Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lovranits Júlia Villő. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Lovranits Júlia Villő. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 21., szombat

Lovranits Júlia Villő − Szapu Julianna Szulamit: Szöcskét uzsonnára

  

Szegedi Csilla illusztrációja

 

Aszat nem akart uzsonnázni éjfél után. Pedig a szöcskeegereknél épp ez a legjobb uzsonnaidő! Hiába unszolta az anyukája:

− Édes pici fiam, csak egy falatot, a Mama kedvéért! Mi lelt téged, nem vagy te valami vacak mezei nyúl, aki mindig csak növényt enne?! Mi, szöcskeegerek megesszük a rovarokat is! Légy büszke erre, kicsi fiam! A mi családunk egy szuper család! Ilyen szép, dús szőrű fülecskéje nincs ám akármilyen rágcsálónak! − győzködte fiacskáját Szöcskeegér Anyu.

− Akkor sem kérek szöcskét! – húzta fel az orrát Aszat. – Fujj! – és elfordult a falattól, csak sárgásbarna, csíkos hátát mutatta az anyukája felé.

Egyszóval durcásan viselkedett. Ott csücsült egy egész magyar szöcskeegérnyi, azaz gyerek szöcskeegérnyi durca.

− Majd eszel, ha éhes leszel! Hej, régi dicsőség! – sóhajtozott Szöcskeegér Anyu. − Amikor még az egész Pannon-medencébe mehettünk volna rokonlátogatóba a jégkorszak idején! Azt mesélik a családban, igen jó társaság gyűlt itt össze akkoriban, kellemes menedék volt ez a hely! De hát elfogy a család, elfogy a lakóhely, és annyi a veszély a világban! Bennetek van a jövő, édes gyermekeim! –tette hozzá, majd tovább próbálkozott a szöcskével, de most már Aszat három testvérkéjénél.

Aszat viszont unatkozni kezdett. És meg is éhezett. Így aztán a telihold fényénél elindult a legelőn, és kíváncsiskodott, hogy mégis ki mit eszik? Csak van valakinek izgalmasabb falatja, mint a szöcske!

Az úton előtte földkupac mozgott, Aszat sose látott még ilyet! A földhalomból Vakond bácsi bukkant elő.

− Vakond bácsi! – szólította meg Aszat. – Mit tetszik uzsonnázni?

− Gilisztát, édes gyerekem, sok gilisztát! Finom, omlós, ragadós! Kérsz egy falatot?

Aszat megborzongott.

− Nagyon kedves, Vakond bácsi, de most köszönöm, nem kérek.

2025. május 9., péntek

Lovranits Júlia Villő: Nisse – Egy norvég házimanó visszaemlékezései

Illusztráció: Lahara

 

        Nagyanyám imádta a lovakat. Családi hagyomány volt nálunk, hogy éjjelente körbejártuk az istállót, a konyhát, segítettünk ebben-abban, elvégzetlen munkákban. Meggyógyítottuk a beteg állatokat, inni adtunk a szomjazóknak, ha a ház embergazdái erről megfeledkeztek.
        Emlékszem az első napra, amikor már nagyobbacska gyermekként a szüleimmel tarthattam egy éjszakai körútra, és először hagyhattam el a padlódeszkák alatti otthonunkat. Hirtelen hogy megnőtt a tér! Kitágult minden, ahogy a gyertyáink fényében körbenéztem az emberek világában. Hogy elszörnyülködtem, milyen magasak a falak, milyen messze van a plafon! Egyszerre mennyi illat csapta meg az orrom! A konyhában, hal, füstölt hús szaga terjengett és az óriási tál, friss,vajas zabkása pompázott az asztalon, amibe majdnem bele is szédültem. Azután az istálló békés csarnoka következett, a lovak, a széna szaga.
        Nagyanyám szerint a lovak a legszebb, legtisztább, leghálásabb lények a világon. Kicsi koromban félelemmel vegyes csodálattal bámultam, ahogy jött-ment a hatalmas állatok között – icipici, törékeny manóasszony, lobogó, piros szoknyában és csúcsos süvegben.

2025. március 5., szerda

Lovranits Júlia Villő: Ghost Writer

(c) Szabó Imola Julianna


Sok szép tájat láttam életemben. Balatonfüred csodálatos, Olaszország, vagy Franciaország, ha lehet,
még csodálatosabb, (kivált Nizza igen gyönyörű), de nincs kedvesebb hely a világon az én szívemnek,
mint a tündéri Svábhegy.
Múlnak az évszakok, az évek, az évtizedek és az évszázadok, azért én mégsem tágítok innen. Mert itt
énekel tavasszal legszebben a fülemile, itt virágzik a kedves körtefám, a zöld gyep felett citromsárga
lepkék suhannak, és mindig akadnak vidám, szivarozgató cimborák, akik elpletykálnak a vén
kísértettel. Télen is oly’ gyönyörű ez a hely, amikor a városban minden csupa latyak, de itt fent
meseországgá változtat mindent a hó. Nyáron jó a hűvös fák alatt, ősszel meg itt a víg szüret ideje,
ami minden korban legkedvesebb mulatságom. Valaha itt ápoltam kedves szőlőmet, gyümölcsfáimat,
ezt a helyet én már soha el nem hagyom.
Hanem mostanra nagy úr lettem: éltemben volt egy, majd mégegy feleségem, holtomban van
egyszerre kettő. Jobbomon Rózám, balomon Bellám, s így sétálgatunk békés egyetértésben kis
kertünk fái alatt. Máskor meg csak úgy egymagam rovom az utam, a jelen kor kertészének súgva
tanácsaimat a fülébe, vagy figyelve a manók tevékenykedését.

