 |
| (c) Terenyei Tímea |
 |
| (c) Szalma Edit |
A csiga házikója
Csak egy pillanatra nem néztem oda, és volt-nincs házam... – hüppögte Kicsicsé.
 |
| (c) Németh Gyula |
"Ők szerették is nagyon a sápadt, szakállas tanárt, aki évekig az alsósok ügyeletes Mikulása volt az iskolai ünnepségeken, a vezetőségnek azonban nem tetszettek Miklós szabadelvű oktatási módszerei, és lázadó természete miatt eltanácsolták."
 |
 |
 | |||||
| (c) Baracsi Gabi |
Macskaház
A házban lakó ember már öreg volt és ráncos, mint a diófa törzse, amikor megszülettem a kert végében, egy farakás alatt. A léptei nem keltettek nagyobb zajt, mint ahogy a furkák neszeznek odabent a házban, a küszöbben. Az élet is olyan halkan áramlott benne, ahogy ezek a láthatatlan lények szövögetik a ház lelkének vékony szálait. Az emberekben hamarabb szakadnak el a szálak, mint a házakban. Amikor a fakéreg emberből elszállt az élet, üres lett a ház is. Az ajtaját kulcsra zárták. A macskacsaládom elköltözött a farakás alól, de én ott maradtam. Elvégre valakinek vigyáznia kellett a házra.
Mondhatom, én aztán igazán rendben tartottam.
Nyáron minden napsütötte járdakövön doromboltam egy kicsit. Tudtad, hogy a kövek szeretik a dorombolást? Attól éled fel bennük a kristályplim.
Éjjelente a tetőgerincen ültem, és énekeltem a holdnak. A hold úgy köszönte meg az énekem, hogy a fényével fürdette a házam. Azt a házat, amelyik megfürdik holdfényben, elkerüli a hajnali hórum. Ez igen fontos, mert ha egy házon végigseper a hajnali hórum, akkor többé nem lesz benne nyugvása se embernek, se póknak, de még a furkáknak sem.
Persze távol tartottam az egereket és a patkányokat is, nehogy megrágják a házamat, meg aztán valamivel a macskáknak is jól kell lakniuk. Nem csipegethetek magokat, mint a madarak, mert a magtól csak kitollasodnék, és odalenne az a szép, fényes, teknőctarka bundám. Meg aztán, tudod, hogy van ez. Vadászni jó!
Három télen és három nyáron keresztül éltem ott egyedül, boldogan. Enyém volt a kert, a farakás, a vén diófa árnyékában kukacot keresgélő, szépszavú, édeshúsú rigók. Aztán egyszer csak emberek jöttek, és beköltöztek a házamba. Kipakoltak mindent, ami a fakéreg emberhez tartozott. Letaposták a füvet, elhordták a farakást, ahol születtem. Felforgatták a járdaköveket. Megdermedt a belsejükben a kristályplim.
Amikor a ház üres lett, elkezdték kívül-belül színesre festeni a falakat. Attól tartottam, hogy a végén még megölik a furkákat. Ezért minden nap leültem a kerben, és hangosan, érthetően sorolni kezdtem a szabályokat. Lassan és artikuláltan nyávogtam, hogy biztosan megértsék.
De az emberek műveletlenek. Egy szót sem értettek abból, amit mondok. Azt hitték, éhes vagyok, azért nyávogok olyan keservesen. Igaz, a műveletlenségnek is megvan néha az előnye – pár nap után hoztak nekem egy tálka tejet. Nem tudom, te hogy vagy ezzel, de én arra gondoltam, hogy az emberek tudtukon kívül akár hasznosak is lehetnek. Ám tudatosan főleg haszontalanságokat csinálnak, ezért ellenőrizni akartam, nem okoznak-e a házam körül helyrehozhatatlan kárt.
Akkor láttam meg a kisfiút, amikor közelebb merészkedtem és körülnéztem. A szeme nevetett, és volt a tekintetében valami, amitől úgy éreztem, hasonlít rám. Azontúl minden nap figyeltem őt.
