikorogni egy napot, csak úgy, közösen. Feldobnék a sparheltre egy lábost, és csak várnánk amíg felmelegszik a füle. Vagy elengednék a friss nyári éjszakák illatát, van egy doboznyi szag-befőttem.

Imikém, egészen jó felhúzhatós bádognyúlnak lenni. Van eleje és vége a napnak, és még az öregedés is máshogy látszik rajtam. Pedig lassan eszeget ez a puhaszájú rozsda. Azt mondja, hogy nyramm-nyramm. Egy csavar mint száz, holnap lesz a születésnapom. Egyszer van az évben ez a nap (szerencsére!). Arra gondoltam, hogy meghívnálak magamhoz. Eljönnél? Lesz itt még pár barátom. A fogatlan róka és Ede, a kekszidomár és Lekka, a szitakötő. Sütök láthatatlan tortát majd, van egy olvashatatlanul jó receptem, és frittyantok hozzá szódás szörpöt is. Imikém, jó lenne ha eljönnél, és meghúznád a logó fülem. 

Várlak, dióbeles szeretettel: 

egy Imikém, a másik

Takács Ferenc levele a Mikuláshoz

Kedves Mikulás!

Kérem, ne haragudjon, hogy levelemmel rabolom drága idejét. Tudom, hogy ilyentájt, december elején ki se látszik a munkából, azt sem tudja, hol áll a feje. Igyekszem hát rövid lenni.

Jelen soraimmal szeretném önt tisztelettel emlékeztetni egy korábbi levelemre. Tudom, ezerszámra gyűlnek a postaládájában, és szinte lehetetlen egyetlen egyet felidézni a tengernyi levél közül. Már ha egyáltalán sikerült elolvasnia annak idején – attól tartok, nem lehetett könnyű kibogarászni összevissza, ákombákom betűimet. Mentségemre szóljon, hogy akkoriban tanultam meg írni – lehetséges, hogy ezek voltak az első mondatok, amelyeket nem az iskolai füzet vonalazott papírjára írtam. Emlékszem, a tinta el is kenődött kicsit a levél végén (akkoriban töltőtollal írtunk az iskolában). Később ennek a balesetnek  tudtam be, hogy kérésem végül nem talált meghallgatásra. Hatévesen azt gondoltam, ha szebben írok, biztos megkaptam volna azt a repülőt. Ennyi év után bizonyára nem emlékszik rá, de abban a verébfej-betűkkel írt levélben ezt kértem: egy ezüst színű, lendkerekes repülőgépet. Ma is látom magam előtt: két oldalát fényes, piros csík díszítette, és felnyitható fedelű pilótafülkéjében „igazi", lemezből hajlított pilóta ült. Egy barátom születésnapi zsúrján játszottam vele, és miután szüleimet hiába nyaggattam, hogy vegyenek nekem is ilyet, legjobbnak láttam, ha kérésemmel önhöz fordulok. 