2024. december 8., vasárnap

Lovranits Júlia Villő: Szerelmes boszorkányok

 Éjszaka volt, Görbe Géza házába csak a Hold pislákolt be valamicskét. Kukucskált, leskelődött, de volt is mit látnia: amíg Géza békésen hortyogva szunyókált a kanapén, valami seprűs asszonyszemély tüsténkedett a fürdőszobájában.
Babonás Böske olyan csendesen osont, mint valami kisegér. A padló alattomosan megcsikordult. Géza nagyot horkantott, de csak a másik oldalára fordult. Böske tovább araszolt: meglelte a nagy ládát a fürdőszoba sarkában, óvatosan felemelte a tetejét és könyékig túrt bele.
Géza ezt a pillanatot választotta, hogy nagyot rándulva álmából felébredjen, és a fürdőszoba felé támolyogjon félálomban.
− Hű, az áldóját! Ördög jár idebent! – kiáltott fel, mikor észrevett a reszkető árnyat. Oda is csapott volna a görbe botjával, de Böske gyorsan a lába közé kapta a cirokparipát, és a zsákmányával a markában röppent is ki az ablakon.
Géza döbbenten bámult utána.
− Röpülő ördög! Szoknyás denevér!
Nem tudta mire vélni, mindenesetre keresztet vetett, elvégezte, amiért a fürdőszobába éjnek évadján kijár az emberfia, azután jobb ötlet híján visszament aludni.
Böske bezzeg nem aludt. Szigorúan a legnagyobb ablaka bal oldalához közelítve berepült az otthonába. Bal kézzel a jobb fülét megcsavarintotta, és előhúzta a szoknya bő zsebéből, amit Géza szennyesládájából horgászott.
Macska Medárd, aki gazdasszonya érkezésére előbújt a kosarából, döbbent undorral észrevételezte. Még a szemöldökét is felhúzta volna, ha a macskák tennének ilyet. Egy zokni! Egy büdös zokni!
Böske láthatóan felvidult, megkönnyebbült: dudorászva tett-vett a boszorkánylakban, helyet csinált a tűzhelyen, sepregetett, kitett három egyforma fekete fazekat és három egyforma merőkanalat. Mindenféle színes porokat és száraz növényi részeket készített elő. Ekkor csengettek.
Babonás Borbála érkezett, éppen úgy seprűn, az ablakon át, de előtte jólnevelt módon megnyomta a csengőgombot is:
− Idenézz, Böském, mit szereztem! – mutatott egy kis tálca sárra, amit a köpenye alól húzott elő – Misi lábnyoma!
Akkor röppent be a harmadik boszorkány, Babonás Boróka:
− Nézzétek, lányok, én mit szereztem! Sanyi három haja szála! Hát neked mid van, Böském?
− Zokni! Használt zokni! – lengette vidáman Böske az elcsent holmit.
− Hát, ha gondolod, hogy ezzel is működik…
− Öreganyámék kapcát főztek, a mai férfiaknak nincsen kapcájuk, hátha ezzel is jó lesz!
A boszorkák nem akadékoskodtak tovább. Hamarjában neki is láttak, amiért összejöttek e késői órán. Mindegyik beletette a maga kincsét egy-egy fekete fazékba. Főzték, sózták, megszórták mentával, levendulával, macskagyökérrel, amikor legjobban bugyogott a főzet, Borbála így szólt:
− Holnap reggel úgy szaladjál hozzám Misikém, mintha a talpadat a forró gőz égetné, mint ezt a lábnyomot!
Babonás Boróka ezt mondta:
− Holnap reggel úgy siess hozzám, Sanyikám, mint ahogy a három hajszálad bugyborog az üstben!
Böske reszkető ajkakkal ejtette ki a szavakat:
− Holnap reggel olyan forró legyen a te szíved énirántam, Gézukám, amilyen forró most ez a fél pár zokni!
Reggelre kihűltek a főzetek. Akkor a három boszorka ki-ki a maga főztjéből kent egy kicsit a szemhéjára, a füle tövére meg a hajába is belefésülgetett pár cseppet. Azután kiültek az ablakba és várakoztak.
Ej, de három szép némber volt! Borbála, Böske meg Boróka, mindegyiknek volt három-három foga, azzal mosolyogtak a világra. Bibircsókjuk is annyi, hogy egy nap alatt megszámolni sem lehet. Egyszóval, boszorkák voltak a javából.
Telt az idő. Egyszerre befordult a sarkon egy legény. Nézik: hát a Miska!
Csak odasétál Borbálához, és azt mondja:
− Ej, Boriskám, én olyan szépet álmodtam rólad, vinnélek is magammal moziba, jössz-e velem?
Boriska pillogott, kuncogott és ment is a legénnyel.
Megint telt az idő. Már fél tizenegy is elmúlt, mire felbukkant egy újabb legény: a Sanyi!
Odaballag Borókához, és mondja:
− Ej, Borókám, olyan szépet álmodtam rólad, vinnélek magammal most azonnal cukrászdába. Jössz-e velem?
Borókát sem kellett kétszer kérni, kapta a söprűjét és ment is a legénnyel.
Böskénk ott maradt az ablakban magára. Tanácstalanul nézett az álmosan nyújtózó Macska Medárdra: hát őneki ugyan csak a macska marad?! Mégse volt jó ötlet az a zokni…
Már erősen dél fele járt az idő, amikor felbukkant ám egy legény az utcasarkon: nem volt az más, mint a Görbe Géza!
Odaperdült Böske elé és mondta:
− Édes Böském, én bizony olyan szép álmot láttam rólad az éjjel, én elvinnélek téged macskástul Velencébe gondolázni, ha meg nem sértelek!
Örült a Böske, kapta a seprűt meg a macskahordozót, talán útlevele is volt, már ment is a Gézával.
A végkifejlettel talán csak Macska Medárd nem volt különösebben elégedett, aki a büdös zokninál csak a vizet utálta jobban.
S hogy a mesének mi a tanulsága? Néhanapján még egy büdös zokni is meghozhatja a szerelmet.




Ficzere Kyrú illusztrációja

2024. október 15., kedd

Lovranits Júlia Villő: Cicás mese

Basilides Kinga

 


A világ – a világom – kezdetben egy szűk, sötét, száraz kis odú volt, ahol három testvérkémmel gubbasztottunk a Mamára várva. Tíz napig még a szemünk is zárva volt, szóval akkor se láttunk volna többet, ha kint lettünk volna a szabadban. De ez a rész csak jóval később jött. 

Szóval eleinte volt ez a biztonságos sötétség, a vékony hangon miákoló tesók és Mama. Azután tíz napos korunkban végre kinyílt a szemünk, aminek mind nagyon örültünk, mert már rettentően kíváncsiak voltunk, hogy mi minden van itt még! Szőri, Pamacs és Tappancs nem fértek a bőrükbe a boldogságtól, mindjárt össze is verekedtek örömükben. 

Én inkább az odú bejáratához furakodtam, és kikukucskáltam rajta: elámultam a hatalmas, zöldes-aranyos, susogó-csivitelő mindenfélén. 

− Ez az erdő, kis vadmacskám! – mondta Mama, aki épp akkor érkezett vissza a vadászatból. – Ez a mi világszép öreg tölgyesünk, az otthonunk! 

Legszívesebben azonnal felfedezőútra indultam volna, mindent megszerezni, ami odakint megszerezhető, de erre még négy egész hetet várnom kellett. 

Azon a varázslatos éjszakán viszont az első voltam, aki kióvakodott az odúból a Mama nyomában. 

− Csak bátran, gyerekek! Hanem arra vigyázzatok, hogy ne keveredjetek rossz társaságba! Messzire kerüljétek a rosszarcú házi macskákat, mert betegségeket terjesztenek.

Hirtelen hatalmasra nőtt a tér: a szűk odú után az erdő egyetlen hatalmas játszótér volt. 

Tappancs már megint Pamacsot gyűrte. Szőri az odú nyílásában kétségbeesetten nyávogott: nem mert lejönni. 

És akkor arra szállt egy termetes éjjeli lepke! Ez már Szőrit is érdekelte annyira, hogy leugorjon. „Egy macskaként” vetettük magunkat utána. Estünk-keltünk, hemperegtünk, de bizony a lepke túljárt az eszünkön, és tovább röpült. 

2024. július 24., szerda

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 8. rész

Berecz Kriszta illusztrációja

 Szerelmeskert


Éjszaka van a Mályva utcában, meleg, júniusi éjszaka. Alszik a Világszép Mályvarózsa, rózsaszín csipkés hálóingben, az ura mellett, összegömbölyödve. Derűs, gömbölyű álmokat lát. És édeseket, mint az eperfagyi. Dundi kacsója Keserédes úr mellkasán, diszkréten hortyognak. Csemetéik versenyt szuszognak a tejszínhabforma takarók alatt. 

Bezzeg a Költő! A Költő úgy horkol, hogy egy hadvezérnek is becsületére válna. 

A kis Ilyés János foltos macskával játszik álmában, máskor meg… máskor meg ott áll a fa mellett az a kedves, nyílt tekintetű, és teljesen kalácsképű lány. Dereka nádszál, fodros, magas nyakú blúzán ezernyi gomb és egy kis virágos bross, ajka körül mosoly játszik. Mosolyog? Nem mosolyog? Marad? Elszalad? Macska? Leány?

Alszik a Bohém, csak úgy nyakkendőben, ruhástul, alszik a Tábornok, és alszanak az éles nyelvű szomszédasszonyok. De a Mályva utcában alszanak a macskakövek is. Álmodnak lovakról, patkókról, háborúról, mezítlábas gyerekekről. Széles farú, nagy szoknyájú, piacra igyekvő, kacsafertályos asszonyokról. Múltról, jövőről, jelenről. És főleg cipősarkakról! Formás, hegyes, női cipősarkakról. Némelyik tűzpiros. 

De egyvalaki nem alszik. Fátia kisasszony ablaka tárva-nyitva, a kisasszony az ablakban ül, mályvaszínre lakkozott körmű mezítlábát lógázza bele a bódító illatú, júniusi éjszakába. Horgol a holdfénynél, és néha, a válla felett vissza-visszapillantgat a szobába. Ott alszik a Kertész. Arca szelíd, inkább fiúra, mint férfira vall. Fátia kisasszony szeretne valami igazán kedvére való, szépséges álmot horgolni. Tele buja kerttel, júniusi éjszakával. Vigyorgós paradicsomokkal és nagy fej káposztákkal. Na jó, rózsalugassal is. De képtelen koncentrálni. A Kertész aztán csodálkozik álmában: hogy lehet, hogy mályvaszín az uborka, és szögletes a paradicsom? 

Ejj, te Kertész, próbálnál csak magad szerelmesen horgolni a holdfényben, mindjárt rájönnél, hogy nem is olyan egyszerű… 


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. július 23., kedd

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 7. rész

Berecz Kriszta illusztrációja

 

Pletyka


– Ennek a Fátiának már meg lovagja van!

– Lovagja? Kertésze!

– Egykutya. Kóbor kertész járt a Mályva utcában, hát nem pont a Fátia bozontos kertje tetszett meg neki? 

– Mi baj vele, legalább rendbe teszi végre. Nem árt az a kis metszés, ásás, permetezés.

– Hogy renbde? Hogy metszés, ásás, permetezés? Nem csinál az semmit, azt mondja, pont így tetszik neki, ilyen bozontosan. Valami új módi, azt mondja, per-ma-kul-tú-ra. 

– Persze, persze, permakultúra, az én időmben ezt még szerelemnek hívták.


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. július 22., hétfő

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 6. rész

Berecz Kriszta illusztrációja

 Babafej

A két éves Annuska békésen üldögél, mint egy szöszke játékbaba, akit csak úgy odapottyantottak a fotelbe. Más kérdés, hogy a porcelán babák nem tömik magukat teli tejszínhabos sütivel. Bennük maximum egy kis szalma van, vagy fűrészpor. Mégis jobb eleven kislánynak lenni! Ráadásul nem elég, hogy Annus annyi sütit ehet amennyi beléje fér, de őt mindenki békén hagyja most: a nénik Öcsivel foglalkoznak, ő az új baba. Nézegetik jobbról, balról: 

– Nézd a lábacskáját, a gödröcskéit! 

– Micsoda átható tekintete van! Mályvarózsám, hogy fognak zokogni érte a lányok! 

– Bizony, micsoda kis pasi lesz belőle, igaz-e? – toldja meg egy másik hölgy, miközben aprókat csipdes a kisfiú mezítlábába. – Micsoda kis pasi!

Öcsi itt megelégeli a gyömöszkélést, és torka szakadtából üvölteni kezd. A nénik sorra lapogatják, dajkálják, de anyja kezében sincs nyugton, Öcsi márpedig ordít, és kész.

Akkor belépett a szobába a Költő. Barátságosan ráhunyorgott az ordító Öcsire, és azt kérdezte: 

– Na mi újság, Babafej?

Az üvöltést mintha elvágták volna, Öcsi elvigyorodott, és bizalmasan megcibálta a Költő pamatnyi szakállát.

Ki érti ezt?


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. július 21., vasárnap

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 5. rész

Berecz Kriszta illusztrációja

 Férfi klub

Keserédes úr vasárnap délutánonként jár a Férfi klubba. Hiába bosszankodik a Világszép Mályvarózsa, hogy dohányszagú lesz az új zakója, és egyáltalán, miért nem mennek kettecskén a parkba inkább, Keserédes úr meg ebben hajthatatlan. Vasárnap felveszi a kifogástalan zakóját, az apró mintás, kifogástalan nyakkendőjét, talán még a kifogástalan bajszát is megfésülteti a borbéllyal, pedig azon nemigen van fésülnivaló. És megy.

A Férfi klub egy nagy, cifra, ódon épület a Mályva utcában. Ott aztán Keserédes úr naphosszat elhallgatja a Költőt, a Tábornokot meg a többieket. Keserédes úr barátja, a Költő épp mintha szöges ellentéte volna a fagylaltosnak: haja zilált, bajusza kócos, és nevetséges kis pomponnyi szakállat hord. De azért van tekintélye: a Költőnek ugyanis folyton távolba révedő tekintete, csupa ráncos homloka van. Nyomasztja az ország gondja! – gondolják a férfiak. Új szerelmes versen töpreng! – gondolják a nők. És roppantul tisztelik. Bár egyesek tudni vélik, hogy őkelme tulajdonképpen rövidlátó, és azért hunyorog és azért ráncolja a homlokát, mert nincs pénze szemüvegre. De erről bölcsen hallgatnak.

– Háború! – mondja a Tábornok.

– Politika! – bólint rá komolyan Keserédes úr.

– Hon! – mondja a Költő.

– Proszit! – mondja a Bohém, és ebben megegyeznek. 

Jól megértik egymást! Így hát a férfiak vasárnap délutánonként együtt isszák a sört, szivaroznak, megváltják a világot háromszor keresztbe.

Kivéve a kis Ilyés Jánost. Ő nem régen nyert felvételt a Férfi klubba, ami pedig nagy tisztesség! Csak hát… a sört tulajdonképpen utálja, a szivartól fullad, a politika pedig nem érdekli. Őszintén szólva még Fátia kisasszony macskáját is kellemesebb társaságnak tartja, mint az urakat mind együttvéve. És Fátia kisasszony macskája nem is hagyja soká magában unatkozni! Mert Fátia kisasszony macskája jön! Bejáratos a Férfi klubba. Végigfekszik a piros plüss foteleken, fehér szálakkal összeszőrözi a Tábornok nadrágszárát, elfogad némi kávéhabot a Költőtől, majd elfészkeli magát a kis Ilyés János ölében. (Sőt, felnőttség ide, klub oda, János néha bizony még madzagra kötött zörgős papírszalvétát is húzkod a cica orra előtt, és együtt kergetőznek a klub folyosóin a süppedős szőnyegen). Az urak gyanakodva méregetik őket, mert hát csak van ebben a macskában valami gyanúsan nőies. És akkor mit keres a Férfi klubban? De végső soron csak egy macska, nem? 

– Proszit! – mondja a Bohém, s azzal nem foglalkoznak tovább a problémával.


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. július 20., szombat

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 4. rész

Berecz Kriszta illusztrációja

 Édes kis túlzás

Világszép Mályvarózsa Fátia kisasszony asszonyhúga. Kicsi, kerek és világszép. Nyakán igazgyöngysor, fehér csipkegarbóján apró selyemrózsák. Határtalan bizalommal néz a világba. Ő a helyi fagylaltos, mert a macskaköves utcán az egyik bolthajtásos kapu alatt fagylaltos bódé rejtőzik. Világszép Mályvarózsa ott méri a fagylaltot, egy hatalmas kanállal. Nem is gombócokat tesz a tölcsérbe, inkább bumszlit. Árul puncsot, árul levendula fagyit, epret, málnát, ibolyát… A világon mindenféle fagylaltot, ami fehér, lila vagy rózsaszínű. De nem árul csokoládét! Hupikék törpikéset vagy Kindert meg aztán végképp hiába keresel nála. Hasztalan korholja a párja, Keserédes úr: 

– Drágám, ki kéne szolgálni a vevők igényeit! Mi lesz velünk, ha jön egy másik fagylaltkereskedő?!

De Világszép Mályvarózsa hajthatatlan. 

– A divatot vagy követed, vagy diktálod!

Ő pedig diktálni akarja, ez nem kérdés. Nincs apelláta.


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. július 19., péntek

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 3. rész

Berecz Kriszta illusztrációja


Macskakő

A Mályva utca nem ám olyan akármilyen, poros vagy aszfaltos utcácska. A Mályva utca csupa-csupa macskakő. Az ablakokban bódító illatú petúnia nődögél, kótyagos szenderek röpködnek körülötte. Tavasszal meg nyáron, ha rájuk süt a nap, nevetnek a macskakövek. És leszedik az arra járó lányok és asszonyok cipősarkait. Nem is hordanak magassarkú cipőt a helyiek, csak a turisták, akik nem tudják, hogy a macskakő cipősarokra vadászik.


Szerkesztette: Komjáthy Nessie 

2024. július 18., csütörtök

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 2. rész

Berecz Kriszta illusztrációja

 Álomcsipke

Fátia kisasszony egyébként horgolni is tud. Sőt, nagyon szépen horgol, amikor marad egy kis ideje vasalás után. Ő horgolja a szép álmokat. Igen, éles nyelvű szomszédasszonyainak is. Fátia kisasszony nem bosszúálló természet. Bár egy-egy álom néha kissé sziruposra sikeredik. Hiába, a kisasszony túl sok kosztümös meg romantikus filmet néz. De még soha senki nem reklamált emiatt.


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. július 17., szerda

Lovranits Júlia Villő: Mályva utca – 1. rész

Berecz Kriszta illusztrációja


Mályva utca

Fátia kisasszony a Mályva utca 7-ben lakik. Hosszú, bodros, koromfekete haja van, földig érő szoknyája, csepp, kockás kalap ül a fején, arról selyemvirág integet. A házikója mályvaszínű, körülötte apró, ámde gazos, bozontos kert. Amikor a szomszéd nénik kijönnek öntözni meg kapálni, szúrós szemmel méregetik a mályvaszín házikót meg a borzas kertet, és összesúgnak a kerítés fölött: 

– Fátia kisasszony már megint fényes délig alszik! 

– Állítólag hegyes füle van, mint a macskának, meg bizonyos rosszabb hírű tündéreknek! 

– No de ne szólj szám… 

Sokatmondó pillantásokat váltanak a kerítés fölött, és visszatérnek a kapáláshoz.