Aztán egyszer egészen megközelítettem. Kíváncsi voltam, mennyire puha. Még sosem tapintottam azelőtt szőrtelen bőrt. Rám nevetett, és kinyújtotta felém a kezét. Ahogy a bundámhoz ért, felébredt bennem a dorombolás, mint a kőben a kristályplim. Lehet, hogy bolondnak tartasz, de akkor döntöttem el, hogy bármilyen sok gond van velük, és bármekkora nagy felelősség, mégis megtartom ezeket az embereket. Megengedem nekik, hogy a házamban lakjanak.
Aznap éjjel eszembe jutott egy régi legenda. Az anyukám sokszor mesélte, amikor a testvéreimmel berzenkedtünk az állandó nyalogatás miatt. Elmondom, hátha nem ismered.
Amikor a macskakölykök megszületnek, még nem biztos, hogy macskák maradnak egész életükben. Ha az anyjuk nem foglalkozik velük, növénnyé válnak, egészen pontosan macskamentává vagy cickafarkká. Közönséges kis gyom mindkettő. Szélsőséges esetben porcicává alakulnak. Nagy ritkán, ha a megfelelő szögben süt rájuk a telihold, emberré is válhatnak. De szerintem ez a legrosszabb eshetőség mind közül.
A természetes mégis az, ha a kismacskákat cicanyállal borítja be az anyjuk, és ettől végleg macskák maradnak. Ezért van az a rengeteg nyalogatás. Azt hiszem, ez a kisfiú, aki az én házamban lakik, eredetileg macskának született, csak nem nyalogatta eleget az anyukája. Az embereknek sürgősen fel kéne találniuk a cicanyálkrémet. Embergyereknek lenni nem rossz, még a hűtőszekrényt is ki tudják nyitni, de azért macskának lenni jobb. Nem csak a vadászat miatt. Ahogy a macskák öregszenek, egyre többet tudnak, az emberek meg egyre kevesebbet.
Vegyünk egy egyszerű példát: a házamat. A felnőtt emberek csak a falakat meg a bútorokat látják, és élnek benne boldogan, mint komondor a kutyaólban. Észre sem veszik a barátaimat, sőt, az ellenségeimet sem. Mindössze annyit, hogy éjjel, amikor minden csendes, neszez a küszöb.
Egy nyaúr mesélt egy borzasztó történetet a minap. Egy régi házban lakott, a küszöböket, az ajtókat, ablakkereteket, de még a gerendákat is átfonták az ősi furkatelepek. Minél régebbi egy furkatelep, annál több láthatatlan fonállal kapcsolódnak egymáshoz a tagjai. Ebben a házban ha csak egy apró szellő támadt, megremegtek a furkahúrok, és zenével töltötték meg a szobákat. Olyan szép hangjuk volt, hogy a nyaúr házatájára csoportos kirándulásokat szerveztek. De a nyaúr, vesztére, embereket is tartott, akik felfigyeltek a furkaszóra. Azt hitték, szú serceg a fában. A nyaúr nem is sejtette, hogy mire készülnek, pedig látta a fazekakat a tűzhelyen. Diólevél főzetével kentek be a házban mindent, ami fából van! Addig ismételték, amíg a fertelmes páclé át nem járta a fa pórusait. Először csak meggyengültek a leheletfinom szálacskák, aztán sorra elpattantak. Alig telt el pár nap, és eltűnt az utolsó furka is. A nyaúr azóta nem hajlandó hazamenni. Még reggelizni sem.
Szerencsére az én embereim süketek a furkákra, kivéve a kisfiút.