Rajz és szöveg: Dániel András

Nem a Mikulás, hanem Szusi apó

Azt kérdezed, hogy miért sétál a szakállas bácsi ennek a könyvnek a borítóján? Mert róla szól a könyv. Ezért rajzolták rá. Szusi apó erdőt jár, az a címe, és egy Kiss Ottó nevű bácsi írta. Hogy neki van-e szakálla? Nem, neki nincsen, szakálla Szusi apónak van, az övé viszont, mint látod, szép hosszú és fehér. Hogy olyan, mint a Mikulásé? Igen, kicsit talán hasonlít, de ő nem a Mikulás, hanem Szusi apó, egy bölcs mester, aki nagyon szeret sétálni az erdőben. Nem, nem husi, hanem Szusi, szövel. Tehát ez az apóka sétál az erdőben, és közben mindenfélén gondolkozik. Például min? Hát, például az életén, hogy miféle dolgok történtek vele gyerekkora óta, meg efféléken. Hogy te is szoktál gondolni arra, ami régen történt veled? Persze, de te még csak óvodás vagy, Szusi apó meg öreg, ezért vele már nagyon sok dolog történt életében. Bőven van hát min gondolkoznia séta közben. De, jól mondom: Szusi. Az egy japán étel, ilyen kicsi tekercsek, rizsből meg zöldségekből és tengeri herkentyűkből. Róla kapta a nevét Szusi apó. Tudom, hogy te se a zöldséget, se a tengeri herkentyűket nem szereted, de ha felnősz, lehet, hogy majd fogod. Hidd el. Jó, akkor nem. Csokiszusi? Nem, olyan biztos, hogy nem létezik. Hogy miért nem találja fel Szusi apó a csokiszusit? Hát, ez nincs benne a könyvben, de talán azért, mert az nem lenne finom. Képzeld el, csoki rizzsel… A tejberizs? Hogy arra anya kakaót szór, és finom? Jó, de a szusi teljesen más. Egyszer majd megkóstoljuk, rendben? Nem, ha nem akarod, akkor persze nem kell, ne hisztizz.
Na, szóval, sétál az erdőben ez a Szusi apó, és mindenféle okosokon töri a fejét… Mert ő egy öreg bölcs. Nem, nem ez a foglalkozása. Vagyis hát… szóval, nyugdíjban van, nem kell már dolgoznia, és ráér az ilyesmire. Elköltözött a városból az erdőbe, és ezzel tölti a napjait. Sétál és töpreng. Aztán a bölcs dolgokat, amik eszébe jutnak, elmeséli az embereknek. Hogy ez jó-e? Jó, persze. Így olyanok is megtudják ezeket, akiknek nem szoktak effélék az eszükbe jutni. Nem azért, mert buták, csak mert nem olyan öregek és bölcsek, mint Szusi apó. Hogy mi is bölcsek leszünk-e, amikor megöregszünk? Talán. Majd meglátjuk… Nem, dehogy, nem lesz muszáj az erdőbe költözni öregkorunkban. Például itt van nagypapa, ő is öreg, mégsem lakik az erdőben. Szusi apó azért költözött oda, mert ehhez volt kedve. Mert szereti a természetet. Látod, itt, ezen az oldalon is nézegeti a virágokat meg a bogarakat. Ahogy mi is szoktuk, amikor kirándulni megyünk. Farkasok? Nem, azok nincsenek arrafelé. Persze, a farkasok is erdőben laknak, de biztos egy másikban. Hogy mi lenne, ha Szusi apó mégis találkozna egy farkassal? Nem tudom, talán felhívná a vadászt, hogy jöjjön segíteni. Nézd csak, azon a képen van is a kezében egy mobiltelefon. Szerinted az ilyen öreg, szakállas bácsiknak nem is lehet telefonja? Miért ne lehetne? Például nagypapának is van, és látod, Szusi apónak is. Igaz, nagypapának nincs szakálla, de ennek semmi köze a telefonhoz… Nem, amikor kisgyerek volt, Szusi apónak sem volt. Tudod, akkoriban még nem is volt feltalálva a mobiltelefon. Nézd, ezen a képen, ez itt egy utcai telefonfülke. Ilyenekből telefonáltak régen az emberek. Bedobtak egy pénzérmét, és akkor fel tudták hívni azt, akivel beszélni akartak. Már ha épp nem volt rossz a telefon. Bizony, ennek itt, a képen be van törve az üvege, meg letépték a kagylóját. Sajnos időnként előfordult: buta emberek tönkretették ezeket a telefonokat. Hogy ki az a kisgyerek ott a fülke ablakában? Az Szusi apó gyerekkorában. Azért van az utcán, mert szeretné megtudni, laknak-e háziállatok a városban. Őket keresi. Igen, egyedül, mert se a nagypapája, se az apukája, se az anyukája nem ért rá.
