Ahányszor betette a lábát tavaszba,
nyárba, azonnal megfagyott körülötte a levegő. Tél lett, kemény, taposnivaló
hó, jég és sár körös-körül. Léptei alatt szárba szöktek a legkeményebb
mínuszok, az emberek vastag, bundás kabátot húztak, a gyerekek arca pirosan
sajgott a fagytól, ujjaik dermedten simultak a kezüket markoló meleg, cseres
felnőtt tenyerekbe. Még a medvék is beljebb bújtak barlangjukban, és a madarak
csiripelése is alábbhagyott.
Nagyhidegség hercege tudta csak, hogy
bőre alatt nyár és virgonc tavasz váltakozik, zöld mezők, rétek ontják
virágaikat, reggel nyulak szaladnak szaporán a nap elé, köszönteni hálásan,
amiért minden újra aranyba borult. Üde, harsogó tavasz és pimaszul eleven nyár
volt a két évszak, még a ködös ősznek sem volt itt semmi keresnivalója, sosem
esett az eső, az emberek hírből sem ismerték a vastag kabátot, kesztyűt,
esernyőről pedig még életükben nem hallottak. Amikor Télherceg ásított, nyakát
bolyhos nyuszifülek csiklandozták, mire ő még hatalmasabbra tátotta vékony kék
száját, és torkából olyan hideg, téli szél süvített ki, hogy a gyerekek már
szaladtak is a sapkájukért. Télherceg ilyenkor haragudott a nyulakra,
szidta-korholta is leghűségesebb társait, de hiába, a nyulakat már csak ilyen
játékos kedvvel ajándékozta meg a természet. Legyen éjszaka vagy nappal, ők
igenis csiklandozták Télherceg nyakát, ha éppen csiklandozni szottyant kedvük.
Ti nyulak! – fakadt ki sokszor az ifjú Télherceg, amikor nem hallhatta senki.
Így ült naphosszat, és csak sopánkodott
magában Télherceg, akit hosszú, bánatos orra, csinos, ámbátor a nagy
szomorúságtól és a jártában-keltében elhullatott könnycseppektől megnyúlt,
fancsali ábrázata miatt Kékhercegnek csúfoltak háta mögött a
hercegkisasszonyok, akikhez ő szólni sem merészelt soha, még legmerészebb
álmaiban sem. Kékhercegnek hívták, mert a hideget és a szomorúságot ők már csak
kékségéről ismerték, ahogy az eget, a földet, a jégtakarót, a virágokat is,
mindent, ami csak élt és mozgott az örök tél birodalmában. Akkor talán
nem éri be az örökös sopánkodással, nem hagyja annyiban nyulacskái
csintalankodását sem, és nem hagyja, hogy éjszakánként a csillagok nélküle
korcsolyázzanak az ég peremén.
 |
| Judith Clay, német művész alkotása |
Ki emlékszik már arra, épp melyik hideget
taposták, amikor Télvárosban, mert Nagyhidegséget meg így becézték a fitos orrú
hercegkisasszonyok, egy vándorcirkusz ütötte fel a sátrát, és az egész isten
háta mögötti hercegségben azonnal híre szaladt, milyen mulatságos műsorral
készülnek a vándormutatványosok. Nagyhidegség legifjabb lakójától az aggastyán
korúig mindenki egyre gondolt: Télhercegnek a cirkuszban a helye, hátha végre
őt is nevetésre sarkallja valami. Nagy rábeszélés, világmegmozgató győzködés
nem is hiányzott hozzá, merthogy Télhercegnek magának is kedve szottyant a
cirkuszba ellátogatni. Annyit hallott azokról a csodálatos asszonyokról,
azokról a nem is e világi, törékeny, éteri teremtésekről, akik a levegőben
repülnek, hintáznak a trapézon – Télhercegnek legalábbis így mesélték, igazi
bestiák lehetnek, gondolta ilyenkor –, meg a törpékről, azokról a mulatságos,
mélynövésű teremtményekről, akik bemelegítés gyanánt náluknál is apróbb
járműveiken kézen állva kerekeznek körbe a porondon. De ha másra nem is, a
vándornyulak produkciójára szerfelett kíváncsi volt. Mit tudhat többet ez a
vándornépség, amire az ő mezei nyulacskái ne volnának képesek? – morfondírozott
magában naphosszat, lábán korcsolyacipőjével, merthogy a nagy gondolkozás
közepette még azt is elfelejtette a talpáról lecsatolni.
