Nem tudni,
pontosan mikor születtek a mendemondák róluk. A mező suttogta, a falevelek
neszezték, az ég zengte, a harang zúgta. Minden jel homályos volt, mindenki
csak foszlányokat hallott, vagy épp csak látni vélt egy árnyat. De az az egy
biztos, hogy valami volt abban az
erdőben.
Nappal félhomály
borította a mohalepte, ezeréves fákat, és ahogy leszállt az éj, lassan kavargó
köd kezdett gomolyogni a barlang mélyéről.
Csendesen, komótosan lebegett, majd furcsa alakzatokat rajzolt a Hold elé.
A faluból a legtöbben
az erdő közelébe sem merészkedtek, vagy ha mégis, sűrűn vetették a keresztet a
szívük fölé, és sietősre vették lépteiket.
– Én mondom
nektek, ki kéne vágni az összes fát, tűzre velük! Akkor aztán kiderülne, mi
lakik odabent – mondta a kocsmában Borjó, az öreg asztalos.
– És nem
sajnálnád azt sok szép anyagot? Mi szekrény és dikó készülhetne belőle! –
próbált viccelődni a csizmadia. Félt ő is, ahogy mindenki más, tömött bajsza
csak úgy rezgett az orra alatt.
– Nem én, ha
arról lenne szó, hogy végre megszabadulhatnánk…
ezektől. – Gyorsan elharapta a mondat végét, és felhajtott még egy
kupicával az erősebb pálinkából.
– Átkozott egy
erdő ez, pedig azt mondják, a barlang mélyén rengeteg kincs lapul…
– És ki mondja?
– hajolt előre a kocsmárosné. – Nem ismerek senkit, aki bent járt volna akár száz
méterre is az erdő szélétől. A barlangba pedig emberfia be nem tette a lábát,
mióta én élek. Márpedig jó régóta élek, és higgyétek el, mindenkit ismerek a
faluban. Senki nem kockáztatná, hogy az átokkiáltók elkapják, és örök életére
megkeserítsék a sorsát.
– Csitt, te
asszony! – kiáltott a kocsmáros a nejére. – Itten te ki se mondd a nevüket! Ez
itten megszentelt terület! A kocsma megszentelt terület, akárki megmondhassa! A
pap is innen viszi a misebort! Ugye cimborák, ígyen van ez?!
A kocsmáros
feldúltan körülnézett, de mindenki a poharát bámulta, csak bólogattak, sokáig
egy se mert megszólalni. Végül a sarokban halk, boritta hang törte meg a
csendet.
– Én jártam ott.
Még gyerekkoromban. Ott voltam.
Hűs légáramlat
húzott át a helyiségen, a gyertyák lángja meglobbant, majd kialudt. A kocsmáros
remegő kézzel gyújtott újra fényt.
– Mesélj, cimbora,
mondd, mit láttál, mi az igazság?
– Nem biztos,
hogy tudni akarod az igazságot! Talán jobb, ha feledésbe merül a múlt, minden
árnyával együtt.
– Nem úgy van
az! Ha tudsz valamit, elő a farbával, különben istenuccse, behajítunk az erdő közepébe!
– Hát, jól van, de
ne mondjátok, hogy nem szóltam!
Még egészen
kicsi gyermek voltam, talán hét-nyolcéves
lehettem. Apám is erdész volt, hisz tudjátok, ez már így van hosszú-hosszú
generációk óta. Már régen is keringtek
mendemondák az erdőről, persze akkor se tudott senki semmi biztosat. Csak
titokzatos módon eltűntek a háziállatok, ha a fák közé tévedtek.
Meg furcsa
volt az a csend. Egy erdőnek zajosnak kell lenni! Az erdő maga az élet! Legalábbis
másutt. Nálunk nappal nem szól a madár, éjjel hallgat a kuvik az odúban. Aztán egyszer betévedt pár kecske az erdőbe.
 |
| Anne Pikkov, észt illusztrátor alkotása |