Lehet, hogy most bolondnak tartasz, de néha, amikor a kisfiú ölébe kuporodok, és az ujjaival a fülemet birizgálja, és felébred bennem a dorombolás, akkor azt hiszem, hogy talán nem csak a küszöbropogást meg a sercegést hallja, hanem megsejtett valamit a zenéből is.
 |
| (c) Gregovszki Gábor |
Zaj
Ott kint a réten szűkül a köd, semmibe vész,
paripámon átjutok felhőn, ha kell, árkon-bokron,
fele királyság enyém, az ország nem vész el,
ha védem, ha enyém az igazmondás.
Ott bent a városban csend nélkül zajong a villamos,
kanyarodik vasparipán, a lány a fiút várja valahol,
fele Pest és fele Buda szívében álldigál,
ha védi, ha övé a szerelem.
Ide kattintva licitálhatsz, ha tetszett.
"Selyem Péter olyan volt, mint a neve, tekintetével
betakart, hangjával elringatott, mosolyával felvidított bárkit."
 |
| (c) Vajda Melinda |
Anésza hercegnő odafent, a hegy tetején élt a kristálypalotában, csakúgy, mint évszázadokon keresztül minden őse. Anésza tudta, hogy ők a Fenségesek. De nem is lehetett volna ez másként, hiszen az apja ragyogó volt, mint a Nap, az anyja sejtelmes, mint a Hold, a testvérei vidámak, mint a csillagok. Mert a kristálypalota termeit a fenséges hercegek és hercegnők kacagása töltötte be, akiknek egész nap más dolguk sem akadt, minthogy aranylabdájukkal labdázzanak a kertben. Ha megunták, kergetőztek a csillagvirágokkal teleszórt pázsiton, vagy nem is csináltak semmit, csak fürdették arcukat a ragyogó napfényben, futkostak a kristályhegy szikrázó csillogásában. Minden kérésüket, sóhajukat láthatatlan szolgálók hada leste, akik úgy mozogtak a kristálypalota titkos folyosóin, a kert alatt húzódó kazamatákban, vagy éppen a királyi kert rejtekútjain, hogy a hercegek és hercegnők sohasem találkoztak velük. Ha megéheztek, mintha csak varázsütésre, terített asztal termett mellettük, ha fáztak, fellobbant a tűz a kandallóban, ha fürödni kívántak, már csobogott is a forró, illatos víz a gyémántokkal kirakott fürdőkádba.
Anésza és testvérei boldogan éltek a kristálypalotában, és eszükbe sem jutott, hogy rajtuk kívül bárki más is létezhet a világon. Ám egy napon, amikor a kertben játszottak, az egyik herceg túl nagyot talált rúgni az aranylabdába. A labda szállt, szállt az égen, és valahol távol, a királyi kerteken kívül, a hegy lábánál ért földet. Anésza követte szemével a labda ívét. Tekintetét messzire vezette a labda, túl a kristályhegy csillogásán. És valami olyasmit vett észre, amit még sohasem látott.
– Apám! Jó apám! – hívta oda a mellvédhez édesapját. – Mi az ott? – kérdezte, és lefelé mutatott. Mélyen a völgyben színes négyzetek, körök, közöttük apró, fekete pöttyek szaladgáltak. A király lenézett a völgybe, majd elhúzta a száját.
– Semmi – legyintett. – Csak az alattvalóink.
Anésza helyénvalónak találta a szót, hiszen amit látott, mélyen alattuk volt, lent a völgyben.
– Alattvalók… – ismételte a szót. – Olyanok, mintha hangyák lennének – nézett az apjára csodálkozva.
– Nem is érnek többet – válaszolta az apja. – Egy kézlegyintéssel elsöpörhetjük őket. Ne is törődj velük, menj inkább játszani a testvéreiddel!
Anésza ránevetett az apjára, és már futott is a csillagvirágos gyep felé, ahol a fenséges hercegek és hercegnők egy újabb aranylabdát dobáltak az ég felé.