Látod, itt kérdezi őket, de mindannyian épp valami mást csinálnak. Valami felnőtteset. A könyvben az van, hogy kicsi korában Szusi apó falun lakott a szüleivel, volt ott cicája, kecskéje meg malaca is. Csak aztán felköltöztek a városba, és a kis Szusi apónak egy idő után hiányozni kezdtek az állatai… Hogy a cicájának mi volt a neve? Misó. A malacának, ennek a rózsaszínnek? Neki is Misó. Meg, képzeld el, a kecskéjének is. Ez azért volt, mert a kedvenc mesekönyve egy Misó nevű pingvinről szólt, ezért aztán az összes állatát így nevezte el. Igen, ez nagyon vicces. Hogy még vannak-e ilyen viccesek ebben a könyvben? Olyan viccesek, amin nagyokat nevetünk, meg csapkodjuk a térdünket, olyanok nincsenek, inkább komoly-viccesek vannak, amiken egyszerre lehet gondolkozni is meg mosolyogni is. Ez egy ilyen komoly-vicces könyv. Figyelj, ha tele van a szád csokival, nem érteni, amit mondasz. Azt kérdezed, hogy talált-e a kicsi Szusi apó háziállatokat a városban? Nem, sajnos nem talált. Viszont később, amikor megnőtt, talált egy feleséget magának. Nézd, itt vannak, ezen a képen, a fiatal Szusi apó meg a felesége, Szusi anyó. Összedugják az orrukat, mert nagyon szeretik egymást. Szerinted olyan az orruk, mint Pinokkióé? A Baranyai András bácsi, aki a képeket készítette ebbe a könyvbe, szeret mókás orrokat rajzolni az embereknek. Meg mókás mindenféléket, igen. Ez itt például a fiatal Szusi apó, ahogy a japán étteremben szusit készít. Látod? Mint valami japán harcos, úgy csapkod a szusiszeletelő kardjával, vagy mijével. Ebben az étteremben találkozott a felségével, aztán lettek gyerekeik, három is, ide vannak rajzolva, nézd. Igen, nagyon cukik. Vagy inkább aranyosak. Az óvodában tanultad ezt a cukizást? Na, szóval közben Szusi apó elfáradt, és leült a fűbe, hogy pihenjen egy kicsit. Hogy a gondolkozástól fáradt-e el? Szerintem inkább a sétától. Bár a gondolkozástól is el lehet fáradni, nagyon is. Igen, az ott a képen egy cigisdoboz. A fűben találta Szusi apó. Nem, ő nem cigarettázik, ezt valaki más dobta el, biztos egy kiránduló. Hogy attól felgyullad az erdő? Azért egyetlen cigitől talán nem. Jó, akkor igen. De ebben a könyvben mégsem. Ezért nem is hívja Szusi apó a tűzoltókat. Bár ha akarná, se tudná, mert nem működik a telefonja. Azért, mert ott, ahol most üldögél, nincsen térerő. Emlékszel, múltkor az Irénkééktől mi sem tudtuk felhívni Anyut. Hogy most szomorú-e Szusi apó? Kicsit igen, mert rájött, hogy nem tud felállni a földről, és örülne, ha segítséget hívhatna telefonon. Nem, nem beteg, csak öreg, és fáj a dereka. Tudod, ahogy a nagyinak is szokott. Hogy a végén valaki segít-e neki? Hát, az a vicc, hogy ez nincs benne a könyvben. A történet végén Szusi apó ott ül az erdőben, és várja, hogy mi lesz. Hogy ez egyáltalán nem vicces, hanem szomorú? Szerinted ezért ez a sok feketeség itt, a könyv végén? Úgy gondolom, az inkább olyasmi… mint mondjuk éjszaka az ég. Tudod, amikor felnézel, és mindenfele csillagok vannak. Vagy mint amikor behunyod a szemed és szálldos ott bent összevissza az a sok fényes kis bigyó. Hogy azok tündérek? Igen, lehet. Szerintem itt a Szusi apó gondolatai repdesnek körbe-körbe. Halak, szusik meg egy öreg madár, látod? Rájuk gondol ott a fűben ülve. A madár olyan öreg, mint Szusi apó. Meg itt van ő is, kisgyerekkorában és később, amikor szakács lett. És itt van a Misó nevű kecske is. Igen, úgy látszik, gondolatban még őt is meg tudja találni. Persze, ne félj, biztos segítségére siet valaki Szusi apónak az erdőben. Szól róla egy másik könyv is, abban felutazik Budapestre, úgyhogy a végén mindenképp fel tudott állni a földről. Majd legközelebb azt a másik könyvet is végignézegetjük, igen. Hogy te is szeretnél segíteni neki? Most? Figyelj, most nem érünk rá, hogy kimenjünk az erdőbe, mert el kell hoznunk Micit a bölcsiből. Ha rángatsz, akkor is. De, biztos, hogy egyszer majd találkozol vele. Tudod, sok-sok Szusi apó van a világban, és mindnek fáj a dereka. Hogy te ennek a Szusi apónak akarsz segíteni, nem másiknak? Most azonnal? Mondtam, hogy azt nem lehet. Jó, rendben, akkor a hétvégén. Szusi apó megvár, biztosan. Ígérem. De most igyekezzünk! Tudod, először Micin kell segítenünk. Ha nem érünk oda érte időben, ő is egyedül marad a bölcsiben, mint az erdőben Szusi apó. És akkor ő is szomorú lesz. Persze, hozhatod te a könyvet. De most aztán szedjük a lábunkat, mert lekéssük a buszt!