Fátia kisasszony valóban délben kel. Ásít egy nagyot, vele ásít tarka macskája. Majd esznek valami csekélységet: nem baj ha kevés, de édes legyen! Aztán Fátia kisasszony bekapcsolja öreg televízióját, romantikus filmeket néz, és közben vasal. Hogy mit vasal? Csillagokat! Földig érő szoknyája is csupa csillag, azt is ki kell vasalni, a sok-sok vasalt csillagocskát pedig egy karkosárkába gyűjt. Ezt csinálja egytől fél háromig. Fél háromtól négyig a haját bodorítja, négytől ötig pedig a körmeit lakkozza, mályvaszínűre. Meleg nyári délutánokon a lábkörmét is kifesti. 

Amikor besötétedik, felölti földig érő szoknyáját, csipkeblúzát, és a fejére biggyeszti a kockás kiskalapot. Felveszi magas szárú, fűzős cipőjét, a hóna alá csap egy vén, fekete esernyőt, karjára veszi a csillagokkal teli kosarat, és útnak indul. A tarka macska ott szalad mögötte. Fátia kisasszony barátságosan biccent a szomszéd néniknek, és kiballag a bozontos kertből, végig a Mályva utcán. A vasalt csillagokat szép sorban, óvatosan a helyükre teszi az égbolton, amelyik meg összegyűrődött, azt a kosárba teszi és hazaviszi. Így sétálnak ők egész éjjel, Fátia kisasszony és a tarka macska. A nap első sugarainál aztán visszatérnek a Mályva utca 7-be, összegömbölyödnek a takaró alatt, és fel se kelnek másnap délig. 

Te láttál már gyűrött csillagot? Nem? Na ugye, mert Fátia kisasszony mindet kivasalta. 


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. június 28., péntek

Lovranits Júlia Villő: Gesztenye manó nyara

Zelei Marcell illusztrációja


Gesztenye manó vágta a centit (azaz egy kiszáradt borostyán indáit), amivel az időt mérte tölgyfaházikója előtt. Azt számolgatta, hogy hány kacskaringó van még a nyugdíjáig. Már nem volt rajta sok. Talán erre a nyárra már nem is kap új kinevezést. Azután, ha vége a szolgálatnak, kapálgat majd a kertjében, és kedélyesen elbosszankodik az erdei pletykákon a környékbeli rovarokkal.

Csakhogy egy arra járó pinty levelet nyomott a kezébe:

− Azt a háromlábú, kajla fülű güzüegerét! – bosszankodott a manó. Igen cifrán tudott káromkodni. – Még csak ez hiányzott!

Lázár Ervin óta tudjuk, hogy a manók a Manógyárból érkeznek, és egy-egy ember mellé kell szegődniük, hogy különböző hangulatokat keltsenek benne. Azt már biztosan kitalálhattátok, hogy Gesztenye miféle hangulatért volt felelős. Nem a virágos jókedvért, annyit elmondhatok. Egy ideje nem is rendelték senki kedvét rontani, hanem most…

− Hogy én vén napjaimra valami izgága fiatal nőszemély személyi manója legyek?! És még edzőtáborba is elutazzak vele?! Ez már mégiscsak sok!

De mit volt mit tenni? Ha a Manók Központi Hivatala (MaKöHi) ezt rendelte, akkor Gesztenyének bizony pakolni kellett.

Bezzeg Zita sokkal vidámabban pakolászott. Magenta színű kisbőröndjébe betette a magenta strandpapucsot – zitty, a Barbie feliratú törölközőjét – zutty, a legszebb edző- és fürdőruháit – sutty, és dudorászva indult is az edzőtáborba. Észre sem vette, hogy a bal vállán kopott, barna bőröndjét szorongatva egy morcos manó üldögél.

− Vége lesz ám ennek a te széles jókedvednek! – morogta vészjóslóan a foga között Gesztenye.

És valóban. Mire Zita megérkezett Balatonvilágosra, már sokkal kevésbé lelkesen dudorászott. Csak zümmögött bizonytalanul.

Zita emelte a súlyokat, fürdött a Balatonban, játszott az egyik táborozó szimpatikus kutyájával, de valahogy semmi se volt az igazi. Nem nevetett a többiek viccein, nem volt kedve se fagyizni, se röpizni a homokban. Este a tábortűznél fázósan húzta össze magát, szorongatta a bögre teáját, másra rá se bírt nézni. Már azon gondolkodott, hogy talán haza is kéne mennie.