De akárhogy is, Anészát nem hagyta nyugton, amit látott. Nem igazán értette, hogy mik azok a színes négyzetek, a világos sávok, a fekete kis pöttyök. Egy szép napon kisurrant hát a kertből, ki a palotából, és szaladt, szaladt le a kristályhegyről. Nem volt könnyű útja, mert a kristályhegy csillogása elvakította a tekintetét. Ám ahogy ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb a völgybe, a füvek, a fák, a bokrok kezdték elborítani a kristálysziklákat, és Anésza egyre több mindent vett észre a világból. Mert ahogy közeledett a völgy felé, rá kellett jönnie, hogy a színes négyzetek házak, a világos sávok utak, a kicsi pöttyök pedig emberek.
A várost egy kis folyó szelte ketté, keskeny kis híd vezetett át rajta. A híd korlátjára ült fel Anésza, és ahogy figyelte az embereket, beléhasított a felismerés:
„Nem alattvalók. Ugyanolyan emberek, mint mi. Fenségesek.”
A gondolatba beleszédült, hiszen ez ellene mondott mindannak, amit eddig tanult, tapasztalt, ahogyan eddig élt. A kristálypalotában csak ők voltak, senki más, és eszébe sem jutott, hogy rajtuk kívül is élhetnek még emberek. Akik ugyanúgy néznek ki, mint ő és a testvérei, mint az apja, az anyja, akik ugyanúgy éreznek, beszélnek, mint ők, akik ugyanúgy tudnak sírni, nevetni, táncolni vagy éppen borongva ülni.
Anészának meg kellett kapaszkodnia a híd korlátjában, hogy le ne szédüljön. Szorosan lehunyta a szemét, és amikor kinyitotta, valami olyasmit látott meg, amit még soha.
Ijedten ugrott hátra, és felsikoltott. Egy férfi és egy nő állt a híd közepén, a vonuló felhőkben gyönyörködtek éppen. Gyorsan odafutottak Anészához.
– Valami baj van, kicsim? – kérdezte a nő ijedten.
Anészának hirtelen hang se jött ki a torkán, csak lefelé, a híd alá mutatott:
– Ott… Ott lent…
– Láttál valamit a híd alatt? – lépett oda a férfi is, majd ő is lepillantott a hídról, ahogy a kislány tette. Körülnézett, de aztán értetlenül rázta meg a fejét:
– Nincs odalent semmi érdekes…
– De… De! – tért vissza Anésza hangja. – Emberek vannak a híd alatt!
– Ugyan! – legyintett a férfi. – Nem emberek azok, hanem a Semmitérők!
– De én láttam – erősködött a kislány –, ugyanolyanok, mint te vagy én, vagy éppen a Fenségesek!
Az asszony ijedten tapasztotta be a kislány száját:
– Ki nem mondd! Ki nem mondd még egyszer! Senki sem lehet olyan, mint a Fenségesek!
– És senki sem lehet olyan, mint mi! Főleg nem egy Semmitérő! – húzta ki magát a férfi. Még valamit mondani akart, de hirtelen egy kristályhintó jelent meg a hídon. Anésza tudta, hogy nincs más választása, be kell szállnia a hintóba, és visszatérni a palotába.
A házaspárnak még akkor is káprázott a szeme a ragyogástól, amikor a kristályhintó elrobogott.
– Te… – dadogta a férfi – …ez egy Fenséges volt.
– Az – bólintott az asszony. – És ugyanolyan volt, mint te meg én… – válaszolta a nő megütközve. – Volt keze, volt lába, orra… Ugyanúgy érzett és beszélt, mint mi…
A férfi és nő összenéztek. Óvatosan léptek a híd korlátjához. Lenéztek a mélybe. És valami olyat láttak meg, amit eddig soha. Odalentről egy másik férfi és egy másik nő nézett vissza rájuk. Fakóbbak és sötétebbek, mint ők. De ugyanolyanok. Emberek.
"Ezt a cipőt pedig azelőtt hordta. Nem is értettem, miért tartotta meg, ha már nem akarja felvenni."
 |
| (c) Szántói Krisztián |