Dániel András

Kiss Ottó: Szusi apó erdőt jár
Móra, 2013.
Baranyai (b) András illusztrációival

Dániel András: Kicsibácsi és Kicsinéni (meg az Imikém) …és egy kicsi én

A szerző rajzaival

Jól emlékszem az ovira, nagyon is jól. A kedvenceim azok a kis átlátszó kockadobozokban tartott, színes műanyag kishalacskák meg kiskacsák meg ilyesmik voltak, amikkel szerintem valami feladatokat kellett csinálni. És az Anikó óvó néninek fantasztikus zsírkrétakészlete volt, emeletes dobozban nagyon sok színű! Én is mindig olyat szerettem volna! De még az Anikó néninél is jobban szerettem a Kiserzsinénit és a Nagyerzsinénit, a konyhás néniket. A Kiserzsinénit Nagy Jánosnénak hívták, és olyan kicsi volt, mint én (na jó, legfeljebb csak egy kicsit nagyobb). A Nagyerzsinénit Kis Jánosnénak hívták, és nagyon nagy volt, legalább százhatvan centi! A Kiserzsinéni mindennap bevitt a Nagyerzsinénihez a konyhára, és mindig kaptam egy kis kekszet meg kiszacskós tejport. Olyat a nagymamámtól is mindig kaptam. A stelázsin tartotta. De volt neki sezlonya és sparheltje is, meg minden ilyen S-betűse. És ő is kicsi volt, akárcsak a nagypapám, a tata. Szerintem a Juszti néninél, aki a nagymama testvére volt, és aki a kicsi nyári konyhában lakott a kis udvarban, elfért volna egy Imikém is, mert volt neki egy szép, íves kalitkája, amit a nagyságos úréktól kapott, ahol szolgált. De nem tartott benne semmit, csak úgy üresen odarakta a könyvek elé. Nagyon sok könyve volt, de férje egy se.

            Ezek mind eszembe jutnak, amikor kinyitom ezt a kicsis könyvet, ami pont olyan zöld, mit a mamáék sezlonya, és benne Kicsibácsi és Kicsinéni meg olyan, mint mama és tata. És amikor így mai napság az ősz színezte, nap melegítette udvaron a fejemre pottyan egy dió, akkor ellenállhatatlan kényszert érzek, hogy felvegyem és óvatosan körbeforgatva megnézzem, van-e rajta egy kicsi kémény, egy kicsi ajtó és egy kicsi ablak, amin belesve megláthatnám a lépcsőt, ami kettészeli a fentet és a lentet, és rendet teremt ebben a kicsivilágban. Pont úgy, mint Kicsibácsi és Kicsinéni meg az Imikém és az ő könyvük. Mert este, egy zsúfolt, fárasztó nap után, ha bebújok az ágyba, be a könyveim közé, és körbenézek a polcon, hogy vajon ma este ki szólít meg, ki hív magával? Tóth Krisztina, Háy János, Rakovszky vagy Kundera, esetleg Faludy, vagy melyik komoly név? Akkor a kezem kinyúl és elindul, és kicsit megáll Vonnegutnál, elgondolkozik, tulajdonképpen miért is ne… egy kis fekete humor, kemény karcolat a komolytalanná váló komoly világról, ez pont jó lesz… vagy mégsem? Csak egy kis megtorpanás, csak egy kis bizonytalanság… és akkor már fogom is ezt a kicsi zöld könyvet, hogy elnyújtózzam benne, megszagolgassam friss, ropogós lapjait, miközben szemem egy alkalmas üveget keres, amibe az estének a dánielandrásos, kicsit szúrós, kicsit simogató, kicsit mosolygós és kicsit pityergős, de meleg, puha, körbeölelő illatát belezárhatom. A sorokkal együtt elröppen a nap minden nehézsége, agytekervényeim kényelmeset nyújtóznak, izmaim megpihennek, ellazulnak, s csak a nevetők vannak még ébren, hogy Kicsibácsi és Kicsinéni történeteit olvasva mosolyra húzzák számat. Majd lassan kihullik kezemből a könyv és elalszom, miközben arra gondolok, hogy közeledik a születésnapom, és szeretnék egy Imikémet.

tasnádi emese, egy kicsimse

Juan Chavetta – Dániel András: Királyok

Ott álltak hatan. I. János, Ámdebár királya, II. János, Máskülönben örökös ura, III. János, a dicső és hatalmas Aligha trónjának birtokosa, IV. János, Igenám fejedelme, V. János, Egyszersmind uralkodója, valamint VI. János, Külső- és Belsőnahát királyi felsége. Szép este volt; csillagok szikráztak az égen, fényes kis gyémántszögek.

– Mindenki itt van? – kérdezte III. János. Nem bírta tovább: már vagy egy órája álltak némán a fák között.

– Majdnem mindenki – mondta V. János egy bükkfa mögül.

– Vagyis valaki még hiányzik – mordult fel I. János. – Ki az?

– Én itt vagyok – suttogta VI. János egy kocsányos tölgy fekete lombja alól.

– Én is! – szólt II. János, aki egy égerfa törzsének dőlve állt a sötétben.

– Meg én is! – csatlakozott IV. János egy szilfa tövéből.

– Akkor, ha jól értem, VII. Jánosra várunk – állapította meg I. János.

Hallgattak. Csak egy-egy apró reccsenés törte meg a csendet. Talán az éjszaka motoszkált kíváncsi, fekete ujjaival a bokrok közt.

Juan Chavetta, argentin illusztrátor alkotása

– Azért ez érdekes – szólalt meg III. János. Ma este valahogy beszélhetnékje volt.

– Micsoda? – kérdezték szinte egyszerre a többiek.