− Mi a manó ütött beléd?! – kérdezte Janka, az edzője. – Máskor virulsz. Meg vidulsz. Most meg itt kornyadozol nekem.

Majd barátságosan belebokszolt Zita vállába. Ebben a pillanatban a lány poharában nagyot csobbant valami: Gesztenye elvesztette az egyensúlyát, és véletlenségből fejest ugrott a teásbögrébe.

− Hát te meg ki fia-borja vagy? – halászták ki a zavarában láthatóvá lett hangulatmanót a teából.

− Manó vagyok – morogta Gesztenye – Egy nagyon mérges manó, akinek semmi kedve nincs a Balatonnál nyaralni!

A táborozók jót derültek szegény teától csepegő, bosszús manón, de azután megsajnálták. Szegény Gesztenye igazán szánalmas látványt nyújtott, nemcsak mogorvának tűnt, de kicsit szomorúnak is.

− Úgy beleéltem magam, hogy idén már csak a kertecskémben fogok kapirgálni, erre ide rendeltek Zita mellé személyi manónak, a nyugdíj előtti utolsó pár hónapomra, távol a kedves tölgyfaházamtól, bogárbarátaimtól − panaszkodott a manó.

Zita gyorsan megszárogatta szegényt, Jankának pedig új ötlete támadt:

− Talán, ha velünk edzenél, neked is jobb kedved lenne!

A gondolatot tett követte. Másnap szőlőszemekből meg fogpiszkálóból manónyi súlyokat készítettek Gesztenyének, aki eleinte vonakodva végezte a gyakorlatokat, de azután kezdett ráérezni az ízére: jól esett neki a mozgás, és az is, ahogy újdonsült emberbarátai elismerték a teljesítményét. Egyre növekvő lelkesedéssel vetette bele magát a gyakorlatokba, a saját testsúlyos feladatoknál egyenesen brillírozott.

− Őstehetség vagy! – bíztatta Janka a manót.

Gesztenye úgy belejött a dologba, hogy még bosszankodni is elfelejtett. Zita pedig egyre többet mosolygott. 

Mire véget ért a tábor, Gesztenye a csapat kabalájává vált. Azért az álmáról nem mondott le: ha egyszer végre nyugdíjba megy, az erdőmélyi tölgyfaház kertjében fog kapálgatni. Valamint minden remek, új edzésformát megtanít a gyalogcincérnek meg a rezes futrinkának. Már látta magát, mint az erdő új edzőjét.


Szerkesztette: Komjáthy Nessie

2024. május 16., csütörtök

Lovranits Júlia Villő: Jutalomjáték

 

Rumi Friderika

Szerda volt, február és este kilenc. Hirtelen csengettek. Kilestem a kis, kör alakú kukucskálón, de nem láttam senkit. A csengő újra megszólalt, ezúttal hosszabban, türelmetlenebbül. Újra kilestem: senki. A csengő újra szólt. Ez két dolgot jelenthetett: a csöngető vagy láthatatlan, vagy alacsonyabb, mint a kis nyílás az ajtón. Döntöttem: határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót, lesz, ami lesz!

− Na, végre! – mondta Tupakka, és szélesen elmosolyodott.  – Gyere gyorsan, megyünk a cirkuszba!

− Cirkuszba, most?!  − néztem rá csodálkozva – Nekem holnap dolgoznom kell, mi lesz, ha nem tudok reggel felkelni?! – szabadkoztam. – Ma igazán nem érek rá elmenni itthonról!

− Semmi gond nem lesz. Gyere csak! – bíztatott a manó. Azután beljebb lépve körülnézett a konyhában, mintha keresne valamit. Felcsillant a szeme, és rámutatott a nagy konyhakésre: − Azt is hozd!

− Ugyan, minek?! – nevettem zavartan – Hiányzik egy kés a késdobáló számából? Vagy olyan veszélyes helyre megyünk, hogy ezzel kell megvédenem magam?

− Meglátod. Csak gyere már, mert el fogunk késni! – sürgetett Tupakka.

Vegyes érzelmekkel sebtében egy konyharuhába tekertem a konyhakést, bedobtam a hátizsákomba és elindultunk. Le a lépcsőn a harmadik emeletről: tapp-tapp-tapp (ez voltam én), topp-topp-topp (így szaporázta mellettem Tupakka).