Hát, csodák csodája, ahogy Télherceg a
cirkuszhoz ért, olyasmi történt, amire ő maga sem igen készülhetett föl. Csak
sejtette még a vándornyulakat, és a levegőben röpködő, karcsú
légtornászhölgyeket sem látta, Télhercegnek elég volt félretolnia a
cirkuszsátor harmonikaajtaját, és máris bizseregni kezdett bőre alatt a tavasz.
Egyet szippantott a cirkusz levegőjéből, és rögtön magával ragadta a szokatlan
menazséria; a ketrecbe zárt oroszlánok mellett Télherceg térdéig sem érő
törpelovak ásítoztak a cirkusz bejáratánál álló ketrecekben, és a hercegnek
apró törtmosoly sejlett fel a szája szegletében.
Előbb még igazán közel kellett volna
hajolni az arcához, hogy valaki egyáltalán észrevegye a szája rezdülését, majd
amilyen hirtelen és váratlan a csuklás meg a tüsszögés kapja el néha a
herceget, olyan hirtelen és váratlan terebélyesedett szét ajka körül a mosoly.
Ha olyasvalaki állt volna most Télherceg mellett, aki jól ismeri, tán egyenesen
kacagásnak véli, olyan mélyről feltörő, gurgulázó hahotának, mely Nagyhidegség
összes lakójának szívét képes lett volna felolvasztani.
Télhercegnek ennyi bőven elég is volt a
cirkuszból. Már éppen kifelé igyekezett a színes forgatagból, mert mégiscsak
megijesztette az ismeretlen lárma, melybe az oroszlánbőgéstől a bohócok mély,
érces hangjáig sok egyéb is vegyült, amikor egy különösen apró ketrec elé vitte
a lába. Talán a nyúlszag vezette az orrát, talán nem, egy biztos, a ketrecbe
zárt vadnyulak látványa nemrég még borúként ereszkedett volna Télherceg
lelkére, ha sokáig áll előttük, de mióta életében először megérezte a nevetés
ízét, már egyáltalán nem volt kedve szomorúnak lenni. Meggyorsította lépteit,
és szinte csak kutyafuttában húzta be maga után a cirkuszsátor színes
harmonikaajtaját.
De mennyire meglepte, amit odakint
tapasztalt! Vizeken és hegyeken, erdőn, mezőn tombolt a tavasz, a fák bimbót
hoztak és rügyet neveltek, a rétek virágtól illatoztak, a pipacsoknál talán
egyedül csak a szőke hercegkisasszonyok bőre ragyogott pirosabban. Télherceg
ilyesmit eddig csak álmaiban látott. A korcsolyacipő is lerúgta magát a
lábáról, hiszen hol volt már a jég, amin korcsolyázni lehetett volna,
legföljebb a hercegkisasszonyok csúfondáros rémmeséiben kéklett fagyosan.
A nagy vidámság közepette aztán Télhercegnek
időnként csak megbizsergett a mellkasa, a szeme sarka viszketni kezdett, és
belesajdult a szíve, ha visszagondolt azokra az apró nyúlketrecekre ott a
cirkuszsátorban. Ilyenkor sűrű, tömött pelyhekben kezdett szakadni a hó
Nagyhidegségben, és a gyerekek már szaladtak is a szánkóért meg a korcsolyacipőért,
nagykabátot húztak elő a szekrény mélyéről és egyujjas kötött kesztyűt cibáltak
ki a fiók aljáról, csak arcuk árulta el, hogy boldogabbak, mint nyáron,
tavasszal vagy ősszel bármikor. Tudták, sietniük kell: idén többször nem lesz
ilyen hideg. Azóta évente egyszer van tél Nagyhidegségben, de akkor olyan,
mintha az egész világon tél lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése